Az igaz ember gyökere – A. W. Tozer

Az igaz ember gyökere – A. W. Tozer

Szembetűnő a különbség az atyáink hitről való gondolkodása és a között, ahogyan a mi nemzedékünk értelmezi és éli meg a hitet. Az atyák a dogok lényegével foglalkoztak, míg a mai utódok látható módon csupán a gyümölcsökkel.

Ez megnyilvánul bizonyos nagy keresztyén személyekhez való hozzáállásunkban, akiknek nevét tisztelték a gyülekezetekben, mint például Augustinus és Bernard a korai vagy Luther és Wesley a későbbi időkből. Egy ilyen bibliográfiában, mint ez magasztaljuk az ő gyümölcseiket, ugyanakkor hajlamosak vagyunk arra, hogy figyelmen kívül hagyjuk, hogy kikutassuk a gyökereket, amik megtermik a gyümölcsöt. “Az igaz (ember) gyökere gyömölcsöt terem” – mondta egy bölcs ember a Példabeszédek 12.11-ben. A mi atyáink meglátták a fa gyökereinek fontosságát és készségesek voltak türelemmel várni a gyümölcs megjelenésére. Mi azonban azonnal akarjuk a gyümölcsöket akkor is, ha a gyökér még gyenge vagy teljesen hiányzik. Türelmetlen keresztyének ma félremagyarázzák a régi szentek meggyőződésének egyszerűségét és megmosolyogják az Istenhez és a szent dolgokhoz való komoly viszonyulásukat. Ők odaszánták az életüket a maguk korlátolt vallásos szemléletmódjukkal együtt, mégis rendkívüli és életerős emberek, akiknek a hátrányaik ellenére sikerült elegendő szellemi tapasztalatot és sok jó dolgot megvalósítani a világban. Az ő gyümölcseiket próbáljuk utánozni, anélkül, hogy magunkévá tennénk az ő teológiájukat vagy a hitükkel kapcsolatos kellemetlenségeiket az ő – mindent vagy semmit – magatartsuk átvétele nélkül.

Ezért mi azt mondjuk (vagy sokkal inkább gondoljuk, mint mondjuk), és minden bölcs hang, minden hitbeli tapasztalat, minden természeti törvény azt mondja nekünk, hogy rossz az, ahogyan vagyunk. Az ág, ami a viharban letörik a fáról, rövid ideig még virágozhat és a véletlenül arrajáró számára azt a benyomást kelti, hogy egy egészséges és sok gyümölcsöt termő ág, azonban a gyenge virágai hamarosan elszáradnak és a faág maga is elszárad és elpusztul. A gyökértől távol nem létezik tartós élet.

Sok dolog, ami a keresztyénségben ma történik egy letört ág rövid ideig tartó virágzó hatása, ami rövid igeig gyümölcsöt terem. Azonban az élet mély törvénye ennek ellene mond. A külsőségekbe való belemerülés és az igazi szellemi élet látható gyökereinek figyelmen kívül hagyása olyan prófétai jelek, amiket nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Kizárólag az azonnali “eredmények” számítanak, ami a siker gyors bizonyítéka, anélkül, hogy a következő hétre vagy évre gondolnánk. Vadul burjánzanak a vallásos módszerek a hagyományos gyülekezetekben, de azért az igazság is munkálkodik.

Ha eredmény van, minden rendben van. A hívő vezetőket egyetlen tényező minősíti: a siker. Mindent megbocsátanak nekik, kivéve a sikertelenséget.

Egy fa minden vihart túl tud élni baj nélkül, ha egészséges gyökerei vannak, azonban, amikor a fügefa, amit az Úr megátkozott azonnal „kiszáradt gyökerestül”. Egy gyülekezetet, amelyiknek mély gyökerei vannak, nem lehet lerombolni, azonban semmi sem képes megmenteni egy gyülekezetet, amelyiknek gyökerei elszáradtak. Sem ösztönzés, sem reklámhadjárat, sem pénzadományok, sem gyönyörű épület nem tudja visszahozni az életet a gyökértelen fába.

Pál apostol a hasonlat összefüggéseit örömmel figyelmen kívül hagyva arra figyelmeztet bennünket, hogy vigyázzunk a forrásunkra. “A szeretetben meggyökerezvén és alapot vevén” (Ef. 3.18) kifejezéssel nyilvánvalóan a számok (sokaság) félrevezető hatásáról beszél,  és ismételten arra ösztönzi az olvasóit, hogy “gyökerezzenek meg és épüljenek fel Ő benne”, ami előrevetíti egy keresztyén számára, hogy egyrészt olyan legyen, mint egy fa másrészt, mint egy templom, erős alapon felépítve.

Az egész Biblia és a múlt minden nagy szentje egyetért ebben és ugyanezt mondja nekünk: “Semmit se vegyetek természetesnek” – mondják nekünk. “Menjünk vissza a gyökerekhez. Nyissuk meg a szívünket és kutassuk az Írásokat. Hordozzuk a keresztünket, kövessük az Urunkat és ne törődjünk a vallásos divattal. A tömeg mindig téved. Az igazak száma minden generációban kevés volt. Bizonyosodj meg róla, hogy közöttük vagy.”

“Az ember nem vethet alapot gonoszság által: az igazságosság gyökere azonban sosem mozdítható el.”

Megjegyzés: Ez az írás a fenti című könyv első fejezete.

Fordította: Abonyi Sándor

Kormányfüggetlen diktatúra – avagy éljen a szép új világ

A liberálisok uralta „új kor” ideje valójában az emberiség egyik legszomorúbb kora, ahol a szabadságra hivatkozva veszik el a szabadságjogokat és az emberek érdekeire hivatkozva szolgálják a nagyvállalatok érdekeit. Most éppen a szabad sajtót támadták meg: azt is el akarják venni tőlünk.

Tegnap jelent meg a híradás az EU újabb bomba ötletéről: ez pedig az, hogy kormányfüggetlen médiahatóságokat kell felállítani. Ezek szerint a magyari Médiahatóság ötletét minden támadás ellenére mégiscsak elfogadják – csak ők máshogy, más érdekeket kiszolgálva.

Az ötlet ugyanis az lenne, hogy az új médiahatóságok függetlenek lennének a kormányoktól, politikától és a médiaipartól. Szépen hangzó, nagy szavak. Csakhogy, mi már láttuk, milyen is az, amikor nemzetek feletti, „független” hatóság irányítja a médiát. És látjuk azt is, hogy ma kik is állnak a magát „függetlennek” deklaráló médiumok mögött.

Nincs ugyanis olyan, hogy függetlenség. Egy olyan szintű szabályozószervet, mint a médiahatóság, valaki, vagy valakik irányítanak. Hogy ezek az irányítók kik, az eddig a mindenkori, demokratikusan megválasztott nemzeti kormányzatoktól függött. Brüsszel szerint viszont ez helytelen.

Látjuk a helyzet abszurditását? Brüsszel szerint helytelen, hogy a nemzeti médiahatóságok a nemzet akaratától függjenek. Csak állunk, és bámulunk tátott szájjal, mint az a bizonyos hal a szatyorban, ezt hallva. Mi van??! A nemzetnek nincs joga abba beleszólni, hogy milyen információk birtokába juthat, és hogy kik és hogyan tálalják azt? Már megbocsássanak, de mi a fészkes fenét gondolnak azok, akik ilyen hülye ötleteket találnak ki?

Hogy mit gondolnak? Hát először is sok mindent. Nem hülye emberek hülye ötlete ez az új médiaszabályozás. Ugyanis, azt is olvashattuk, ha kíváncsian nézzük a bruxinfo.eu-t, hogy az EU határozná meg, hogy mik a függetlenség kritériumai.

Igen, kérem, az Európai Unió. Az a szervezet, amelyik ellenez minden nemzeti, az emberek érdekeit szolgáló döntést. Az a csoportosulás, mely látványosan és nyilvánosan szolgál ki nagyvállalati érdekeket, s melynek vezetői rendre Soros György mondatait visszhangozzák a nagy brüsszeli üvegkalickában, amit ők parlamentnek neveznek.

„Televíziózási és videózási szokásaink megváltozhattak ugyan, értékeink azonban nem. Az új szabályok segítségével gondoskodni fogunk a médiapluralizmusról és az audiovizuális szabályozó szervek függetlenségéről, valamint arról, hogy a gyűlöletkeltésnek ne legyen helye a videomegosztó platformokon. Ezenkívül az online platformok világában egyenlő versenyfeltételeket, felelősségteljes magatartást, bizalmat és méltányosságot kívánunk biztosítani” –nyilatkozta az eset kapcsán Günther Oettinger, a digitális gazdaságért és társadalomért felelős uniós biztos.

Lássuk, mit is takar ez a kis, elsőre ártatlannak tűnő nyilatkozat.

Először is azt, hogy a szabályozás német (értsd: liberális) „értékek” mentén menne végbe. Az új szabályozás gondoskodna tehát a „médiapluralizmusról”, vagyis arról, hogy a balliberális, kereszténység- és nemzetellenes médiumok még nagyobb súllyal legyenek jelen az emberek mindennapi életében. Gondoskodnának a médiahatóságok nemzetfüggetlenségéről – ennek abszurditását fentebb már vázoltuk. Gondoskodnának arról, hogy „gyűlöletkeltésnek ne legyen helye a videómegosztó platformokon”.

Na kérem, itt a pont. Ugyanis a liberális véleménydiktátorok szerint minden gyűlöletkeltés, ami nem liberális. Lássuk ebből a szempontból Németországot, elvégre, információink szerint a most tárgyalt ötlet német kreálmány.

Németországban a hivatalos politika szerint gyűlöletbeszédnek számít, ha valaki azt mondja, hogy a migránsokat kívül kell tartani Európa határain. Gyűlöletbeszédnek számít, ha valaki a liberális „értékeket” (pl. a homoszexualitás, multikulturalizmus, stb.) kritizálni meri. Gyűlöletbeszéd még a véreskezű török diktátor, Erdogan kritizálása is! Gyűlöletkeltés, ha valaki nemzeti eszményeket hirdet. Gyűlöletkeltés minden, ami nem liberális, nem atlantista, nem nyugatbarát.

Az új médiahatóságok ráadásul kikényszerítési jogkörökkel is fel lennének ruházva, hogy a „gyűlöletkeltő” tartalmakat eltávolíttassák. Ebbe a kategóriába viszont szinte minden beleesik. Egy cikk, videó, riport, mely arról beszél, hogy a migránsok beengedése helytelen, és a kultúránkat meg kell védeni. Egy keresztény prédikáció. Egy nemzeti rockzenekar videóklipje. Bármi.

A nemzetektől független médiahatóságok ötlete tehát nemcsak abszurdum, hanem egy jól kigondolt terv, mely alapján bármit liberális (félig sem) barátaink nyugodtan cenzúrázhatnának központilag mindent, ami nekik nem tetszik. Ez a terv a diktatúra terve.

Az ötlet eredetét pedig jól mutatja az a tény, hogy az új központosított szabályozás a reklámokra vonatkozó törvényeket gyakorlatilag teljes mértékben eltörölné, vagy átalakítaná úgy, hogy fő műsoridőben sokkal több reklámot nyomhassanak a médiumok a nézők arcába, sokkal kevesebb valódi tartalom mellett.

Ja, és ne felejtsük el, hogy ez a törvény megszavazása esetén automatikusan minden országra kötelező érvényű lesz, és az EU ki is fogja kényszeríteni ezen új szabályozás betartását. Az, hogy az EU melyik demokratikusan meg nem választott szerve fogja ezt ratifikálni, gyakorlatilag lényegtelen.

Orientlaista.hu – Crusader

Homofóbok vs. igazi kirekesztők

Homofóbok vs. igazi 

kirekesztők

Van egy olyan szint, amikor eljutunk oda, hogy bevalljuk magunknak: ennek a kornak és civilizációnak a legvégén járunk. Van egy olyan perc, amikor rájövünk, hogy a tolerancia hirdetői valójában mindent elvettek tőlünk: a jogunkat ahhoz, hogy keressük az igazságot, hogy meghatározzuk, mi a jó és a rossz, és tehessük a jót, előremozdítva ezzel pozitív folyamatokat…

A tolerancia világában minden relatív. Nincs jó, nincs rossz. Nincs élet és halál. Nincs semmi pozitív érték, mindenki maga választja meg „értékeit”, és aki ezt nem hajlandó elfogadni, az a legsúlyosabb retorziókkal kénytelen szembenézni.

A tegnapi nap folyamán (lassan már cseppet sem) megdöbbenve hallottam, hogy az ELTE BTK kávézójában leszbikus csók flashmobot szervezett pár igazán haladó szellemiségű, besorolhatatlan identitású lény. Mindezzel szemben pedig a Konzervatív Hallgatók Szövetsége tüntetést tartott ugyanott a normalitásért, a keresztény értékek tiszteletben tartásáért, azért, hogy a „halál kultúráját” az élet kultúrájával cseréljék fel.

Mindez persze a „haladó” médiában úgy jött le, hogy a békés, az elfogadásért és az emberi értékekért tüntető homoszexuális lányok akcióját megzavarta egy pár hőzöngő fiatalember, akikről ráadásul azt is tudni vélik, hogy „náci kapcsolataik vannak”.

A valóság viszont nem pont így néz ki. Kérdem én: miért lenne érték az, hogy valaki természetellenes módin a saját nemétől gerjed be? Mi jó lehet abból? Lesznek utódaik? Nem! Legtöbbjüknek tartós kapcsolata sem lesz soha. Ezek az emberek súlyos pszichés betegséggel szenvednek, de ma ők az „érték”, a „követendő példa”.

Akik pedig szóvá merik tenni, hogy a homoszexualitás nem képes életet nemzeni, meddő, felesleges, sőt, mi több, a Biblia szerint Isten előtt utálatos bűn, mely a Róm 1, 22-32 szerint abból fakad, hogy az emberek elfordultak az igaz hittől és hiábavalóságokért élnek – azokról rendre kiderül, hogy „náci” kapcsolataik vannak, azok csakis gyűlölködő, kirekesztő, bigott egyének lehetnek.

Arról szó sem lehet, hogy ezek az emberek is szeretnek dolgokat: szeretik Istent, szeretik hazájukat, kultúrájukat, az erkölcsöt, szeretik, ha van fekete és fehér, jó és rossz, nem csak a szürke ötszázmillió árnyalata. Nem lehet arról szó, hogy az is értéket képvisel, aki a liberális propagandával ellenkezni merészel.

Nem. A végtelenül „toleráns” és „plurális” világban csupán azok a megnyilvánulások vannak tolerálva, melyek megfelelnek a kor értékromboló szellemiségének, s mindazok, melyek ragaszkodni merészelnek ahhoz, hogy igenis vannak örökérvényű igazságok és értékek, azok elítélendőek, sőt, kiirtandóak. Mindez pedig történik a „teljes elfogadás” nevében.

Pedig valójában szó sincs teljes elfogadásról, nap mint nap láthatjuk ezt. Valójában, ez a korszak semmivel sem kevésbé kirekesztő, mint a fasizmus vagy a sztálinizmus – a liberalizmus totális uralmat akar az ember felett, annak a gondolatait is irányítani akarja; éppen ezért kiterjedt propagandagépezet gondoskodik arról, hogy a „progresszívek” már kiskortól sulykolhassák a tömegek fejébe saját, degenerált ideáikat. S aki az indoktrinációval szembe helyezkedik, azt kirekesztik a társadalomból.

Amit ma láthatunk, az egy nagyszerű civilizáció tönkretétele. Egy olyan civilizációé, mely majd 2000 éven keresztül a fejlődés, a haladás és az értékek garanciája volt. Ma ezt lerombolják. Nem kellenek már nemzetek, sem fiúk, sem lányok, sem nyelvek, sem vallások, sem jó, sem igazság, mindent összegyúrnak egy hatalmas katyvaszba, azt mondva, hogy ez a jó.

A dekadencia korát éljük, amikor a művészet már az, hogy valaki kiönt egy pohár festéket egy fehér lapra, amikor a hit helyett a pénz számít, amikor a munkás csak dolgozó bérrabszolga, amikor a világgazdaság csúcsragadói által etetett tömegek belefeledkezve a képernyőkbe élvezik a „panem et circenses” újra feltámadó világát, a sötét diktatúrát, mely kilop minden jót az emberek életéből.

Egy olyan világban élünk, ahol nekünk, konzervatív, patrióta, keresztény embereknek nincs létjogosultságunk, de minden aberrációnak van; ahol a véleménynyilvánítás szabadsága, a szabad vallásgyakorlás joga és úgy általában az emberi jogok mindenkire vonatkoznak, legyen szó épp elmebetegekről vagy tömeggyilkosokról, de ránk, a normalitás, az értékek és az élet mellett álló (és felszólaló) egyénekre nem.

A Konzervatív Hallgatók Szövetségének igaza van. A halál kultúrájában élünk, láthatjuk, ahogy épp kiirtanak egy vallást, egy földrészt, egy egész emberi rasszot, s mindezt azért, mert valakik ezen jól keresnek. Mi meg hallgatunk, tűrünk, s így válik igazzá ránk is a hitvalló német evangélikus lelkész világhírű mondata, mely a Harmadik Birodalom terrorja alatt hangzott el:

„Először a szocialistákért jöttek: én hallgattam, mert nem voltam szocialista. Később a zsidókért jöttek: én hallgattam, mert nem voltam zsidó. Mostmár értem jönnek – és senki nincs, aki szót emeljen érdekemben.”

Most azokért jönnek, akik fel mernek szólalni a konzervatív értékek mellett. Nem végzik ki őket, nem: ők már rafináltabb módszerekkel dolgoznak. Hazugssággyáruk bemocskolja, hiteltelenné teszi, a köz- és önutálatba kergeti azokat, akik fel mernek szólalni ellenük, legyen szó egy népszerű énekesről, vagy egy országáért, hitéért küzdeni akaró egyetemistáról.

Utána majd jönnek azokért, akik nem harcolnak, de nem is alkusznak: a templomos keresztyénekért, azokért, akik konzervatív szellemben nevelik gyermekeiket, azokért, akik nem vesznek részt semmiben, amit ezek a mi liberálisaink szerveznek.

Ha pedig ezeket is ellehetetlenítették, a többiekre majd immár nyílt erőszakkal rátukmálják aberrált elveiket, és mindent, ami annak ellentmond, megszüntetnek, legyen szó egyházról, civil szervezetről, pártról vagy épp országról.

Mert ezek a liberálisok ugyanattól az ördögi szellemtől vannak hajtva, mint ami a nácikat, sztálinistákat, maoistákat hajtotta, és melynek egyetlen célja van: pusztítani, pusztítani és pusztítani.

A kérdés csak az, hogy mi mit teszünk? Hagyjuk-e, hogy elvegyék tőlünk a feketét és a fehéret, a jót és a rosszat, hogy hagyjuk-e, hogy megfosszanak minket mindentől, ami szép, ami érték – vagy pedig kimegyünk és harcolunk, mindenki képessége szerint?

http://orientalista.hu/homofobok-vs-igazi-kirekesztok/

Nők a Szolgálatban

Nők a Szolgálatban

Jelenlegi témánkkal kapcsolatban, sok a nézeteltérés. Néhányan azt állítják, hogy a mai kultúrában, a nő egyenlő a férfival, tehát akármilyen gyülekezeti szolgálatot vállalhat. Mások pedig, egyes Bibliaversekre utalva, ahhoz ragaszkodnak, hogy „a nő ne beszéljen a gyülekezetben” (I. Kor 14: 34) és a mosogatáson kívül, mindent betiltanak neki. Elismerve, tehát, hogy nem mindenki ért egyet következtetéseimmel, e cikkben, próbálok átfogó, biblikus képet adni a nők szolgálati lehetőségeiről.
Kezdjük az alapoknál, és nézzük meg a régi és az új szövetség közötti különbséget. Ugyanúgy, mint sok nem-bibliai vallás, az ószövetségi rendszer kultikus (vagy ceremoniális) vallásnak tekinthető. Az új szövetség, viszont, egyetemes és nem ceremoniális.
Az ÓSz-i kultuszban, csak bizonyos embereken keresztül (a papok közbenjárók voltak az ember és Isten között, és a próféták fordítva), bizonyos módon (az áldozati rendszer által), bizonyos helyen (a jeruzsálemi templomban) és bizonyos időkben (a szombaton és az ünnepeken) lehetett Istenhez közeledni.
Csak nagyon szigorú feltételek mellett lehetett valaki Jahve papja. Csak héber, Lévi törzséből Áron családjából való, 20-50 éves közötti férfi, akiknek nem volt semmi testi hibája (pl. IV. Mózes 4; 8: 24-25).
Érdekesképpen, próféták és más „karizmatikus” illetve Istentől választott és felkent vezetők más törzsből és életkorból is lehettek, és ritka esetben nőkkel is találkozunk. Debóra prófétanő és Izrael bírája volt (Bírák 4-5). Szintén prófétanők voltak Mózes és Áron testvére Mirjám (II. Mózes 15: 20), Hulda, aki Jósiás király idején tanácsot adott Júda vezetőinek (II. Kir 22: 14 ff.; II. Krón 34: 22 ff.); Ézsaiás felesége (Ézs 8: 3); és Anna, Jézus születésekor (Lukács 2: 36 ff.). Még Jézus anyja, Mária, valamint rokona, Erzsébet is, kaptak prófétai kijelentést, amelyet a Bibliában jegyeztek fel (Luk. 1: 39-55). Azt olvassuk, hogy Debóra és Hulda férjes asszonyok voltak, de fontos szolgálatuk nem férjük alárendeltségében folyt.
Mindez a ceremoniális vallás az új szövetség alatt teljesen megváltozott. Most az Isten jelenlétébe vezető út mindenki számára nyitott, ahogyan szimbolizálja a templom szétszakadt kárpitja is (Márk 15: 37-38). Szabadon lehet közeledni hozzá, minden helyen (János 4: 19-24), minden időben (Ap Csel 2: 46; Kol 2: 16-17; Róma 14: 5-6). Ráadásul, most már minden nép egyaránt megteheti ezt (Ap Csel 10: 44-46; Ef 3: 6).
(Két ceremónia még létezik az új szövetség alatt is, ami a víz keresztség és az Úrvacsora. E kettő a keresztyén közösségbe való beavatásnak és az új szövetség állandó jelének tekinthető. Ezek természetesen szellemi igazságok jelképei, és nem valamik, amik ex opera operando, ill. „automatikusan működnek,” mint ahogy a pogány vallások rítusairól állítják. Csak megjegyzem, hogy helytelennek tekintem azt, hogy bizonyos hagyományos egyházi rendszereknél, a keresztyénséget gyakorlatilag olyan kultikus vallássá változtatták át, mint amilyen az ó szövetségi rendszer volt. Ott vannak a felszentelt épületek, az ünnepek és a szentnapok, az oltárok, ill. szentasztalok, az állítólag automatikusan áldásosztó szentségek, és az elkülönült papság, ill. vezetőség.)
Az új szövetség alatt működő papság, tulajdonképpen szintén megváltozott. A lévita papság elavult, és most Jézus a mennyben lévő állandó főpapunk (Zsidó 8: 1; 9: 15), azért ő az egyetlen közbenjáró az emberek és az Isten között (I. Tim 2: 5). Mindenki, viszont, aki Jézus által közeledik Istenhez, maga is pappá lesz. Péter mondja azoknak: „akik ki vannak választva az Atya Isten előismerete szerint” (I. Péter 1: 1-2), „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe…” (I. Péter 2: 9). János írja: „aki szeret minket, és vére által megszabadított bűneinktől, aki országa népévé tett minket, papokká az Isten, az ő Atyja előtt…” (Jel 1: 5-6). Ez azt jelenti, hogy minden hivő pap, mivel mindenki Krisztus által közeledhet Istenhez, és mások számára közbenjárhat. Közbenjárók vagyunk, mikor imádkozunk másokért Istenhez, akár hivőkért, akár hitetlenekért. Az új szövetség alatt, nincsen válaszfal a papság és a laikusság között. A nők ugyanúgy imádkozhatnak, közbenjárhatnak, mint a férfiak, mivel ők is papok (pl. Ap Csel 1: 14).
Azon kívül, hogy papok, minden hivő szintén a próféta szerepét is betöltheti, illetve közbenjárhat a másik irányban is – Isten és az emberek között (I. Kor 14: 29-31). Pál arra utal, hogy a nők imádkoznak és prófétálnak (I. Kor 11: 5). Fülöp evangélistának volt négy lánya, akik prófétáltak (Ap Csel 21: 8-9). Pünkösd napján Péter apostol Jóel próféta szavait idézte, amelyek között áll a következő: „kitöltök Lelkemből minden halandóra, és prófétálnak fiaitok és leányaitok… még szolgáimra és szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a napokban a Lelkemből, és ők is prófétálnak.” (Ap Csel 2: 17, 18).
Sem az ember etnikai hovatartozása, sem a neme, sem a kora nem akadályozza meg abban, hogy keresztyén legyen, azért abban sem, hogy pap vagy próféta legyen. „Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által. Akik Krisztusban keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra. Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” (Gal 3: 26-28). Pál azt hangsúlyozza, hogy még a nők is „fiak,” mert a korabeli görög és római kultúrában, csak a fiúk örökölhettek. Krisztusban, mindnyájunk az üdvözség örökösei vagyunk.
Most a gyülekezeti vezetés kérdéséhez értünk. Mi a vezetőség szerepe, és ki lehet vezető? A másik kérdés pedig, hogy ki szolgálhat? És a kettő kérdésre ugyanazt a választ adjuk, vagy nem?
Véleményem szerint, az, hogy ki lehet vezető, és az, hogy kinek szabad szolgálni, nem ugyanaz a dolog. Egy biblikus szakasz igazán részletesen leírja, hogy milyen legyen a gyülekezeti istentisztelet - az I. Kor 11-14. Ez azt mutatja, hogy Krisztus egész testének szolgálnia kell a gyülekezetben, a Szent Szellem vezetése alatt, bár más-más embernek más-más ajándéka, elhívása, szolgálata van. Az I. Kor 14: 26-ban az áll: „Mi következik mindezekből, testvéreim? Amikor összejöttök, kinek-kinek van zsoltára, tanítása, kinyilatkoztatása, nyelveken szólása, magyarázata: minden épüléseteket szolgálja.” Pál nem csak a férfiaknak beszél itt, mivel a görög többes számú hímnemű adelphoi a férfiakat és a nőket is egybefoglalja. Pál ugyanezt a megszólítást többször használja a levelében, ha szól az egész gyülekezetnek. Korábban arra utalt, hogy a nők imádkozhatnak és prófétálhatnak (I. Kor 11: 5). Ha ez így van, és ha bárki olyan módon hozzájárulhat az istentisztelethez, beleértve tanítással is (didaché), akkor egy nő is teheti ezt.
Van máshol is szó arról, hogy egy nő tanít? Pál ezt mondja Timóteusnak: „De te maradj meg abban, amit tanultál, és amiről bebizonyosodtál, tudván, akiktől tanultad, mivel gyermekségedtől ismered a szent írásokat, amelyek bölccsé tehetnek téged az üdvözségre…” (II. Tim 3: 14-15). Vessük össze ezt az 1: 5-tel, amiben ez áll: „Eszembe jutott ugyanis a benned élő képmutatás nélküli hit, amely először nagyanyádban, Lóiszban és anyádban Eunikében lakott, de meg vagyok győződve arról, hogy benned is megvan.” Azt tanuljuk az Ap Csel 16: l-ből, hogy Timóteus apja görög és feltehetőleg hitetlen volt. Valószínű, hogy a legelső „tanítást” az anyjától és a nagyanyjától hallotta.
Titusz 2: 3-5 ezt mondja: „ugyanígy az idős asszonyok is szentekhez illően viselkedjenek; senkit se rágalmazzanak, ne legyenek mértéktelen borivás rabjai, tanítsanak a jóra (vagy: jót tanítsanak); neveljék józanságra a fiatal asszonyokat, hogy ezek is szeressék a férjüket és gyermekeiket, és józanok, tiszták, háziasak, jók…” Pál itt azt akarja, hogy Titusz tanítsa az asszonyokat, hogy ők aztán másokat is tanítsanak.
Priszcillát (vagy Priszkát) és Akvilát 6-szor említi a Biblia (Ap Csel 18: 2, 18, 26; Róma 16: 3; I. Kor 16: 19; II. Tim 4: 19). Az Ap Csel 18: 26-ban azt látjuk, hogy hallották Apollós szolgálatát, és utána hazavitték, és még alaposabban megmagyarázták neki az Isten útját, más szóval, tanították őt. Később, gyülekezetük volt Rómában a házuknál (Róma 16: 3-5). Érdekesképpen, ötször szerepel listában a nevük, és ezek közül, négyszer a Priszcilla áll az első helyen (valamilyen okból, a magyar fordítás felcseréli a sorrendet az Ap Csel 18: 26-ban). Az akkori kulturális körülmények között, ez nem jelez tiszteletet a gyenge nem irányt, hanem azt jelenti, hogy a nő volt a jelentősebb személy. Mintha Pál nem mondaná azt, hogy: „Köszöntöm Akvilát és a kedves feleségét,” hanem, „Priszcillát és az aranyos férjét.” Lukács különösen figyel a nevek sorrendjére. Pl. használja a „Barnabás és Saul” sorrendet a történetük elejétől (pl. Ap Csel 13: 2), mivel eredetileg Barnabás hozta Sault Antiókhiába, és bátorította őt (11: 25-26). Miután Pál vaksággal sújtotta Elimást Ciprus szigetén (13: 6-12), ő lett a szóvivő, és „Pál és Barnabás” áll (néhány kivétellel, ahol Barnabás újra jelentősebb szerepet játszik ideiglenesen). A másik kérdés az, hogy miért említik Priszcillát egyáltalán, ha nem volt fontos szerepe neki? Tudjuk, hogy néhány apostolnak volt felesége, aki vele utazott (I. Kor 9: 5), de név szerint soha nem említik őket.
Ha nézzük a Pál leveleiben szereplő köszöntéseket, láthatjuk, hogy az üdvözölt személyek közül, meglehetősen sok a nő. Priszcilla mellett, különösen érdekes számunkra Fébé, a kenkhreai gyülekezet diakónusa (Róma 16: 1 – a görögben szerepel a diakónus szó hímnemű formája, valószínűleg arra utalva, hogy betöltötte a hölgy ezt a pozíciót a gyülekezetben, nem csak „szolgája” volt), és Nimfa (Kol 4: 15), akinek házánál gyülekezet volt, ráadásul ő az egyetlen laodiceai vezető, aki itt említésre kerül. Khloé is, akinek embereire úgy utalnak, mint akik csoportként vagy gyülekezetként tartoznak hozzá (I. Kor. 1: 11). Pál dicséri Sztefanász vagy Sztefena házanépét is, mely személy neve egy női név, az István (Sztefanosz) női megfelelője. (I. Kor. 16: 15-16). A filippi levél 1: 1-4-ben, Evódiáról és Szüntükhéről olvasunk: „akik együtt küzdöttek velem az evangéliumért; Kelemennel és a többi munkatársammal is.” Ez bizonyára egy olyan szolgálatra utal, amely nyilvános vitával, tanítással vagy igehirdetéssel járt.
János apostol is, második levelét: „a kiválasztott Úrnőnek és gyermekeinek” (1. v.) címezi, és köszöntést küld: „a te kiválasztott nőtestvéred gyermekeitől” (13. v.). Elképzelhető, hogy ezek olyan hölgyek voltak, akik vezetői szerepet játszottak az első századi egyházban.
Róma 16: 7 ezt mondja: „Köszöntsétek Andronikoszt és Juniát, rokonaimat és fogolytársaimat, akik kiválóak az apostolok között, akik előttem is Krisztusban voltak.” Úgy látszik, itt van egy női apostol. Különféle módon próbálták kikerülni ezt a következtetést, de főleg abból a feltevésből kiindulva, hogy egy nő nem lehet apostol. Néhány Bibliafordításban szerepel Juniász, a név férfi formája (a görög szövegben áll a név tárgyesete, ami mindkét nemre azonos lenne - Iounian). A probléma ezzel az, hogy a női Junia név jól ismert a görög és latin forrásokból, de a férfi Juniász nem található sehol. A másik kifogás az, hogy a görögöt így is lehetne fordítani: „akiket az apostolok jól ismernek,” szóval, ők maguk nem apostolok. Nem teljesen világos az eset, de meg kell mondani, hogy ezek az alternatív magyarázatok csak meglehetősen későn jelentek meg az egyháztörténelemben (kb. XIII. századtól). Néhány egyházatya, pl. Origenész, Jeromos és Aranyszájú Szent János azt fogadta el, hogy Junia nő volt, és mindezeken felül, apostol is. Talán Andronikosz és Junia férj és feleség apostoli csapat volt? Tiszta spekuláció, de tetszik az ötlet.
Mindezt az újszövetségi gyakorlatot figyelembe véve, foglalkozni kell a nehéz szakaszokkal is, amelyek látszólagos ellentmondást mutatnak. I. Kor 14: 33-35-ben ez áll: „Mint ahogyan ez a szentek valamennyi gyülekezetében történik, az asszonyok hallgassanak a gyülekezetben, mert nincs megengedve nekik, hogy beszéljenek, hanem engedelmeskedjenek, ahogyan a törvény is mondja. Ha pedig meg akarnak tudni valamit, otthon kérdezzék meg a férjüket, mert illetlen az asszonynak a gyülekezetben beszélnie.” Csak önmagába véve, a szakasz világosnak látszik. A törvény, amire utal Pál, valószínűleg I. Mózes 3: 16. Ha figyelembe vesszük a szövegkörnyezetet, viszont, ha Pál valójában azt mondja, hogy a nő egyáltalán ne használja a hangszalagjait a gyülekezeti összejövetelen, akkor ellentmond annak, amit három résszel előbb mondott, hogy a nő imádkozik és prófétál (11: 5), valamint mindannak is, amit eddig a test szolgálatáról mondott. Ez nem valószínű. Ha a görög laleo szót nem úgy fordítjuk, hogy „beszélni,” hanem úgy, hogy „beszélgetni” (ami lehetséges), akkor világosabbá válik a helyzet. A szó jelentése nem prédikál, prófétál, imádkozik, evangelizál, hanem egyszerűen beszél, beszélget, fecseg.
Annak idején, a férfiak és a nők külön ültek a korinthusi gyülekezet nyilvános összejövetelén. Csak akkor engedték meg a hatóságok a nyilvános helyen történő összejövetelt, ha nyitott volt kívülállók számára (lásd I. Kor 14: 23), és még a városi hatóságoktól jövő felügyelők számára is (ők voltak az „angyalok” – 11: 10). Pál azért ügyel arra, hogy semmi megbotránkoztató ne történjen – így tanít a nyilvános istentisztelet illő rendjéről. Pál nem azt mondja a nőknek, hogy ne vegyenek részt az összejövetelen, és ne járuljanak hozzá, mivel ezzel ellentmondana korábbi utasításainak. Egyszerűen azt mondja nekik, hogy ne csevegjenek maguk közt az istentisztelet alatt, hanem csöndben maradjanak, és figyeljenek oda. És ha az egyik valamit nem ért, ne kiabáljon a másik helyen ülő férjének, hanem várjon, és kérdezze meg otthon.
I. Tim 2: 11-15 mondja: „Az asszony csendben tanuljon, teljes alázatossággal. A tanítást az asszonynak nem engedem meg, sem azt, hogy a férfin hatalmaskodjék, hanem legyen csendben. Mert Ádám teremtetett először, Éva csak azután, és nem Ádámot vezette tévútra a kísértő, hanem az asszonyt, és ő esett bűnbe. Mégis megmentetik a gyermekszülés által, ha megmarad józanul a hitben, a szeretetben és a szent életben.” Többféleképpen magyarázták ezt a szakaszt:
1. A nő gyermekeket és más nőket taníthat, de nem férfiakat, mivel ez megegyezne a II. Timóteusban és Tituszban található felvetéssel. Probléma van ezzel az állásponttal, mivel nem ezt mondja a szakasz. A mondat két része külön áll egymástól. A görög szórend a következő: tanítani pedig nőnek nem engedem, sem hatalmaskodni férfin. A „tanítani” igének lenne tárgyesete, de a „hatalmaskodni” ige után következne a birtokos eset. Itt a „férfi” birtokos esetben áll, azért nem a „tanítani” szó tárgya. Pál annyit mond, hogy nem engedi meg a nőnek, hogy tanítson. Ez, viszont, ellentétben áll azzal, hogy a nő bizony taníthatja a gyermekeket és a másik nőt. Pál szintén tudta, hogy Priszcilla mindenképpen hozzájárult Apollós tanításához, és nem tiltakozott ez ellen.
2. A nő otthon, vagy más külön helyen taníthat, de nem a gyülekezeti alkalmon. Ez összhangban van azzal, hogy Timóteust tanították a nagymamája és az anyja, Apollóst Priszcilla tanította, fiatal nőket pedig idősebb nők taníthatnak. A probléma vele az, hogy az I. Tim 2 szövegkörnyezete nem igazán korlátozza Pál utasításait a gyülekezeti összejövetelre. Néhány benne található dolog történhet az alkalmon, de inkább az általános életvitelről van szó. Pl. milyen jó cselekedeteket tehetnek a nők a gyülekezeti alkalom alatt (9.-10. v.)?
Egy másik probléma a két fenti szemponttal az, hogy mivel indokolja meg Pál a tiltást? Évát tévesztette meg a kígyó, nem Ádámot. Azért, ha a nők könnyebben tévednek, nem jó, ha tanítanak. De miért jobb, ha vállaljuk a kockázatot, hogy a nők hamis dolgokat tanítsanak gyermekeknek és más nőknek, vagy még férfiaknak is egymás között, de nem a gyülekezeti alkalmon? Végül is, könnyebb dolog „megítélni” a tanítást, ha a nyilvános összejövetelen hangzik el (I. Thessz 5: 21).
3. Pál utasítása teljesen és egyetemesen betiltja azt, hogy a nő akárkit tanítson, meg azt is, hogy egyáltalán megszólaljon a gyülekezetben. (Az Angliából elindult Plymouth-i Testvérek mozgalmának álláspontja. Ez ahhoz az érdekes helyzethez vezetett, hogy jóllehet egy női misszionárius gyülekezeteket plántált a külföldi „missziói mezőn,” nem volt szabad neki beszámolni róla az otthoni alkalmon, mert „a nő ne beszéljen a gyülekezetben.”) Világos, hogy ez ellenkezik azzal, hogy a nő imádkozik és prófétál, és azokkal az esetekkel, ahol a nő tanítja a gyermeket, a nőt, és egymás közt a férfit.
4. Ezt a lehetőséget nem találtam meg a kommentárokban. Talán így lehetne magyarázni Pál gondolatát: „Egy nő maradjon csendben és tanuljon alávetettségben. Egy nőnek nem engedem meg, hogy ő határozza meg a gyülekezet tanítását, meg azt sem, hogy leuralja a férfiakat. Végül is, Évát csapta be a kígyó, nem Ádámot. A nők könnyebben tévednek el, azért, ne ők adják az egész gyülekezetnek az iránymutatást vagy a látást.” Nem tudom, van-e biblikus probléma ezzel. Megegyezik a teremtés sorrendjével, és összhangban van azzal is, hogy a férj a feleségnek a feje (Efezus 5: 22-28; Kol 3: 18-19). Viszont, ez nem azt jelenti, hogy a nő ne adja tovább azt, amit tanult, meg azt sem, hogy ne vegyen részt sok más szolgálatban. Ez megegyezik azokkal a gyakorlatokkal, amelyekkel találkoztunk. Viszont, ehhez valószínűleg hozzátartozik, hogy egy nő ne legyen rendszeres bibliatanító, de ez sem biztos, ha vezetői csapat keretében szolgál.
5. Mivel Pál azt mondja, hogy „Nem engedem meg, hogy egy nő tanítson,” de nem azt, hogy Isten betiltja, a szavai csak a kulturális helyzetre vonatkoznak, és nem jelentenek univerzális tilalmat. Pál utasítást ad Timóteusnak arról, hogy hogyan végezze el a szolgálatát Efezusban (I. Tim 1: 3). Az efezusi pogány vallásban, főleg istennőket imádtak. Emlékezzünk az Artemisz-templomokkal kapcsolatos incidensre az Ap Csel 19: 23-41-ben. Emiatt, Efezusban sok domináns nő tanította a hamis vallást. Annak céljából, hogy elkerülje a félreértést, Pál nem engedi meg, hogy nők vállaljanak tanítói szerepet az efezusi kulturális körülmények között. Jóllehet, Pál nem mondja kifejezetten, hogy az utasítása általános (mint pl. I. Kor 14: 33-ban), de probléma lehet, hogy a „minden helyen” kifejezést használja a 8. versben.
Egy másik kényes kérdés a 12. versben található „hatalmaskodni” szó. A görög szó sajnos hapax legomenon (csak egyszer szerepel a görög Újszövetségben), azért más igékkel nem lehet összevetni. A szó azt jelentheti, hogy egy nő ne gyakoroljon hatalmat egy férfin, olyan értelemben, hogy ne legyen presbiter, vagy egyszerűen azt, hogy ne uralja le, ne legyen domináns. A probléma az elsővel az, hogy tulajdonképpen, nincsen olyan vers a Bibliában, ami arra utalna, hogy a presbiterek „hatalmat gyakorolnak” a gyülekezeten egyáltalán. Jézus a követőinek adott hatalmat a betegségek és a démonok felett (Máté 10: 1), meg arra is, hogy megbocsássák a bűnöket (az által, hogy hirdessék az evangéliumot – János 20: 21-22). De azt is mondta: „Tudjátok, hogy azok, akik a népek fejedelmeinek számítanak, uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak rajtuk. De nem így van közöttetek, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok…” (Márk 10: 42-43). A zsidó levél írója nem hivatkozik a hatalomra, hanem buzdítja a gyülekezetet: „Bízzatok vezetőitekben, és hallgassatok rájuk, mert ők vigyáznak lelketekre…” (Zsidó 13: 17). Pál mondja a korinthusiaknak, hogy az Úr hatalmat adott neki „építésre, és nem rombolásra.” (II. Kor 10: 8; 13: 10.)
Tulajdonképpen, néhány e szakasz szövegkörnyezetében található célzás arra a következtetésre vezethet minket, hogy Pál kifejezetten a pogány istenimádatból származó tanítások kérdésével foglalkozik, amelyeket próbáltak bevezetni a gyülekezetbe. „Maradj Efezusban, és parancsold némelyeknek (nem csak a férfiaknak!), hogy ne hirdessenek tévtanokat, ne is foglalkozzanak mondákkal és vég nélküli nemzetségtáblázatokkal.” (I. Tim. 1: 3-4). Artemisz (vagy Diána) hívei azt állítottak, hogy az Amazonoktól származtak, és ezt nemzetségtáblázatokkal is alátámasztották. „Ugyanígy az asszonyok is, tisztességes öltözetben, szemérmesen és mértékletesen ékesítsék magukat, ne hajfonatokkal és arannyal, gyöngyökkel vagy drága ruhával, hanem azzal, ami az istenfélelmet valló asszonyokhoz illik: jó cselekedetekkel.” (2: 9-10). Artemisz kultuszához hozzátartoztak a „méhek” nevezetű templomi prostituáltak, akik úgy öltözködtek, mint az idézett igében. „A tanítást azonban az asszonynak nem engedem meg, sem azt, hogy a férfin uralkodjék.” (2: 12). A görög „güné” szót lehet nőnek, asszonynak vagy feleségnek fordítani. Tekintettel arra, hogy milyen viselkedést tiltott Pál, ezek a nők keresztyén férfiak még megtéretlen feleségei lehettek, akik még mindig Artemisz tisztelői voltak (azért az istenfélelmet valló asszonyokra utal), és hamis tanításokat hoztak be a gyülekezetbe. A fent említett „uralkodni” szó csak egyszer fordul elő a Bibliában, de később alexandriai Kelemen és Aranyszájú Szent János írásaiban a szexuális kicsapongásra vagy csábításra utalnak ezzel a szóval. Ez szintén szerepelt Artemisz imádatában. „Mert Ádám teremtetett elsőször, Éva csak azután, és nem Ádámot vezette tévútra a kísértő, hanem az asszonyt, és ő esett bűnbe.” (2: 13-14). A pogány gondolkodásból származó gnosztikus mítoszok mind azt tanították, hogy Éva elsőször teremtetett, és „titkos ismerethez” jutott azáltal, hogy evett a tiltott gyümölcsből. „Mégis megtarttatik a gyermekszüléskor, ha megmaradnak józanul a hitben, a szeretetben és a szent életben.” (2: 15). Az Artemisz név „biztonságot” jelent efezusi nyelven. Termékenység istennő volt, aki állítólag biztonságban tartotta híveit a fogantatás és a gyermekszülés folyamatában. Pál itt azt mondja, hogy az asszony biztonságban van azáltal, hogy hűséges marad az Úrhoz, és egyáltalán nincsen szüksége Artemiszre.
Ha érvényes mindez, akkor Pál egyszerűen a kulturális, történelmi helyzetből fakadó problémával foglalkozik, és nem szab ki egyetemes tiltást a női tanítókra.
Ha összevetjük mind ezeket a megvizsgált igerészeket, úgy tűnik, hogy Pál azt akarja megakadályozni, hogy a zajos, fegyelmezetlen nők ne zavarják a gyülekezeti alkalmakat, és el akarja hallgattatni azokat, akik hamis doktrínákat terjesztenek. Nem tiltakozik az ellen, viszont, hogy olyan istenfélő asszonyok vegyenek részt az alkalmakon és a szolgálatban, akik előremozdítják Isten királyságának ügyét.
Elérkeztünk a szolgálati pozíciók kérdéséhez. Meg kell különböztetnünk a gyülekezeti presbiterséget az Efezus 4: 11-ben található „ötös” szolgálattól. Ezek nem föltétlenül ugyanazok a személyek, bár természetesen egy presbiternek is lehetne „ötös” szolgálat jellegű elhívása is. Nem olvassuk azt, hogy Pál apostol egy helyi gyülekezetben presbiter lett volna. Sorolják őt az Antiókhiában levő „próféták és tanítók” közé (Ap Csel 13: 1), de nem nevezik presbitereknek. Miután elindult missziói útjaira, soha nem volt egy bizonyos gyülekezet presbitere. Péter és János, viszont, presbiternek hívják magukat (I. Péter 5: 1; II. János 1).
Ha Pál Timóteusnak adott utasításait nézzük arról, hogy kit válasszon vénnek, úgy látszik, kizárja a nőket az a feltétel, hogy „egyfeleségű férfi” (I. Tim 3: 2)1. A diakónusok körében lehetnek nők (I. Tim 3: 11 – a magyar fordításban van „feleségük is,” de a görögben csak ez áll: „nők, hasonlóképpen…”). Láttuk már, hogy diakónusnő volt Fébé (Róma 16: 1). Általában, a presbiterek gondoskodnak a gyülekezet szellemi szükségleteiről, a diakónusok pedig a gyakorlati dolgokkal foglalkoznak (Ap Csel 6: 1-6 alapján, arra nézve is, hogy a presbiter „tanításra alkalmas” (I. Tim 3: 2), de ez a feltétel nem szerepel a diakónusok listáján.) Másrészt, I. Tim 5: 17-ben ez áll: „A vezetésben bevált presbiterek kétszeres megbecsülést érdemelnek: elsősorban azok, akik igében és tanításban fáradoznak.” Ez alapján a logikus következtetés az lenne, hogy olyan presbiterek is vannak, akik nem prédikálnak vagy tanítanak, hanem valami más szerepük van. Talán adminisztráció? (I. Kor 12: 28).
Úgy tűnik, a következtetés indokolt, a nő ne legyen presbiter, de felmerül a kérdés, tulajdonképpen mi a presbiter funkciója? Két szót használ a Biblia az olyan személyre, aminek a jelentése: „idősebb,” illetve, „felügyelő.” Azt hiszem, hogy még mindig probléma, hogy a „papság-laikusság” mentalitás erős az egyház sok részében. Több neve van ennek a jelenségnek – papság-laikusság, pásztor-nyáj, de a „szolgáló csoport-gyülekezet” felosztás is torz lehet. Sokak számára világossá vált, hogy az egyszemélyes pásztor fogalma, miszerint egy ember csinál mindent a gyülekezetben, teljesen Biblia ellenes, viszont, ha őt egy olyan presbiteri csapattal helyettesítjük, akik szintén mindent csinálnak, nem oldja meg a problémát. Meg vagyok győződve arról, hogy a presbiteri csapat fogalma, miszerint ők „végzik a szolgálatot” és a többiek csak melegítik a székeket, semmiképpen nem egyezik meg az I. Kor 11-14-ben található képpel. Ha a vének felügyelők, akkor felügyeljenek, ne maguk végezzenek mindent. Az egész gyülekezet szolgáljon a Szent Szellem vezetése alatt, és a vezetők tartsák szemmel a dolgokat, arra ügyelve, hogy minden jó rend szerint történjen.
Kell, hogy egy presbiter „tudjon tanítani,” de ez nem azt jelenti, hogy csak őneki szabad tanítani. Végül is, hogyan lehetne egy olyan új presbitert felavatni, akiről tudják, hogy tud tanítani, ha csak akkor szabad tanítania, ha már felavatták presbiternek?
Vessük össze mindezt az „ötös” szolgálat céljával: „És ő adott némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítsék a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére…” (Ef 4. 11-12). Ezek az emberek el vannak hívva, hogy tanítsák és készítsék Krisztus egész testét a szolgálatra, de nem arra, hogy ők maguk végezzék az összes szolgálatot. A zsidó levélben ez áll: „Erről nekünk sok mondanivalónk van, amit nehéz megmagyarázni, minthogy eltompult a hallásotok. Ugyanis ennyi idő múltán már tanítóknak kellene lennetek, mégis arra van ismét szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédeinek alapelemeire…” (Zsidó 5: 11-12). A szolgálat nem önmagáért létezik, hanem azért, hogy folyamatosan reprodukálja önmagát. Ráadásul, a fenti versek nem korlátozzák ezt a folyamatot csak egy nemre.
Az „ötös” szolgálattal kapcsolatosan, nem találok okot arra, hogy egy nő ne legyen próféta (az ó szövetség alatt lehetett, és az újszövetségben nincsen tiltás), evangélista (aki általában nem rendszeres bibliatanító – korunkban a felkent női evangélisták sok példája található, pl. Kathryn Kuhlman. Bibliai példa, többek között a samáriai asszony, aki városában terjesztette a Jézusról szóló üzenetet, amelyet jónak látott az Úr – János 4: 39-42), vagy pásztor (nem abban a tradicionális értelemben, hogy a gyülekezet fővezetője, ami egyébként is Biblián kívüli fogalom, hanem egy olyan valaki, aki gondozza a „nyájat,” tehát főként lelkigondozással foglalkozik. A nők valószínűleg jobban tudnak más nőknek tanácsot adni, mint a férfiak.) Junia a női apostol példája, de talán jobb, ha egy apostoli csapat tagjaként munkálkodik egy nő. Mostanában voltak női gyülekezetplántálók is, de inkább „misszionáriusoknak” nevezzük őket. Talán probléma van azzal, hogy egy nő rendszeres tanító legyen, de még az sem biztos, ha az I. Timóteusban található szakasz csak a történelmi helyzettel foglalkozik.
Azért, összefoglalva elmondom, hogy mi a (legalábbis jelenlegi) álláspontom. Egy gyülekezetet ne vezessen egy „pásztor,” hanem egy presbiteri csapat. Amint a nőnek a feje a férfi, ugyanúgy a gyülekezet vénei férfiak legyenek. Viszont, a vének ne végezzék el a gyülekezet összes feladatát. Mint nagyobb érettséggel és tapasztalattal bíró keresztyének, a presbiterek felügyeljék és koordinálják a szolgálat munkáját. A nők ne uralják le a gyülekezet vezetőségét, és ne határozzák meg a gyülekezet irányvonalát, látását. Az „ötös” szolgálatra nézve, ami vagy a helyi gyülekezetben vagy gyülekezetek között működhet, talán nem szerencsés ha a nő rendszeres tanító, de szabad neki tovább adnia azt, amit tanult. Szintén lehet egy apostoli csapat tagja is, lehet evangélista, próféta, vagy pásztor, de egy nagyobb helyi gyülekezet keretein belül, egy nő akár házi csoport vezető is lehet.

Lábjegyzet

1. Az egyfeleségű férfival kapcsolatban, több magyarázata van az igének, pl. az egyházon kívül ne legyen felesége; csak egy felesége legyen, nem több; ne legyen egyedülálló; ne legyen elvált ember; ha meghal a felesége, ne házasodjon újra…, de ez talán egy következő tanulmányunk témája lesz.

Források

Fusselman, Douglas D., The Husband of One Wife, Online
http://members.aol.com/SemperRef/husband.html

Guthrie, Donald, New Testament Theology, IVP, 1985.

Guthrie, Donald and Motyer, J. A, Ed., The New Bible Commentary Revised, IVP, 1970.

Ladd, George E., A Theology of the New Testament, Lutterworth Press, 1991.

McDonnell, Dianne D., Junia, a Woman Apostle, Online
http://www.churchofgoddfw.com/monthly/junia.shtml

McDonnell, Dianne D., Paul and women, Online
http://www.churchofgoddfw.com/women/paul&women.shtml

Riss, Kathryn J., Womens’s Ministries in the Early Church, Online
http://www.godswordtowomen.org/katheryn.htm

Ryrie, Charles C., Teológiai Alapismeretek, Budapest, 1996.

Wallace, Daniel B., Junia Among the Apostles: The Double Identification Problem in Romans 16: 7, On line
http://www.bible.org/page.asp?page_id=1163

The NIV Study Bible, Hodder and Stoughton, 1998.

 http://bury-adrian.blogspot.hu/2009/06/nok-szolgalatban.html

Gondolatok a szekták jelenségéről

Gondolatok a szekták jelenségéről

A. Mi jellemzi a szektát?

Daniel Shaw azt állítja, hogy a szekták paranoiás, társadalomellenes vezetők körül jönnek létre, akik maguknak hatalmat, pénzt gyűjtenek azáltal, hogy manipulálják és kihasználják a tagokat. 1 Margaret T. Singer pszichológus és nem teológus szemével nézte ezt a kérdést, és azt állapította meg, hogy ellentétben a „rendes egyházakkal”, a szektáknál mindig pénzről, nyereségről van szó. 2 Ezek szerint a szekta megígérheti a „megoldást”, de előbb-utóbb árt, és nem segít a tagjainak, mivel a vezetők inkább saját maguk és nem a követőik hasznát keresik.
Enroth és Alexander más szemszögből közelítik meg ezt a kérdést, és ez alapján különböztetik meg a társadalmi szektát a teológiai szektától. 3 Társadalmi értelemben, az a hitvallás, ami egy adott társadalomban szokásos, elismert, az nem szekta, pl. nem szekta a szunnita Iszlám Szaúd-Arábiában, mintsem az ortodox egyház Romániában. Mivel a Romai Katolikus a legnagyobb egyház Magyarországon, társadalmi szempontból nem számíthat szektának, sőt, előfordulhat, hogy egy katolikus hívő nyugodtan „leszektáz” minden más mozgalmat, ami attól eltér. A probléma ezzel a szemponttal az, hogyha arra tekintünk, hogy más-más országban, más-más vallás a megszokott, akkor mégsem fogunk választ kapni arra a kérdésre, hogy abszolút értelemben mi az igazi, illetve mi a szekta.
Teológiai szempontból, viszont, azok a csoportok a normatívak, amelyek a Bibliához ragaszkodnak, mint az egész teológiának, gyakorlatnak az alapjához. Ha bizonyos csoportoknál valamilyen más kritérium egyenlő jelentőségű a Bibliával, vagy felül is múlja azt, beleértve hamis vagy/és egyedi Szentírás magyarázatokat, azok szekták. Jelenlegi írásunkban, ebből a harmadik szempontból fogjuk megközelíteni a kérdést.
Tovább követve ezt a fonalat, fontos utasítást ad nekünk Iosif Ţon román baptista pásztor: „Minden vallásnak van két abszolút lényeges eleme vagy ismertető jegye, amelyet meghatároz az erre a két alapvető kérdésre kínált válasz: 1) Melyik forrásból meríti az a vallás az információját? és 2) Milyen megoldást kínál az a vallás az ember és az Isten közötti kapcsolat helyreállításához?” 4
Ugyanazt a két kritériumot tárgyalja Enroth és Alexander, arra a kérdésre válaszolva, hogy biblikus teológiai szempontból, mi határozza meg a szektát: 5

1. Az üdvözség útja hamis vagy elégtelen. Pál apostol röviden így foglalja össze az evangélium szerinti üdvözség útját: „Hiszen kegyelemből van üdvözségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Efezus 2: 8-9). A biblikus keresztyénség központi doktrínája, hogy Jézus áldozatként halt meg a bűneinkért. A szektás, eltorzult tanítások viszont, lebecsülik Krisztus befejezett munkáját, és az üdvözség alapjaként azt hangsúlyozzák, hogy ki kell érdemelni Isten kegyelmét, elfogadását saját vallásos cselekedeteinkkel.

2. Az irányadó forrás hamis. Értelemszerűen, a biblikus keresztyénség szerint a Biblia a mérvadója annak, hogy mi az igazság, mi a hamis, a szükséges, az engedett, a tiltott, és a fölösleges. A szekták viszont, gyakran Biblián kívüli írásokhoz vagy modern „kijelentésekhez” folyamodnak, ahol teológiájuk leglényegesebb alapját találják meg (pl. mormonok). Vigyázni kell arra is, hogy néhány szekta bár elméletben elfogadja a Biblia autoritását, de a gyakorlatban a csoport vezetőjének vagy alapítójának, illetve tradíciójának egyedi Bibliamagyarázata a legmérvadóbb (pl. Jehova tanúi, hetednapi adventisták, krisztadelfiánok, római katolikusok).

Mi képezi az egységet?

Nekünk, evangéliumi hívőknek, tehát, fontos feltenni azt a kérdést, hogy kik a testvéreink, kivel lehetünk egységben. Tudjuk, hogy nagyon fontos a keresztyének közötti egység, hiszen Jézus is ezért imádkozott főpapi imájában: „hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem.” (János 17: 21). Láthatjuk, hogy miként adja az áldását Isten az olyan keresztyének közti egységre, mint pl. az „Átalakulások” című videokazettákon bemutatott városokban, országokban. 6 Véleményem szerint, a Szentlélek munkája által hozza meg Isten a kívánt egységet a keresztyének között. Dale Ratzlaff azt írja, hogy ez egy funkcionális egység lesz, miszerint az adott gyülekezetek: „egyetértenek a keresztyén hit világos alapjaival, viszont elismernek más gyülekezeteket is, ahol mást hangsúlyoznak, vagy másképpen értik, magyarázzák a keresztyénség kevésbé lényeges elemeit.” 7
Megjegyzem, hogy két szélsőséges emberi szempont zavarja a legjobban az Isten akarata szerinti egység elérését, azzal kapcsolatosan, hogy mit tekinthetünk „kevésbé lényeges elemeknek.” Egyrészt, az ökumenikus mozgalomban egyre jobban az a szempont uralkodik el, hogy „minden vallás út, amely a hegycsúcsra vezet.” Tehát, beszéljünk az Istenről, a szeretetről és az emberiség testvériségéről, de Jézust inkább hagyjuk ki a képből. Jézus, viszont, nem lehet lényegtelen elem, mert: „aki tagadja a Fiút, azé nem lehet az Atya sem. Aki vallja a Fiút, azé az Atya is.” (I. János 2: 23). A másik véglet az, hogy minden szekta számára, lényeges elemeknek számítanak az egyedi, gyakran minden más egyház tanításától eltérő, furcsa doktrínák, pl. Jehova név használata (Jehova tanúi), az egyedül Jézus nevében történő bemerítés és a nyelveken szólás, mint az üdvözség feltételei (egyesült pünkösdi egyház), a hetedik napos szombat betartása (hetednapi adventisták), a mormon könyvének Szentírásként való elfogadása (utolsó napok szentjei), stb., stb., stb. Mivel mindezek a csoportok „egyetlen igáz egyháznak” tekintik magukat, a keresztyén egység természetesen csak akkor lehetséges a számukra, ha mindenki hozzájuk csatlakozik.

Lábjegyzet:

1. Daniel Shaw, Traumatic Abuse in Cults: An Exploration of an Unfamiliar Social Problem, May, 1996, dolgozat,http://hometown.aol.com/shawdan/essay.htm
2. Margaret Thaler Singer, Cults in our midst.
3. Enroth, The Lure of the Cults & New Religions, 21. o.
4. Iosif Ţon, Credinţa Adevărată, 54. o.
5. Enroth, The Lure of the Cults & New Religions, 21. o.
6. Transformations and Transformations II, the Sentinel Group.
7. Dale Ratzlaff, The Truth about Seventh Day Adventist Truth, 2.o.

B. Az Üdvösség Eléréséhez Javasolt Formulák

A fent idézett Efezus 2 alapján, a szektákkal foglalkozó legtöbb könyv vagy cikk két lehetséges formulát tételez fel, az üdvösség elérésének érdekében: 1

1. Krisztusban vetett hit + Jó cselekedetek => Üdvösség

2. Krisztusban vetett hit => Üdvösség + Jó cselekedetek

Aztán azt állítják, hogy az első a szektáknál található egyenletre utal, a második, pedig, az igaz keresztyén evangéliumot ábrázolja. A szektáknál mindig törvényeskedésről, valamilyen cselekedetek általi üdvösségről van szó, és soha nem lehet üdvbizonyossága az embernek. A keresztyének hit által üdvözülnek, és van üdvbizonyosságuk!
Én pedig azt gondolom, hogy ez csak bizonyos mértékig igaz, de nem adja meg a teljes képet. Azt tartom, hogy a modern egyház(ak)ban, alapvetően háromféle evangéliumot hirdetnek, melyek közül kettő szélsőséges és helytelen, a másik, pedig az igaz verzió. A formulák a következők:

1. Krisztusban vetett hit + Jó cselekedetek => Üdvösség

2. Krisztusban vetett hit => Üdvösség + Jó cselekedetek

3. Krisztusban vetett hit => Üdvösség + Semmi más

Nézzük meg még egyszer azt, amit Pál ír az Efezus 2: 8-10-ben: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez, nem cselekedetekért, hogy senki ne dicsekedjék. Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtetett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.” Vessük össze ezt a Jakab 2: 20, 24-gyel: „Akarod-e tudni, te ostoba ember, hogy a hit cselekedetek nélkül meddő? … Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán a hit által.”
A keresztyén evangéliumnak általánosan elfogadott verzió, amely tehát „nem szektás”, nem föltétlenül beleillik e két igevers mondanivalójába. Még azt is állították, hogy ha valaki újjászületett, és semmi más jelét nem adja annak, hogy ő keresztyén, még akkor is üdvözül. 2
Ez a fogalom, pedig, nem egyezik meg azzal, amit a Biblia mond Isten céljáról, mikor elhívta az egyházat, amely az Ő népe, a hívők gyülekezete. Azt olvassuk, például, hogy elhívott és megigazított bennünket, hogy olyan nép legyünk, amely Isten dicsőségét magasztalja a földön (Efez 1: 11-12). Eleve elrendelt bennünket, hogy a Fia képéhez hasonlítsunk (Róma 8: 29). Folt és ránc nélkül legyünk (Efez 5: 25-27). A keresztyéneket úgy ismerik, hogy nem vétkeznek (I.Ján 3: 7-10), szeretik egymást (Ján 13: 35) és Isten munkáját végrehajtják a Szent Szellem erejével (Márk 16: 15-18). Ezek a tények nem illenek bele a „felismerhetetlen” hívő fogalmába.
Az a probléma, hogy bár az 1. formula a törvényeskedés hibáját képviseli, de a 3. formula egy másik csapdába esik – a törvénytelenségébe (antinomianizmus). Mind ezt a két szélsőséget elítéli az Isten Igéje, például, Pál apostol a Rómabeliekhez írt levelében. A Biblia azt tanítja, hogy Krisztusban megszabadultunk a törvénytől (Róma 7: 1-6), de szintén a bűntől szabadultunk meg (Róma 6: 18), és az azért van, hogy szolgálhassunk Istennek (I.Kor 6: 1920; Zsidó 9: 14). Istennek szolgálni azzal jár, hogy „dolgokat teszünk”, ahogy vezet bennünket a Szentlélek (Róma 8: 13).
Ezekből világos, tehát, hogy hitből igazultuk meg, ingyen - Isten kegyelméből megszabadultuk a törvénytől nem azért, hogy megmaradjunk a bűnben, hanem azért, hogy vezethessen bennünket a Szentlélek. Ez azzal jár, hogy Istenért teszünk dolgokat, hogy tükröződjön bennünk az ő dicsősége.
Az üdvösség tehát, nem a cselekedeteken alapszik, viszont, cselekedetekkel jár. Ennek következtében, a fenti formulák közül a 2.-es helyes, az 1.-es és a 3.-as pedig hamis.

Lábjegyzet:

1. Például, Dale Ratzlaff, The truth about Seventh-day Adventist Truth, című írásában.

2. Stanley, Charles, Handbook for Christian Living, (1996). „Akkor is, ha a hivő gyakorlatilag hitetlenné válik, üdvözsége nincsen veszélyben.” (93. o.) „…olyan hivők, akik elveszítik vagy otthagyják hitüket, megtartják az üdvözségüket…” (94. o.) „…ez egy olyan keresztyén, aki soha életében nem termett örök gyümölcsöt. Üdvözségét, viszont, soha nem veszélyeztette.” (121. o.) „… szintén vannak olyan keresztyének, akik semmilyen bizonyítékot nem mutatnak hivő létükről.” (71. o.)

C. A Szekták Felismeréséhez

I. Melyik az Egyetlen Igaz Egyház?

Sokszor kérdezték azt tőlem, hogy: „Miért van annyi vallás?” Jó kérdés! Sokan állítják, hogy csak náluk találjuk meg az életnek a titkát. Hogyan lehet tudni, hogy melyik az igazi? Ha szeretnék Istennek tetszeni, akkor, melyikhez csatlakozzak? Vagy foglalkozzak egyáltalán a témával? Mert mi lesz, ha valamilyen elképesztő szektába kerülök, ahol kiveszik az agyam, megmossák, és más formában rakják vissza?
Lehet válaszolni ezekre, de nem egyszerű a magyarázat. Először, vannak a különböző világvallások, amelyek az emberektől kigondolt és egymástól eltérő szentkönyvekben leírt módszerek, amiképpen szabálytartás, rítusvégzés, önfegyelmezés által, lehetne valamilyen valamiből megszabadult állapotba kerülni.
A Biblia is szentkönyvnek mondható, de ez teljesen más. A Biblia a valóságos Istennek az üzenete az elveszett emberiséghez. A vallásokban, az emberek keresik az Istent, de a Bibliában, az Isten szól az embernek – az a nagy különbség.
De sokan használják a Bibliát! Miért van annyi keresztény meg keresztyén egyház? Az egyik oka történelemi. Isten szereti az embereket, és néha egy olyan időszak jön el, mikor különös módon foglalkozik velük, és sokan fordulnak hozzá egyszerre. Ezt ébredésnek nevezzük. Olyankor, mindig létrejött egy vagy több mozgalom, ami később egyházzá alakult át. Olyan megmozdulások voltak, pl. Európa szerte a XVI. századi reformáció, amiből a református és az evangélikus egyház lett és Angliában a XVIII. századi nagy ébredés, amitől a metodisták származnak.
Apropó „egyház.” Ennek a szónak az eredeti görög formáját (ekklészia), a Biblia három fogalomra használja. Jézus mondja: „Én felépítem egyházamat” (Máté 16: 18), és Pál írja, hogy: „Krisztus szerette az egyházat, és önmagát adta érte” (Efezusi levél 5: 25). Ez arra utal, hogy az egyház minden Krisztusban hívőből áll. Pál apostol ír: „az Isten egyházának, amely Korinthusban van” (I. Korinthusi levél 1: 2), és olvassuk, hogy: „Az antiókhiai egyházban volt néhány próféta és tanító” (Apostolok cselekedetei 13: 1). Itt, az egyház minden egy városban lakó keresztyénből áll. Pál színén köszönti: „Priszkát és Akvilát… a házukban levő egyházat is.” (Római levél 16: 3, 5). Ez egy háznál összegyűlő hívő csoportra utal. Akkor, a szó jelentése: az egyetemes egyház, egy városi gyülekezet, egy házi csoport.
A Biblia soha nem használja az egyház szót semmilyen felekezetre vagy mozgalomra. Akkor, miért van annyi…?
Egy másik oka is van neki. Talán mégis vannak felekezetek a Bibliában – legalább csírában. Pál írja a korinthusiaknak: „Én tehát testvéreim, nem szólhattam hozzátok úgy, mint lelkiekhez, hanem csak úgy, mint testiekhez, mint a Krisztusban kiskorúakhoz. Amikor irigység és viszálykodás van közöttetek, nem testiek vagytok-e, és nem emberi módon viselkedtek-e? Ha az egyik ezt mondja: „Én Pálé vagyok”, a másik pedig azt: „Én Apollósé”, nem emberi módon beszéltek-e? Hát ki az az Apollós, és ki az a Pál? Szolgák csupán, akik által hívővé lettetek.” (I. Kor. 3: 1-3). Sok egyház létrejött az évszázadok folyamán, mert az emberek csoportosultak egy bizonyos tanító köré, aki különösen tetszett nekik, és így elszakadtak a többi hívőtől. Pál ezt éretlen viselkedésnek nevezné. Figyelemre méltó, hogy Pál semelyik korinthusi irányzatnak nem ad igazat, hanem bíztatja őket, hogy: „Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.” (I. Kor. 12: 27).
Mikor Pál ír a Galatákhoz, a széthúzást és a pártoskodást az emberi természetnek a többi cselekedeteihez sorolja. Az emberek szeretnek jelentéktelen ügyeken veszekedni, és sajnos, a keresztyének sem mindig annyira érettek, hogy ezt ne tegyék. Hallottam egy gyülekezetről, ami szétszakadt azon, hogy milyen színű legyen az új énekes könyv. Azért, úgy látszik, hogy elég bonyolult a helyzet. Ezek miatt, meg más okok miatt is, nagyon sok keresztyén felekezet van.
Most mondjam már meg, hogy melyik az egyetlen igazi üdvözítő egyház? Nem mondom! Véleményem szerint, nincs olyan. Egyetlen igazi üdvözítő személy viszont van!
Jézus mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki nem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (János evangéliuma 14: 6). A fönt említett egyetemes egyház mindazokból áll, akik függetlenül az emberi szervezethez való tartozástól, igénybe véve ezt az utat, személyesen kibékültek Istennel. Ha valaki átéli ezt a találkozást, nem lényeges, hogy mindenképpen találja meg a legjobb felekezetet, és ha nem éli át, akkor teljesen mindegy, hogy hova tartozik.
Mi azt hisszük, hogy a keresztyének a legnormálisabb emberek. Ez egy érdekes gondolat! Esznek, dolgoznak, alszanak. Nem vesznek fel különös ruhát, se nem fogyasztanak speciális ételt, se nem tartanak titokzatos rítusokat. Szeretik a családjaikat, barátaikat. Nem bántják egymást, hanem segítenek, ha valaki bajba kerül – ez az igazinak a jellemzője, mert Jézus mondta: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.”

II. Milyen az Igaz Keresztyén?

Ha egy keresztyén emberre gondolunk, milyen kép áll elő az elménkben? Egy üveges tekintetű, vigyorgó fiatallány, aki minden kérdésre hallelujával válaszol? Egy savanyú képű bácsi, aki mindenkit lenéz, mert nála jobban senki nem tartja be a szabályokat? Vagy egy fekete szoknyás ember, aki mégis jó srác, mert cigizik, és kocsmába jár velünk? Fanatikus? Szánalmas? Képmutató? Unalmas? Jóllehet a mennybe tart, de pokol a földi élete?
A Biblia írja, hogy a tanítványokat Antiókhiában nevezték elsőször keresztyéneknek (Ap. Csel. 11: 26). Ott jött létre az első gyülekezet, ami nem csak zsidókból, hanem a pogányságból megtért görögökből is állt, a keresztyén szó pedig tanítványra, Krisztus követőjére utalt. A Biblia viszont figyelmeztet minket arra, hogy aki tanítványnak vallja magát, az valójában nem biztos, hogy nem hamis próféta (Máté 7: 15-23), hamis tanító (II. Péter 2) vagy hamis Krisztus (Máté 24: 4). Azért nem mindenki igaz keresztyén, aki történetesen azt állítja magáról. Nem beszélhetünk egy bizonyos egyháznak a tagjáról sem, mert nem felekezet által van az üdvözség. Akkor, hogyan lehet tudni?
Felmerülhetett ez a kérdés az első században is, mert János apostol első levelében választ ad rá: „Erről ismerhetők meg az Isten gyermekei és az ördög gyermekei…” (I. János 3: 10). János volt „az a tanítvány, akit Jézus szeretett” (János 13: 22-24), és idős korában Efezusban élt, ahol presbiterként szolgált a gyülekezetben. Egész életén át gondolkodhatott azon, amit Jézus tanított neki és tanítványtársainak. Ezek által, nagyon mély teológiai ismeretekre juthatott, amint az őáltala írt evangéliumban is láthatjuk. Mégis, a hamis tanítók elleni eredményes küzdelem érdekében, három nagyon egyszerű alapelvet fogalmazott meg első levelében. Ebben az írásban újra meg újra felmerül ez a három pont, amivel János megcáfolja az úgynevezett gnosztikus irányzatoknak a tanításait. Ezek a görög filozófiát a keresztyénséggel összekeverő szekták a második században virágoztak fel, azután elhervadtak, mára meg is szűntek, de János három kritériumára nekünk azért figyelnünk kell ma is:
1. „Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt, mert az ő magja van benne, és nem vetkezhet, mert az Istentől született.” (I. János 3: 9). Hát, ez kicsit magas nem? Végül is, senki nem tökéletes! Akkor, mit jelenthet ez a vers?
a) Nem azt jelenti, hogy az ember egész életében soha nem tett semmi rosszat. János bizonyára nem mond ellent magának, de ugyanabban a levelében, ezt írja: „Ha azt mondjuk, hogy nem vagyunk bűnösök, hazuggá tesszük (Istent) és nincs meg bennünk az ő igéje.” (1: 10). A keresztyén élet csak akkor kezdődhet el egyáltalán, ha rájövünk, hogy vétkeztünk, és szükségünk van a bűnbocsánatra. Ha valaki nem tud megalázkodni, és elismerni azt, hogy rosszat tett, nem lehet keresztyén.
b) Nem azt jelenti, hogy soha nem követünk el hibát, soha nem esünk el. Ha ez történik, János levele mutat a helyreállás útjára is: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít bennünket minden gonoszságtól.” (1: 8-9).
c) Mikor János írja, hogy a hívő nem vétkezik, a görög folyamatos jelen igeidőt használja, és ez azt jelenti, hogy nem marad meg a bűnben, ugyanazt a rosszaságot újra meg újra nem követi el, hanem fokozatosan megváltozik, megtisztul az élete. Másrészt viszont, ha valaki azt mondja magáról, hogy keresztyén, de éveken keresztül semmi nem változik meg az életében és közben nem is törődik a megjobbulással, arra János azt mondja, hogy nem ismerte meg az Istent (3: 6).
d) Egy másik kép ugyanarról a dologról a gyümölcstermés. Jézus maga mondja, hogy az igaz prófétát a jó gyümölcséről ismerjük meg (Máté 7: 15-20). Egy gyümölcsfán nem jelenik meg egyik napról a másikra a termés, de ha valójában gyümölcsfa, akkor előbb utóbb megjelenik. A Galata levélben, Pál apostol összehasonlítja a test cselekedeteit a Szentlélek gyümölcsével. Ebből látjuk, hogy milyen viselkedés tűnik el egy igaz keresztyén életéből, és milyen jó dolgok jelennek meg helyette: „A test cselekedetei azonban nyilvánvalók, mégpedig ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás, irigység, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. Ezekről már előre megmondom nektek, amit korábban is mondtam: akik ilyeneket cselekszenek, nem fogják örökölni Isten országát. A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Az ilyenek ellen nincs törvény.” (Galata 5: 19-23). Ami kapcsolódik a következő ponthoz:
2. „Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük testvéreinket: aki nem szereti a testvérét, az a halálban van.” (3: 14); „Szeretteim, szeressük egymást; mert a szeretet Istentől van, és aki szeret, az az Istentől született, és ismeri az Istent; aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg az Istent; mert az Isten szeretet.” (4: 7-8). Ez a kritérium nagyon fontos, mert az Utolsó Vacsoránál, Jézus azt mondta, hogy a világ így fogja megtudni, kik az ő tanítványai: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást. Arról fogja tudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (János 13: 34-35). Ki a keresztyénnek a testvére? Olyan, aki szintén Istentől született, mivel azt jelenti, hogy ugyanaz az Atyja. Függetlenül társadalmi rangtól, nemzetiségtől, felekezeti hovatartozástól. A szeretetre az egész újszövetség buzdít minket: „A szeretet ne legyen képmutató” (Róma 12: 9), „Senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek; mert aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt… A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak…” (Róma 13: 8, 10), „Mert Krisztus Jézusban nem számít sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség, csak a szeretet által munkálkodó hit.” (Galata 5: 6). Ennek a következménye az lesz, hogy az emberek között helyreállnak a kapcsolatok, kibékülnek egymással, megbocsátanak egymásnak. Nem örülnek egymás bukásának, hanem inkább felemelik egymást, mert elismerik, hogy mindnyájuknak szükségük van egymásra. Az utoljára idézett bibliavers kapcsolódik a harmadik ponthoz:
3. „Aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, az Istentől született…” (5: 1), „Az Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az ő Fiában van. Akiben a Fiú van, abban van az élet, akiben nincs az Isten Fia, abban nincs meg az élet sem” (5: 11-12). Ha valaki nem találkozik Isten Fiával, az nem keresztyén. A keresztyén hiszi, hogy Jézus mindig létezett, a földre született, bűntelen életet élt, meghalt a kereszten a bűneinkért, harmadnap feltámadt, a mennybe szállt fel, most is él, és imádkozik értünk Isten jobbján. János különösen azt hangsúlyozza, hogy Isten Fia testben jött el.
A három pontot összefoglalva azért, a keresztyén: Jézus Krisztusban hisz; szereti a testvéreit; fokozatosan megtisztul a bűnös viselkedésből.
Ezek a kritériumok fontosak voltak az első század végén, mert a gnosztikusok mind a hármat megtagadták. Számukra az üdvözség bizonyos titkok ismerése által volt, és nem a hit által. Azt tanították, hogy „Jézus” csak ember volt, akire bemerítkezésekor rászállt a „Krisztusi szellem” – azért a Krisztus nem jött el testben. És mivel ismerték a titkokat, a viselkedés nem számított - a szeretet, a bűnről való lemondás teljesen fölösleges volt.
Ezek a csoportok most már nem léteznek, de a mai világban is vannak szekták, és gyakran tanítanak hamis dolgokat Jézusról. Hogy egyébként mi jellemzi a szektákat, arra a következő részben visszatérünk.

III. A Szekták – Nagyító Alatt

Könnyű valamilyen vallásos csoportot vagy irányzatot „leszektázni,” ha nem ismerjük. Talán az a legkényelmesebb megoldás – ha szekta, akkor nem szabad vele foglalkozni. Vannak, akik azt hiszik, hogy minden ami nem nagyegyház, az szekta. Mások azt gondolják, hogy mindenki szektás, aki nem tart ővelük. Igaz, hogy a keresztyén egyházak és felekezetek mellett, szekták is vannak, de hogyan lehet tudni, hogy melyik micsoda?
A szekta szót többféleképpen lehetne értelmezni. Régen, ezt a latin eredetű szót, aminek az alap jelentése „vágás,” hasonlóan a görög eredetű „eretnekség” szóhoz, egy olyan csoportra használták, ami elkülönült a többitől. A Bibliában azt olvassuk, hogy a zsidók a keresztyén tanítást szektásnak tartották. Mikor Pál Rómában tartózkodott, felkeresték, és ezt mondták: „Helyesnek tartjuk tehát, hogy tőled halljuk meg, hogyan gondolkozol. Mert erről a szektáról azt tudjuk, hogy mindenfelé ellenzik.” (Ap. Csel. 28: 22).
Tudjuk, hogy az évszázadok folyamán, nagyon sok keresztény irányzat jött létre. Ezek közül, van jó, van rossz, és van rosszabb. Jelenlegi cikkemben, a „szekta” szót egy olyan vallási rendszerre használom, ami bizonyos okokból félrecsúszott, rossz irányba halad, és emiatt, inkább kárt okoz a tagjainak, mint jót. Annak ellenére, hogy sok olyan van, és ezek teljes felekezetek, egyházon belüli irányzatok, vagy egyes gyülekezetek is lehetnek, és ráadásul nagyon különböző dolgokat tanítanak, vannak mégis közös tulajdonságok, amelyek jellemzik az olyan helytelen csoportosulásokat.
Először összefoglalom még egyszer azokat a kritériumokat, amelyek János apostol szerint jellemzik az egészséges keresztyén csoportokat: Jézus Krisztusban hisznek; szeretik a testvéreiket; fokozatosan megtisztulnak a bűnös viselkedésből.
„Mikor válik szektává egy gyülekezet?” című könyvében, Stephen Wookey anglikán lelkész felsorol néhány pontot, ami a félrecsúszott vallásos mozgalmakra vonatkozik. Figyelemreméltó ez a lista, mivel segít nekünk felismerni a jeleket:
1. Erős vezetők leuralják, megfélemlítik, manipulálják az embereket, hogy alkalmazkodjanak az ő elképzeléseikhez. Sok a szabály, ami nem mindenképpen a Bibliából származik, miszerint mindenkinek kell, hogy azonosképpen viselkedjen, gondolkodjon, beszéljen, illetve öltözködjön. Ennek következtében, az ember személyisége megváltozhat, mert olyan dolgokat kezd tenni, hogy alkalmazkodjon vagy megfeleljen az elvárásoknak, amelyek számára nem normálisak. Hosszú távon, ez komoly lelki problémákat okozhat.
Ezzel ellentétben:
a) Jézus azt mondta, hogy valaki azért fog engedelmeskedni neki, mert szereti (János 14: 15), nem hogy külső nyomás következtében értelmetlen szabályokat tart be.
b) Isten szereti a változatosságot, ahogy a teremtés sokféleségéből és a különböző emberi kultúrákból, egyéniségekből kiderül. Nem akarja, hogy minden ember egyforma legyen, hanem, hogy a különbségek ellenére, az emberek szeressék és tiszteljék egymást.
c) Jézus mondja az egyház jövendőbeli apostolainak: „A népeken uralkodnak királyaik, és akik hatalmaskodnak rajtuk, azok jótevőknek hivatják magukat. Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál.” (Lukács 22: 25-26).
2. Minden szekta azt állítja magáról, hogy az egyetlen igaz, üdvözítő, maradék vagy restaurált egyház, vagy ha nem is az egyetlen, akkor mindenképpen a legjobb, ami csak van. Ebből természetesen következik, hogy minden más felekezet rossz vagy hamis. A legtöbb esetben, ragaszkodnak egy bizonyos tanítónak a doktrínájához, aki vagy élő vezető, vagy a csoportnak az alapítója, apostola, prófétája, bizonyos esetekben a csoport Messiása is lehet, és aki különös kijelentést kap(ott) az Istentől. E tanító mondanivalója igazsággá válik a csoport számára, akkor is, ha hozzátesz vagy ellentmond a Bibliának. Ennek következtében, a tagok gyakran felfuvalkodnak, és mindenki mást lenéznek, mert csak ők tudják „az igazságot.” Másrészt, ha valaki meri a csoport tanítását megkérdőjelezni, úgy értelmezik, hogy Isten ellen lázad, és ha otthagyja az egyházat, akkor, szélsőséges esetben „elkárhozik,” de mindenképpen „Isten akarata ellen” cselekszik.
Ehhez:
a) Körülbelül kétezer a fentiekhez hasonló elit „keresztyén” irányzat létezik a világon, azért a logika azt diktálja, hogy mindegyik nem lehet az egyetlen igaz egyház. A legnagyobb valószínűség szerint, az egyik sem az, mert Isten nem adja a dicsőségét kizárólagosan egy embernek vagy csoportnak.
b) Ha egy csoport olyan módon elkülönül és elzárkózik a többi keresztyéntől:
i) Nem engedi, hogy mások megvizsgálják és korrigálják rossz tanításaikat, a nekik adott bölcsesség alapján;
ii) Automatikusan kizárja magát az egyetemes egyházból, ami minden újjászületett hívőből áll.
3. „A cél szentesíti az eszközt” a csoport számára. A cél pedig az, hogy minél több ember csatlakozzon hozzájuk. Az érvelés bizonyára így működik, hogy mivel „nálunk van az igazság,” mindegy, ha még meglehetősen becstelen módszereket is használunk, hogy ezt terjesszük. Ezek alapján, több csoport nem ismeri el azonnal, hogy kicsodák ők, mikor tanításaikat propagálni kezdik. Néhányan több külön név alatt munkálkodnak, nehogy rájöjjenek az emberek, hogy kiről van szó. Bizonyos szektáknak vannak teljesen bolond tanításaik, amelyektől az ember elképedne, ha hallaná az elején. Ezeket kezdetben eltitkolják, és inkább kezdenek valami ártatlan dologgal, mint pl., mit mond a Biblia a családról, vagy a korszak végéről, vagy a világ jelenlegi politikai helyzetéről. Olyasmi, mint pl.: „a saját világod Istenévé fejlődhetsz” marad a végére.
A Biblia nem ad igazat az olyan viselkedésnek:
a) „Tekervényes a bűnös ember útja, de a tisztának az eljárása egyenes.” (Példabeszédek 21: 8).
b) „Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem cselekesszük az igazságot. Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít bennünket minden bűntől.” (I. János 1: 6-7).
4. A fönt említett első két pont következtében, a vezető vagy a vezetők érinthetetlenek, nem lehet őket felelősségre vonni. Mivel azt állítják, hogy csak az Istennek felelnek, a Szentlélek vezeti őket, természetesen az ő döntéseiket nem szabad megkérdőjelezni. Ha megszilárdul valakinek a vezetői pozíciója, három területre kell vigyázni, amin könnyen félrecsúszhat az egész:
i) A szex – szexuális bűnbe eshet a vezető, amit gyakran „szellemileg” próbál megindokolni;
ii) A pénz – előfordul, hogy a vezető gazdagságban és kényelemben él, de a követőinek mindig többet kell adakozniuk „Isten munkájának.”
iii) A hatalom – a vezető leuralja és irányítja az egész mozgalmat.
Ez a viselkedés inkább megfelel a bűnös természet cselekedeteinek, mint a Lélek gyümölcsének (Galata 5: 19-22).
5. Sok szekta használja az agymosás módszereit, hogy meggyőzzék a potenciális csatlakozókat az igazukról. Ezekhez tartozik, többek között az, hogy elszigetelik az embert barátoktól, családtól. Nagyon sok információt közölnek egyszerre, ami nem engedi meg, hogy az ember rendesen feldolgozza, vagy utánanézzen. Gyakran „bombázzák szeretettel,” amire mindenki vágyik, és sok ember életéből hiányzik. Kiderül viszont, hogy ez a szeretet feltételes, mert ha az ember úgy dönt, hogy nem csatlakozik a csoporthoz, ezt harag és elutasítás váltja fel.
Ez a módszer nem egyezik meg Isten jellemével. Isten szabad akaratot adott az embernek, és jóllehet, felkínálja neki az üdvözség lehetőségét, ezt nem kényszeríti senkire. Mikor a gazdag ifjú elfordult Jézustól, szomorú volt ugyan, és még mindig szerette, de nem futott utána, hogy minden áron visszahozza (Márk 10: 17-22).
6. Több szekta nagy hangsúlyt helyez a világ végéről, az utolsó időkről szóló tanításokra. Néha nagyon részletesen és pontosan megjövendölték Jézus visszajövetelét. Tényleg meglepő, hogy mikor ez nem jön be, a csoport nem szűnik meg, hanem mindig sikerül valami kifogást, vagy magyarázatot találni a téves próféciára. Az a gondolat, hogy az Armaggedon éppen a sarkon túl van, egy felcsavart pszichológiai állapotban tartja az embereket. Azt hiszik, hogy mindenki, aki nem tartozik a csoporthoz, a Sátán befolyása alatt van, és azért az ellenségnek számít, és semmit, amit mond, nem szabad elfogadni. Természetesen, egy olyan állapotban levő embernek nagyon nehéz segíteni. Ez a felfogás mindenképpen paranoiához vezethet, és extrém esetben, pl. Jonestown, Waco, tömeges öngyilkossághoz.
Ehhez néhány megjegyzés:
a) A Biblia nagyon sok helyen világosan tanítja, hogy Jézus Krisztus a földre visszajön: „És akkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőkön, nagy hatalommal és dicsőséggel.” (Márk 13: 26).
b) A pontos időt azonban, nem tudja senki: „Azt a napot viszont, vagy azt az órát senki nem tudja, sem az angyalok az égben, sem a Fiú, hanem csak az Atya.” (Márk 13: 32). „Az időpontokról és alkalmakról pedig nem szükséges írnom nektek, testvéreim, mert magatok is jól tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj. (I. Thessz. 5: 1-2).
c) Az utolsó idők eseményeinek részleteire nézve, létezik legalább tizenöt teória, amelyeket minden esetben a Bibliából igyekeznek alátámasztani a teológusok. Ha egy bizonyos keresztyén irányzat azt állítja, hogy az üdvözség feltételeihez nemcsak az tartozik, hogy valaki Krisztusban higgyen, hanem egy nehezen érthető eszkatalógiai elméletet is elfogadjon, akkor véleményem szerint, túllépi a mandátumát.
7. Végezetéül, a teológiára nézve, nagyon sokféle tanítás van a szektáknál, de jegyezzünk meg néhány alapelvet:
i) A szekták gyakran használják a Bibliát. Elismerik, hogy Isten tévedhetetlen kijelentése, és állítják, hogy minden tanításuk csak a Bibliából származik. Gyakorlatilag mégis torzítják az igazságot, mert:
ii) A tanítójuk/vezetőjük tanítása felülmúlja a Bibliáét, mert „különös kinyilatkoztatást” kapott az Úrtól. Ha ez ellenkezik a Bibliával, akkor „a vezetőnek mindig igaza van.” A vezetőtől hallott, és azért már igazságnak elfogadott tanítást próbálják visszaolvasni a Bibliába, úgy, hogy:
iii) Félreidézett, rosszul fordított, szövegkörnyezetéből kiragadott igeverseket használnak. Sokszor nehezen érthető versek alapján, megtagadják az egyértelmű igéket. Ezzel a módszerrel, akármit bizonyítani lehet a Bibliából, még azt is, hogy nincsen Isten (Zsolt 53: 1). A Bibliamagyarázat alapelveihez a későbbiekben visszatérünk.
iv) Egy szektánál, az ember üdvözsége nem csak azon múlik, hogy Jézusban higgyen, hanem azon is, hogy ragaszkodjon a csoport tanításaihoz, praxisához. Jézus mondta, hogy a megtért embereknek engedelmeskedniük kell a parancsolatainak (pl. Máté 28: 19-20). A szekták helyettesítik Jézus parancsolatait a saját szabálylistájukkal.
v) Sok szektának rossz Istenképe van. Az evangéliumi keresztyének, a nagyegyházakkal együtt, elfogadják a Szentháromságot. Ez a tanítás a Biblián alapszik, és eszerint egy örökkévaló Isten van, aki három személyből áll – az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Különösen fontos számunkra Jézus Krisztus, mivel ő a Megváltónk. Több szekta sok lényegtelen ügyre koncentrál, de fontos megfigyelni a Jézusképüket, mert ez gyakran hamis. Például, vannak „egyetlen igaz egyházak,” amelyek a következőképpen tagadják meg a Szentháromságot:
a) Az Atya, a Fiú és a Szentlélek három külön isten, akik „egyek” az akaratukban és a céljaikban. (pl. Mormonok)
b) Jézus az Atyaisten első teremtménye volt, a Szentlélek pedig Isten személytelen ereje. (pl. Jehova tanúi)
c) Csak egy Isten van, aki három formában jelenik meg a Bibliában – teremtőként az ószövetségben; testet öltött és Jézusként járt a földön; most a Szentlélek formájában munkálkodik az egyházban. (pl. egyesült pünkösdiek)
Befejezem egy pár megjegyzéssel:
A. Ha egy közösség elszigetelődik, kiesik a keresztyén vérkeringésből, nem tud csatlakozni a sok jóhoz, amit az Úr tesz a világon. Jézus megígérte, hogy a Szentlélek majd elvezeti a tanítványokat a teljes igazságra (János 16: 13). Ez az egyetemes egyházra vonatkozik, nem egy elkülönült kis társaságra, akik nem állnak szóba a többiekkel.
B. A pártoskodás és a felfuvalkodottság bűn, és tévelygéshez vezet: „Az összeomlást gőg előzi meg, a bukást pedig felfuvalkodottság.” (Példabeszédek 16: 18).
C. Emlékezzünk meg arra, hogy a szeretet Jézus legnagyobb parancsolata (János 13: 34). A szeretet és az alázatosság előfeltételei annak, hogy valaki ismerje az Úr akaratát: „imádkozom azért, hogy a szeretet egyre jobban gazdagodjék bennetek ismerettel és igazi megértéssel, hogy megítélhessétek, mi a helyes…” (Filippi 1: 9); „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; és ne igazodjatok a világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes. A nekem adatott kegyelem által mondom tehát közöttetek mindenkinek: ne gondolja magát többnek, mint amennyinek gondolnia kell…” (Róma 12: 1-3).

IV. Hogyan Kerülhetjük el a Biblia Kicsavarását?

Nyolc Alapelv a Bibliamagyarázathoz

A Biblia Isten üzenete az elveszett emberiséghez. Nagyon fontos azért, hogy olvassuk és tanulmányozzuk. Mivel eredetileg más kultúrában, más korban élő embereknek írták, ráadásul szellemi igazságokat közöl, vannak benne nehezen érthető dolgok. A Biblia Istentől ihletett és igaz. Tartalmaz történelmet, törvényt, próféciát, bölcsességet, költészetet, leveleket, amelyek alapján láthatjuk, hogy Isten hogyan foglalkozott népével. Ez azt jelenti, hogy a Biblia nem dogmatika tankönyv, de a reformáció óta, a protestáns egyházak csak a Biblia mondanivalójára figyelve tanítják a rendszeres teológiát (sola Scriptura).
Az évszázadok folyamán, többféle írásmagyarázatot, illetve hermeneutikai rendszert használtak. Például, a II. század végén tevékenykedő alexandriai Origenész az allegorikus írásmagyarázatot alkalmazta, miszerint az egész Bibliában a rejtett, szimbolikus jelentéseket kereste, és a végén olyan következtetésekre jutott, amelyekkel megtagadta a Biblia világos tanítását.
Manapság, a legtöbben a szó szerinti, normális, vagy nyelvtani-történelmi írásmagyarázatot használják. A gondolat e mögött az, hogy a nyelv célja a kommunikáció. Isten adta az embernek az ő igéjét, hogy kommunikáljon vele, nehogy félrevezesse. A Biblia Isten üzenete, nem kirakós játék, amit meg kell fejteni. E hermeneutikai rendszeren belül, nyolc alapelvet alkalmazunk, hogy könnyítsük a megértést, és elkerüljük a kicsavarást.
1. Ha egy Bibliarészt tanulmányozni akarunk, kezdjük azzal a kérdéssel, hogy: „Mit jelent a szakasz?” Ha a nyelvtan normális szabályai szerint meg lehet érteni, nem kell föltétlenül valami mélyebb, képletes, vagy szimbolikus jelentést keresni. A Bibliában költői és jelképes beszéd is található (pl. Ézsaiás 5, Jelenések könyve), de csak akkor magyarázzuk így, ha szó szerint nem lehet. Jellemző a szektákra, hogy egy-egy tanítást csak jelképek magyarázatára építenek, különösen a Jelenések könyvére támaszkodva. Mindig vigyázzunk egy olyan tanításra, amit semmilyen világos beszédű igével nem lehet alátámasztani.
2. Az ószövetséget eredetileg héberül (néhány részeit arámul), az újszövetséget pedig görögül írták. Csak e nyelveken számít Istentől ihletettnek – nincsen tévedhetetlen Bibliafordítás, akár mennyire szép, tradicionális, elismert is lenne. Mindig figyelni kell az eredeti szövegre. Bár nem elvárható, hogy mindenki megtanulja az ókori nyelveket, de segít a megértésben, ha legalább összevetünk néhány fordítást. Például, a Zsidó levél 10: 25 Károli Gáspár fordításában kétértelmű: „el nem hagyván a magunk gyülekezetét, a miképen szokásuk némelyeknek, hanem intvén egymást annyival inkább, mivel látjátok, hogy ama nap közelget.” Nem egyszer fordult elő, hogy az embereket ez alapján manipulálták: „Nem tetszik az Úrnak, ha elhagyod ezt a gyülekezetet, és egy másikhoz csatlakozol.” Más fordításban, az ige így hangzik: „nehogy elhagyjuk az összejövetelünket (gyülekezésünket), amint ez szokása egyeseknek, hanem bátorítsuk egymást, annyival is inkább, mivel látjátok közeledni ama napot.” (Vida Sándor fordítása); „amellett ne hagyjuk abba a nála való összegyülekezésünket, mint ez némelyeknek szokása, hanem bátorítsuk egymást, éspedig annál inkább, minél gyorsabban látjátok közeledni azt a napot.” (Csia Lajos fordítása). Ez a két fordítás közelebb áll a göröghöz, és világossá teszi azt, hogy a szerző egyszerűen bátorít minket arra, hogy ne hanyagoljuk az egymással való közösség gyakorlását. A „gyülekezet” szó (ekklészia) nem szerepel az eredetiben.
3. Ne feledkezzünk el a szövegkörnyezetről! Olvassuk az igeverseket az egész szakasznak, a résznek, és a könyvnek az összefüggésében. Végezetéül, figyeljünk az ószövetség vagy újszövetség tágabb gondolatrendszerére. Érdekes dolgokat lehet tanítani, ha nem vesszük figyelembe a szövegkörnyezetet. Például, az 53. Zsoltár második versében azt olvassuk, hogy „nincs Isten.” Ha megvizsgáljuk egy kicsit részletesebben az igét, azt látjuk, hogy Dávid király szerint ez a bolond ember véleménye, nem a sajátja. Ráadásul az egész Biblia üzenete természetesen azt feltételezi, hogy Isten létezik, és az is meg van írva, hogy csak az az ember tud tetszeni neki, aki ezt elfogadja (Zsidó 11: 6).
4. Ismerjük fel a kinyilatkoztatás progresszív jellegét. Ez azt jelenti, hogy általában az újszövetség megmagyarázza az ószövetséget, és az újszövetségi levelek tovább értelmezik az evangéliumokat.
Az újszövetségnek hivatott arra, hogy megmagyarázza az ószövetséget, mert az utóbbi elsődleges, töredékes kinyilatkoztatás volt, az árnyéka csupán az eljövendő valóságnak. Krisztus evangéliuma a teljes kijelentés, amit megprófétáltak, és amire vártak. (pl. Zsidó 10: 1; Kolossé 2: 16-17). E szerint, nem szabad dogmatikai struktúrákat csupán ószövetségi igékből összeállítani, és ezzel megtagadni vagy gyengíteni az újszövetségi igazságokat. Az ószövetséghez közeledjünk az újszövetség talaján állva – ne kényszerítsük az újat az ó „bortömlőjébe.”
Az alapján állítjuk, hogy a levelek megmagyarázzák az evangéliumokat, hogy Jézus nem mondott el mindent a tanítványainak, földi élete során: „Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most nem tudjátok elviselni: de amikor eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra.” (János 16: 12-13). A Szentlélek munkájának egy része az volt, hogy miután eljött Pünkösd napján, inspirálta az újszövetségi leveleket, amiben szisztematikusan megmagyarázzák Krisztus halálának és feltámadásának a jelentését. Óvakodjunk egy olyan nélkülözhetetlennek vélt tanítástól, amit csak az ószövetségből lehet alátámasztani, és aminek nyoma sincs az újszövetségi levelekben.
5. Egy bizonyos igerészt mindig magyarázzunk a megvizsgált témáról szóló szisztematikus tanításnak a fényében. Egy-egy fontos témával sok külön igeversben foglalkozik a Biblia, azért, vegyünk figyelembe minden igét, ami az adott tanítást tárgyalja, ne csak egyet. Ha ezt nem tesszük, furcsa következtetésekre juthatunk. Például, az Apostolok Cselekedetei 1: 8-ban meg van írva, hogy: „Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek…” Az egyik jól ismert, Magyarországon is tevékenykedő „egyetlen igaz egyház” használja ezt az igét annak a bizonyítékaként, hogy a Szentlélek nem személy, hanem Istentől küldött erő, ami hasonlít a villanyáramhoz. A Biblia viszont nagyon sok helyen tanít erről a témáról, és más igék alapján látjuk, hogy a Szentlélek, pl. vezet (János 16: 13), beszél (Ap Csel 13: 2), döntést hoz (I. Kor 12: 11), gyülekezeti véneket választ (Ap Csel 20: 28), meg lehet szomorítani (Ef 4: 30), és hazudni lehet neki (Ap Csel 5: 3). Mindez csak személyre vonatkozhat.
6. A nehezen érthető igéket az egyértelmű igék alapján magyarázzuk. Ez az alapelv, hogy ige igét magyaráz (Scriptura ex Scriptura explicanda est). A szektáknak egy kedvenc trükkje az, hogy választanak valamilyen nehéz igeszakaszt, és arra építik egyedi tanításukat. Ezékiel 37: 15-17 mondja: „Így szólt hozzám az Úr igéje: Te emberfia, fogj egy fadarabot, és írd rá: Ez Júdáé és a hozzá tartozó Izraelieké. Azután fogj egy másik fadarabot, és arra ezt írd: Ez Józsefé, azaz Efraimé, és az egész hozzá tartozó Izrael házáé. Illeszd őket egymáshoz egy fává, hogy eggyé legyenek a kezedben!” Egy másik „restaurált egyház” szerint, Júda botja a Bibliát jelképezi, József botja pedig, az Amerikába utazott törzseknek elveszett történelmét. Mivel ez a XIX. században előkerült, és hozzátették a Bibliához, ez a prófécia beteljesedett, mert a két fa eggyé lett! Ha kicsit tovább olvassuk pedig (Ez 37: 18-22), világos, hogy a zsidó népről van szó itt, és nem könyvekről - az ige saját magát magyarázza. Más igékben is található ugyanaz a gondolat, hogy Isten a fogság után saját földjére vezeti vissza népét (pl. Ézs 45, Jer 25).
7. Vigyázzunk az újszerű magyarázatokra. Nézzük meg, hogy több konzervatív kommentár mit mond a szakaszról. Kevés új van a nap alatt. A szektáknak számos eretnekségét alaposan megcáfolták. Bár sok keresztény felekezet van, érdekes, hogy a lényeges doktrínákról szilárd egyetértés van. Mindig fontold meg, hogy a Biblikus szerző mit szándékszik közölni. A szektavezérek jól tudják az igéket kiragadni a szövegből, és a saját magyarázatukat rákényszeríteni.
8. Végezetéül, de nem a legkevésbé fontos: imádkozva közeledjünk a Szentíráshoz. A Szentlélek volt a Biblia fő szerzője (II. Tim 3: 16-17; II. Péter 1: 21), és ő segít a megtért embereknek abban, hogy helyesen értsék Isten üzenetét (János 16: 13). Ne legyenek személyes elképzeléseink a doktrínáról. Engedjük meg, hogy a Szentlélek tanítson minket, és hogy a Szentírás saját magát magyarázza.

 zza.

http://bury-adrian.blogspot.hu/2009/08/gondolatok-szektak-jelensegerol.html