A föld alatt kezdtük, nem félünk az iszlámtól sem

– mondja Artur Simonyan lelkész, a tízezer fős örmény Word of Life gyülekezet vezetője

Bereczki Enikő, Jereván 2015. 12. 23. (XIX/52)

A hárommilliós Örményországban a posztszocializmus szinte tapintható: lepusztult városrészek és úttalan falvak utcáin egyaránt legelésző tehenek; parkok fáit felvagdosó, a tél hidege előtt még tűzifáról gondoskodó városi panellakók; az ország svájci tájképpel vetekedő hegyvidékein végigfutó, a föld fölött néhány méterrel kanyargó gázvezeték; a kedves, de kilátástalan munkanélküli fiatalok néhány perces beszélgetésből kirajzolódó frusztrált jövőképe és elvágyódása is mind arról tanúskodik, hogy az 1991 óta független ország még ma is az egykori autoritárius rendszer kárvallottja. Az utakon a mérhetetlen számú, kiöregedett Lada mellett  vadonatúj Mercedesben, BMW-ben elszáguldó oligarchák a szomszédos orosz atmoszférát idézik fel. A szmogból ébredező Jereván mögül, a török területről felbukkanó káprázatos, hófedte Ararát a jelent felülírva elröpít képzeletben a bárkaépítő Noé unokájának, Hajnak az idejébe. Haj hős volt, ő győzte le Nimródot, legalábbis a legenda szerint, mindenesetre méltó arra, hogy a világ legősibb keresztény állama tőle eredeztesse származását. Az eredetileg magától Taddeustól és Bertalantól hallott apostoli hitet megtartó Hajasztán népe szenvedett először népirtást a 20. században, amit elkövetői máig nem hajlandóak beismerni.

Hogyan éli meg a kereszténységet a világ leg­ősibb keresztény nemzete?

– A kommunizmus összeomlása után kezdtük el a gyülekezet alapítását. Őszintén, akkor jóval nyitottabbak voltak az emberek, mint ma. Úgy tűnt, hogy hiányzott nekik valami, amit a kommunizmus képtelen volt megadni számukra. Ekkoriban az utcán hirdettük az evangéliumot, tehát a gyülekezetünk onnan indult. A bibliaiskolát gyakran az erdőben, az összejöveteleket az utcán tartottuk. A jelenlegi csarnokot, ahol most vagyunk, csak jóval később, a hívők adományaiból építettük fel. A legnagyobb ébredés a szocializmus összeomlása utáni első tíz évben következett be: 1990 és 2000 között. Tömegek jöttek, és sok ezren tértek meg ekkor. Ahogy megjelent az üldözés, természetesen volt némi fogyatkozás a számokban.

Milyen üldözésre utal?

– Huszonöt éves tapasztalatunk van ezen a téren, és azt látom, hogy az üldözés nem mindig ugyanolyan, mindig más. Nálunk az első üldöztetés a társadalom felől jött, mert akkoriban nem értettek minket. A társadalomban az egyházról alkotott elképzelés egybeesett az Örmény Apostoli Egyházzal, amihez képest mi valóban újnak számítottunk. Később magától az Örmény Apostoli Egyháztól is érkezett zaklatás, majd miután ők a kormányra is nyomást gyakoroltak, a hatóság részéről is részesültünk elnyomásban. Azután amikor ennek vége lett, akkor a média, az újságírók részéről tapasztaltuk meg ezt, ami még most is tart. A jereváni médiának inkább a gyülekezet a célpontja. Vannak emberek, sőt más felekezetek, akik pedig engem támadnak meg. Például valaki negyven hamis, hazug filmet készített – fogalmam sincs, ki lehetett – rólam és a családomról. Egy újságban pedig azzal vádoltak meg, hogy szabadkőműves, sátánista vagyok. Az üldözés formái folyamatosan változnak, de mi ugyanazok maradunk, ahogy Jézus is megmondta, hogy mindezeken a hívőknek keresztül kell menniük. Egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogyan tudna felülkerekedni az üldözésen, amire azt válaszoltam: „Menj tovább, ne állj meg – ez az egyetlen lehetőség arra, hogy le tudd győzni.”

A szovjet időszakban az oroszok vették át az uralmat azon a területen, ami ma Örményországnak számít. Az örmények ebben az érában is megtartották a formális kereszténységet. Az 1960-as években a baptistáknál pünkösdi ébredés zajlott egy Oroszországból érkezett, Szent Szellemmel betöltekezett pásztor bizonyságtevésére. Azok a baptisták, akik vették a Szent Szellemet, kiváltak a baptisták közül. Én is egy ilyen baptista gyülekezetből kivált pünkösdi közösségben tértem meg 1988-ban. A kommunista időkben a gyülekezetek földalatti mozgalomként működtek.

Mi jellemezte akkor a hatóságok mentalitását? Voltak-e incidensek?

– Örményországban a kommunista hatóságok talán kissé istenfélőbbek voltak, mint akkoriban az orosz, ukrán szervek, amelyek tömegével börtönözték be az embereket. Ismerek egy történetet egy kommunista vezetőről, Demurjianról, akit megbíztak, derítse ki, hány hívő él Örményországban. Erre azt válaszolta, hogy egy sem, mert Örményország kommunista ország, így itt nem lehet hívő, mivel itt senki sincs, aki ne lenne kommunista. Ha találnának is valakit, azt megbüntetik. Tehát megvédték az embereket valamennyire. Nem akartak még több problémát az országban, ezért viszonylag kevés atrocitás mellett tarthattak földalatti összejöveteleket a hívők.

Az Örmény Apostoli Egyház nemzeti szintű intézmény, ez azt is jelenti, hogy bizonyos értelemben nacionalista?

– Nem mondhatnám, hogy nacionalista, de tény, hogy nagyon szereti az országot, és elkötelezett a nemzet felé. Megértem őket, mert ők azok, akik egészen a 3. század óta összetartották a nemzetet; az iszlám közegben is megtartották a hitet, túlélték a népirtást, és sok győzelmet vívtak ki. És hirtelen megjelentünk a színen mi, és egyre növekedtünk, és idővel elkezdtek mondogatni dolgokat ellenünk. Ez egy kicsit olyan, mint amikor az idősebb testvér megsértődik a fiatalabbra. Úgy gondolom, hogy ehhez joguk van, viszont nekünk nincs semmi jogunk bármi rosszat mondani róluk, mert az ő életútjuk egészen más, mint a miénk. Hozzájuk képest mi újak vagyunk. Talán veszélyt látnak bennünk: egyetlen gyülekezetben szeretnének látni mindenkit, nem pedig különféle közösségekben, de ha az Úr is úgy akarja, és élünk, akkor növekedünk tovább. Az Örmény Apostoli Egyház monopóliummal rendelkezik az oktatásban, ami kedvezőbb számunkra is, mert keresztény befolyás érvényesül, ami sokkal jobb, mint a szekuláris. Fontos tudni azt is, hogy az Örmény Apostoli Egyház különbözik a katolikus egyháztól. Nem imádják Máriát, nincsenek ikonok, nem a római pápa a vezetőjük, dok­trínáikat tekintve jobban hasonlítanak hozzánk, de sok a tradíció, a rituálé.

Gyülekezetük egyik vezetője, Eduard Petrosyan pásztor idén júniusban Szíriában, szolgálati útján egy robbantás áldozata lett. Hogyan történt ez a tragédia?

– Eduardnak, akit mi Ediknek hívtunk, még én hirdettem az evangéliumot. 1993-ban tért meg, majd az én házicsoportomba járt, együtt nőttünk fel az Úrban, tanítványom volt. Eleinte az adminisztrációs ügyekben szolgált, majd a gyülekezet hivatalos bejegyzése után pásztor lett. Körülbelül 1999-ben ő lett a missziós szolgálatunk vezetője. A szolgálatunknak központi látása a muszlim világ – Irán, Törökország és más arab országok – felé való nyitás. Örményország olyan, mint egy kis sziget a környező muszlim népek tengerében. Edikben nagyon erős volt az elhívás a muszlim országok felé: többször járt Szíriában, ahol nagyon szerették és várták a hívők. Amikor azt mondta nekem, hogy úgy érzi, hogy újra mennie kell, akkor egyszerűen nem engedtem el, mert úgy éreztem, hogy nem tehetem, de elkezdett kérlelni, s végül elment saját feje után. Akkor úgy éreztem, hogy már nem fog visszatérni. És meghalt, nemcsak ő, hanem egy másik hívő is, amikor felrobbant mellettük egy bomba. Garo a szíriai Word of Life gyülekezet tagja volt Aleppóban.

Van gyülekezet Aleppóban, és még a jelenlegi körülmények között is működik?

– Igen, van, és még mindig működik.

Kaptak-e részvétnyilvánítást a tragédia kapcsán más egyházaktól vagy a hatóságoktól?

– A társadalmi szervektől, hatóságoktól nem, de szinte az összes gyülekezettől kaptunk részvétnyilvánítást, és nem csak országos szinten. Tegnap John Bevere-től, egy híres amerikai prédikátortól és írótól kaptam egy levelet, amiben arról tájékoztatott, hogy leg­újabb könyvét Eduard Petrosyan emlékének dedikálja. Aleppó-ban összejött az összes gyülekezet Eduard búcsúztatására, mert ott temették el. Sőt, még Libanonból is jöttek át keresztény testvérek a temetésre.

Mik a további terveik?

– Egy ember halála után általában a misszió nem gyengül, hanem erősödik. Most személy szerint még nagyobb figyelmet fordítok erre a régióra, Szíriára, azt ottani gyülekezetre és a libanoni gyülekezetre Bejrútban. Indiában is aktívan szolgálunk együtt, ahol több száz iskolát működtetünk. Olyan 4-5 éves gyerme­keket vásárolunk meg, akiket a szüleik prostitúcióra adnak el.

Mi megvesszük őket, és ezekben az iskolákban védelembe helyezzük őket, felneveljük és oktatjuk őket. A Közel-Keleten, Vietnamban, itt a Kaukázusban és az összes korábbi szovjet tagállamban is szolgálunk. Carl-Gustav Severin svéd evangélistával most éppen Kínába készülünk.

Mi a helyzet a szomszédos Azerbajdzsánnal? Jól tudjuk, hogy az örmény–azeri kapcsolat politikai szinten nem éppen kiegyensúlyozott.

– Az iszlám régiókban lévő gyülekezetekkel nagyon jó a kapcsolatunk, a bakuit kivéve. A határok zárva vannak, és a karabahi kérdés sincs megoldva Azerbajdzsán és Örményország között, így nem tarthatjuk a kapcsolatot az ottani gyülekezettel. Ismerem a pásztorukat, találkoztam vele más helyeken, de nincs semmilyen közös munkánk.

Említette, hogy Örményország egy kis sziget a környező iszlám országok között. Mit gondol, fenyegetheti-e az országot bármilyen veszély, például más iszlám országoktól? Megtörténhet-e egy újabb genocídium, mint amivel az ellenségeik fenyegetik a közel-keleti keresztényeket?

– Az örmények elleni népirtás utat nyitott az evangélium, a kereszténység hirdetésére a környező országok felé. Örményországban a kereszténység a kultúra része is. Mivel kicsik vagyunk és barátságosak, ezért nem igazán számítanak arra, hogy tőlünk bármilyen hatás érheti őket. Ez lehet talán a mi titkos adunk.

A jereváni Word of Life (Az élet Igéje) gyülekezet új csarnoka.

Az örmény genocídiumot még sok országban nem ismerik el. Itt hogyan dolgozták fel ezt az emberek? Ezen a területen is kell szolgálniuk?

– A mai örmény társadalomnak fáj az, hogy más országok nem fogadják el ezt a tényt, elvárják legalább az utólagos történelmi igazságszolgáltatást. Mi, keresztények hősnek tekintjük azokat, akiket a népirtásban öltek meg. Gyülekezetünk többségének is van olyan felmenője, aki a népirtásban veszítette életét, ahogy a nagyapám is. A jelenlegi Örményország területén élők 90 százaléka azoknak a menekülteknek a leszármazottja, akik ebbe az irányba menekültek a mészárlások elől. De nem akarjuk középpontba állítani ezt a kérdést, nem akarunk az emberi fájdalomra építeni. Persze imádkozunk a nemzetért, s a népirtás nemzeti napján megemlékezünk az áldozatokról. Akik pedig megtérnek, azokon azt látjuk, hogy Isten megvigasztalja őket. Általánosságban az örmények megbocsátók: megbocsátottak a népirtásért is, nem dühösek, nem agresszívak, mindössze annyit szeretnének, hogy a történelem igazságai a helyükre kerüljenek. Magam is eltöprengtem már azon, hogy hogyan lehet az, hogy egy nemzet ilyen erős tud maradni, miközben megbocsátó. A törökök is szabadon jöhetnek-mehetnek az országunkban, üzleti célból is, és a mieink is mehetnek Törökországba.

Természetesen elismerjük a holokausztot, és úgy gondoljuk, hogy ha időben felhívták volna a figyelmet az örmény nép ellen elkövetett szörnytettekre, talán elkerülhető lett volna Hitler nép­irtása. Gyülekezetként áldjuk Izraelt, Ábrahám magvát, imádkozunk Jeruzsálem békéjéért, ahogy a Biblia is tanítja nekünk. Izrael olyan, mint egy óra, megmutatja, hogy a történelem melyik korszakában élünk. A mai időkben nem lehet figyelmen kívül hagyni Izraelt ahhoz, hogy megértsük, értelmezzük a körülöttünk lévő világot.

Számos beszámolót hallani az iszlám országokban zajló megtérésekről, személyes találkozásokról Jézussal, csodákról. Önök itt élnek a közvetlen szomszédságukban, mit tudnak erről?

– Személyesen ismerek négy embert is, akiknek megjelent Jézus. Az egyikük épp Mekkába tartott, amikor megjelent neki a Messiás és elhívta. Ő ma pásztor. Sok ilyen eset történik ott, sokan megtérnek. A muszlim országok ilyen szempontból is nagyon érdekesek. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy amikor muszlim világról beszélünk, akkor emberek millióiról van szó, megszületnek, meghalnak, örülnek, házasodnak, táncolnak. Én legalábbis így látom őket. Azt szoktam javasolni az embereknek, hogy ne csupán egy szemszögből próbálják megérteni a világot, hanem széles látókörűek legyenek. Sokat olvasok a muszlim országokról, a híreket is nyomon követem, és jártam is már több helyen. Természetesen a muszlimok között vannak terroristák is, de vannak jó apák, jó anyák, jó fiak, jó lányok, mint minden országban. Nem szeretném tőlünk elszeparáltan látni őket, mivel ők is az emberiség része. Az emberek hajlamosak azt mondani, hogy „mi és ők” – én inkább azt mondanám: „mi”, mert ez azt is jelenti, hogy szükségünk van egymásra.

Mik a legnagyobb céljaik és a legnehezebb kihívásaik?

– Nem az iszlámot látom a legnagyobb veszélynek az egyházunk számára és nem is más vallásokat vagy más felekezeteket, mert ismerjük Jézust. A legnagyobb kihívást a szekularizáció jelenti, az európai, az amerikai liberalizmus, a hollywoodi kultúra, a high-techen és az interneten beáramló világi szellem, mert ezek világivá tehetik a hívőket. Ezért a legfőbb célunk ma az, hogy mindenki személyesen megismerje Jézust. És számomra az is nagyon fontos, hogy a gyülekezet megtapasztalja a Szent Szellem ajándékait, és a szolgálati ajándékokat, és azok teljes mértékben működjenek a gyülekezetünkben.

http://www.hetek.hu/hit_es_ertekek/201512/a_fold_alatt_kezdtuk_nem_felunk_az_iszlamtol_sem

Világegyházat épít a pápa

A Vatikán nyitott az orosz ortodoxok és a síita iszlám felé

Morvay Péter 2016. 02. 19. (XX/07)

Két nagy, túlzás nélkül történelmi jelentőségű ökumenikus találkozóra került sor az elmúlt napokban. Havannában Ferenc pápa és Kirill orosz ortodox pátriárka a repülőtér tranzitvárójában találkozott egymással, természetesen nem véletlenül. A két egyház vezetője kis híján ezer éve ült egy asztalhoz utoljára – az 1054-es nagy egyházszakadás óta teljes volt az elhidegülés, sőt az ellenséges viszony a kereszténység két nagy ága között. Kisebb nyilvánosságot kapott, de hasonlóan úttörő kezdeményezés volt Peter Turkson bíboros iráni útja, aki Ferenc pápa megbízásából a síita iszlám legszentebb helyén, Kum városában tartott előadást a vallások globális együttműködésének alapfeltételeiről.

A havannai találkozónak természetesen önmagában a megtörténte is szenzáció volt, bár arról már évek óta lehetett tudni, hogy a színfalak mögött zajlik egy ilyen esemény megszervezése. Felmerült, hogy esetleg Pannonhalmán jöhet létre a nagy találkozó, de végül Európán kívül, félúton, de a világ másik felén találkoztak az egyház­vezetők. Nem mintha a Vatikán semmilyen kapcsolattal nem rendelkezett volna a keleti ortodox világgal. Ferenc pápa, és az elmúlt fél évszázadban elődei is rendszeresen tárgyaltak a különböző ortodox egyházak vezetőivel, azóta, hogy VI. Pál pápa és Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka 1964-ben, Jeruzsálemben találkoztak egymással.

De tény, hogy az ortodox világ legnagyobb létszámú és legbefolyásosabb egyházának vezetőjével, a moszkvai orosz pátriárkával csak most került erre sor. (Az orosz ortodox egyház létszámát 100-160 millió fő közé teszik világszerte, és ezzel Kirill pátriárka több hívet tudhat magáénak, mint az összes többi ortodox irányzat együttvéve, és a kereszténység harmadik legnagyobb irányzatát képviseli, a katolikusok és a protestánsok után. Miután utóbbiaknak nincs központi vezetője, ezért elmondható, hogy a kereszténység két legtöbb hívet képviselő egyházfője találkozott egymással.)

A találkozó fontos lépés lehet a kereszténységnek – sőt a világ valamennyi vallásának – egységét szorgalmazó pápa számára. Ferenc megnyilatkozásai lépten-nyomon azt sugallják, hogy a katolikus egyház rugalmas keretet biztosít arra, hogy összefogjon minden istenhívő, spirituális embert a világon. Ebből a szempontból időszerű volt a 972 éves szkizma felszámolása az orosz ortodox egyházzal, amit be lehetett illeszteni a pápa globális társadalmi, gazdasági és környezetvédelmi programjába is.

A havannai találkozóval természetesen az orosz egy­házfő sem járt rosszul. Bár Kirill pátriárkát sokan azzal vádolják, hogy Vlagyimir Putyin rendszerének kiszolgálója, ez inkább fordítva igaz: az orosz elnök igyekszik az ortodoxok kedvében járni azzal, hogy állami eszközökkel privilegizálja az egyházat. Putyin számára politikailag is előnyös, hogy a moszkvai pátriárkát Ferenc a mostani találkozóval de facto az egész ortodox világ szószólójaként fogadta el, háttérbe szorítva Oroszországon kívüli riválisait, elsősorban I. Bartolomaiosz konstantinápolyi pátriárkát. (Az időzítés azért is szerencsés Kirill számára, mert 2016 júniusában Kréta szigetén tartják az ortodox egyházak közös zsinatát, ahol megerősödött tekintéllyel léphet fel.) És persze Putyin is jól járt, mert a találkozó pozitív fényben tüntette fel Oroszországot, olyan időszakban, amikor egyesek még az ISIS terroristáinál is nagyobb veszélyt látnak a moszkvai rezsimben.

A találkozó körüli nagy hírverés miatt kevesebb figyelmet kapott a két egyházvezető által kiadott közös nyilatkozat, amiről előzetesen úgy gondolták, hogy formalitás lesz csupán. Ehhez képest a dokumentum jóval hosszabb lett a vártnál, és üzenete egyértelműen egy új, ökumenikus összefogás alapjait vetette meg. Bár a formális egyházegyesítés még nincs napirenden, az egység indoklásából a szándék jól látszik: a közös nyilatkozatban olyan új fenyegetésekre hivatkoznak, amelyekkel szemben nem ele­gendő külön-külön felvenni a harcot. A vallási értékeket és a társadalom alappillérét jelentő erkölcsöt fenye­gető veszélyek között az abortuszt, az eutanáziát, az egyneműek házasságát, az emberi életet manipuláló orvosi kísérleteket éppúgy nevesítik, mint az európai kereszténység válságát. A dokumentum emellett kiáll a Közel-Keleten üldözött keresztények védelme érdekében is.

Öt pillér Iránban

A kubai katolikus-ortodox csúcstalálkozó mellett a napokban még egy figyelemre méltó vallásközi találkozóra került sor: Az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsának elnöke, Peter Turkson bíboros február 6-án Iránban, a síita iszlám legfontosabb székhelyén, Kum városában járt, ahol a Tiszta Imámok Jogfilozófiai Tanulmányi Központjában tartott előadást a „Kinyilatkoztatott vallások szerepe az igazságosság és béke előmozdítása érdekében a világon” elnevezésű konferencián. 

Turkson bíboros felvázolta azt az öt területet, amelyeket a „béke és igazság építőköveinek” nevezett. Ezek: az emberi méltóság, az igazságosság, az emberiség egysége és testvérisége, a közjó és a Föld javainak egyetemes birtokjoga. 

A bíboros történelminek nevezte Ferenc pápa és Rohani elnök január végi vatikáni találkozóját, ami „világszerte sokak szívébe hozott új reményt”. „Miután a világon élő emberek nagy többsége hívőnek vallja magát, ez párbeszédre kell hogy ösztönözze a vallásokat annak érdekében, hogy felépítsük a tisztelet és testvériesség hálóit, védelmezzük a szegényeket, és óvjuk a természetet. Ma Kum szent városában gyűltünk össze, amely a síita muszlimok szellemi központja, olyan város, amely nagyon régre nyúlik vissza a történelemben. Kum csodálatos építészete és alkotásai bőségesen tükrözik a Teremtés isteni rendjét, amelyhez nekünk az egységes emberi család és Isten szolgáiként vissza kell fordulnunk, annak érdekében, hogy megteremtsük a békét és az igazságosságot a Földön” – mondta bevezetőjében a bíboros, és utána részletesen kifejtette az öt pontot, amelyek alapján a Vatikán együtt akar cselekedni a síita iszlámmal és más vallásokkal. 

1. Az emberi méltóság: a hívő emberek elismerik a másikban a Teremtő alkotását és szeretetét. 

2. Igazságosság: a Teremtőt tisztelő emberek képesek csak igazságosan cselekedni.

3. Az emberiség egysége és testvéri közössége: „Isten férfivá és nővé teremtett bennünket, és arra, hogy testvérei legyünk egymásnak. Káin és Ábel ugyanabból a méhből születtek, ezért egyforma méltósággal rendelkeznek, bár személyiségük és foglalkozásuk különbözött... A megosztás helyett a szolidaritást és az egymás támogatásának és kiegészítésének elvét kell keresnünk.”

4. Közjó: ez a Teremtés célja, „a jót nem azért kaptuk, hogy individuálisan élvezzük, hanem azért, hogy családként, közösségként részesedjünk belőle”.

5. A Föld javainak egyetemes birtoklása: mindenkinek joga és felelőssége a Föld javaiból való részesedés és a földi környezet védelme. A Föld globális, közös otthonunk, amelyet minden hívő közösen kapott és védelmez.

„Assisi Szent Ferenc egykor azt imádkozta: »Uram, tégy engem a béke közvetítőjévé«. Ma pedig ezt imádkozzuk itt, a síita iszlám szent helyén: »Uram, tégy bennünket egy olyan emberi és földi város építőivé, amely méltó arra, hogy a Szalaam/Shalom/Pax nevet viselje« – összegezte a bíboros, aki így fejezte be beszédét: »Az Örökkévaló és Könyörületes Isten (ez utóbbi Allah megnevezése – a szerk.), aki naponta arra ösztönöz bennünket, hogy a közjóért, valamint az igazságért és a békéért cselekedjünk, ossza meg velünk bőséges kegyelmét, hogy teljesen be tudjuk tölteni küldetésünket.«” 

Nasszer Makarem Sirazi síita nagyajatollah válaszában méltatta a két nagy vallási központ közötti kapcsolatok bővítését, amely „megoldhatja a háborúk, viszályok, erkölcsi gonoszságok, valamint politikai és gazdasági problémák kérdését. Örülünk, hogy a Vatikán ilyen missziót állított fel a béke és igazságosság kérdéseinek megoldására”. A nagyajatollah szerint üzenetet kaptak Ferenc pápától, aki köszönetét fejezte ki azért, hogy a síita vallási vezetők mélyen elkötelezettek abban, hogy szembeszálljanak a szélsőséges és takfir („eretnek”: a síiták szóhasználatában a szunnita muszlimok, akik még rosszabbak, mint a „kafírok”, hitetlenek – a szerk.) csoportokkal,

valamint azokkal szemben, akik készek együtt­működni ilyen terrorszervezetekkel. „Kum és a Vatikán együtt küzd közös ellenségeinkkel: a blaszfémiával, a szélső­ségességgel, az erkölcsi gonoszságokkal. Ezek felszámolásához közös cselekvésre van szükség” – mondta a nagyajatollah.

http://www.hetek.hu/hit_es_ertekek/201602/vilagegyhazat_epit_a_papa

A lány, aki legyőzte az Iszlám Államot

A lány, aki legyőzte az Iszlám Államot

Sebestyén István 2016. 04. 15. (XX/15)

A 18 éves Farída Khalaf több hónapnyi szexrabszolgaság után néhány társával sikeresen megszökött az Iszlám Állam fennhatósága alól. A történetet feldolgozó könyv (Az Iszlám Állam rabszolgája voltam – Farída szökése, Libri, 2016) nemcsak az akciófilmbe illő jelenetekben bővelkedik, hanem bepillantást enged a halálszekta mindennapjaiba is.

„A mi történetünk az üldöztetés és a szenvedés története. Minket mindenki üldözött: a muszlim kurdok, az iráni sah és az oszmán szultánok helytartói. Hetvenkétszer mészárolták le a népünket. Számtalanszor elrabolták asszonyainkat, elűztek otthonainkból, és karddal kényszerítettek vallásunk megtagadására” – magyarázta nagyapja a tinédzserkorba lépő Farídának. Kocsóban, ebben az alig kétezres észak-iraki faluban ekkor még semmi nem utalt a közelgő katasztrófára, ám a jazidi vallású kurd családban „alapesetben” is a nevelés része volt a szenvedésre való felkészítés. A fiatal lány – és négy fiútestvére – a sikeres élethez még egy fontos útravalót kapott:  „A vallás a legfontosabb gyerekek. Mindegy, mit csinálnak velünk” – hangoztatta apjuk, akinek a vezetésével mindannyian rendszeresen együtt imádkoztak Melek Táwúszhoz, vallásuk főangyalához. A helyi középosztályhoz tartozó család határőrként dolgozó feje összes gyermekét taníttatta, és maga is megosztott velük praktikus ismereteket: a legidősebb fiú után a 15 éves Farída is megtanulta kezelni a Kalasnyikovot, amiből három is volt a háznál.

Az ősi perzsa vallás mellett a judaizmusból, a kereszténységből és az iszlámból is merítő jazidiek, illetve a környéken élő muzulmánok, ha nem is keveredtek egymással, de baráti és főként üzleti kapcsolatot ápoltak, sőt, a falubeli fiúk mindegyikének volt egy muszlim „keresztapja”, amolyan patrónusa. A Farída által részletesen leírt idillnek a térséget meghódító Iszlám Állam vetett véget. A környék halálszektával kollaboráló muzulmán emírje ugyan először azt ígérte, hogy amennyiben a lakosok nem menekülnek el, az egész falunak megkegyelmeznek, később ezt az ígéretet a fegyverek beszolgáltatásához és az iszlámra való áttéréshez kötötték. Az első két feltételt a helyiek többsége betöltötte, ám az áttérést egyetlenegy család sem vállalta. Annak ellenére sem, hogy az iskolába összeterelt helybeliek már sejtették: kegyelemre nem számíthatnak. A férfiakat teherautóval szállították el – családtagjaik nem sokkal később hallották a falu határában eldörrenő lövéseket. Farída apja és két fivére is az elhurcoltak között volt – az egyik fiú csodával határos módon túlélte a kivégzést.

A terrorszervezet harcosai a lányokat Moszulba vitték, a kisgyerekeket és anyukáikat pedig egy közeli városba hurcolták. A lányokból szexrabszolgák lettek – még az egészen kicsi, 10-12 évesekből is, mondván, Mohamed próféta legifjabb felesége is csak 9 éves volt. Farída elbeszéléséből kiderül, hogy fogvatartóik a Koránra hivatkoztak: „Öljétek meg a hitetleneket. És vegyétek magatokhoz asszonyaikat.”  Szerintük a kivégzett jazidik megérdemelték a halált, mivel magát az ördögöt imádták. Bár jobb bánásmódot ígérve ezúttal is felajánlották a lányoknak, hogy térjenek át az iszlám hitre, és harcoljanak egy „kegyes, igazságos államért”, a lehetőséggel senki nem élt, így egyenesen a rakkai rabszolgapiacra kerültek.

A félszáz szerencsétlent további nyolcvan, szintén jazidi lánnyal együtt állatvásárhoz hasonló módon kínálták eladásra az Iszlám Állam nemcsak vérre, de fiatal lányokra is éhező potentátjainak. A 18 éves Farída és a néhány évvel idősebb barátnője, Evin szerencséje éppen az volt, hogy már meghaladták az „ideális” életkort, így eleinte nem voltak „kelendőek”. Végül „nyomott áron” adtak túl rajtuk, miután a kuncsaftokat megharapó, epilepsziás rohamoktól szenvedő, sőt, szökést megkísérlő Farída egyre inkább elrémisztette az érdeklődőket.

A fiatal lány – legtöbb társához hasonlóan – nem adta könnyen magát. Új „gazdájánál” – mielőtt az megbecsteleníthette volna – öngyilkosságot kísérelt meg, majd amikor a férfi túladott rajta egy lánykereskedőnek, kétszer is megpróbált megszökni. Evinnel végül Amír Zijádhoz, a szíriai sivatagban állomásozó „vérebek” líbiai parancsnokához kerültek.

A két jazidi lány ezúttal is inkább választotta volna a halált, mintsem hogy elvegyék ártatlanságukat – ám a kísérletet fogva tartóik megakadályozták. Miután erőszakot tettek rajtuk, Farída újból véget akart vetni az életének, kísérleteit azonban a parancsnok úgy torolta meg, hogy kis híján agyonverte – majd odaajándékozta egy harcosnak.

A szerencsének köszönhetően újból egy helyre kerültek Evinnel: a szíriai sivatagba, egy stratégiai fontosságú gázmező mellett felállított katonai táborba. Itt új gazdája 50 dollárért adott túl Farídán, akit hosszú ideig kórházi kezelésben kellett részesíteni. Bár több helyszínt is megjárt már rabszolgaként, a fiatal lány sehol sem találkozott olyan férfiakkal vagy asszonyokkal, akik konkrét segítséget nyújtottak volna neki – még akkor sem, ha az illető maga sem értett egyet az iszlamisták tetteivel. Orvosa is – aki nem volt tagja az Iszlám Államnak – legfeljebb addig merészkedett, hogy a lehető leghosszabb időre elrendelte az orvosi kezelést.

A táborban több lányt is fogva tartottak, volt aki áttért az iszlám hitre – a többség azonban erre továbbra sem volt hajlandó. Sőt, Farída és társai rendszeresen provokálták az őket napi ötszöri imádságra kényszerítő, az iszlám tanairól szónokoló dzsihadistákat: „nincs kényszer a vallásban” – szembesítették őket a Korán parancsával, vagy éppen fátyol nélkül jelentek meg az imán. Ez utóbbi nagy riadalmat keltett a fiatal harcosok körében, akik tényleg komolyan vették az Iszlám Állam ideológiáját. Eközben azonban a legvallásosabbak egyfajta „istentiszteletnek” tekintették a lányok megerőszakolását – előtte akkurátusan kihajtották az imaszőnyegüket, térdre ereszkedtek, és imádkozni kezdtek.

A szabadulás lehetősége azt követően nyílt meg Farídáék előtt, hogy a táborban szert tettek egy mobiltelefonra, amelyről felhívták Evin Németországban élő nagybátyját, aki kapcsolatba lépett egy embercsempésszel. A döntő lépés azonban a lányokra várt: meg kellett szökniük. Erre végül egy olyan éjszakán szánták el magukat, amikor a harcok miatt szinte mindenki elhagyta a tábort. Két társuk mellett az eső is segítségükre volt, hogy hatan – köztük egy 12 éves gyerek – kijátsszák az őröket, és szinte egész éjszaka menekülve lakott területre érjenek. Ott egy muszlim család befogadta őket, és értesíteni tudták az embercsempész ismerőst is.

Farída 2015 nyara óta Németországban él, ahová anyja és három öccse is követhették egy menekültprogram részeként. A lány, aki legyőzte az Iszlám Államot, most önmagával folytat kemény küzdelmet. Azért küzd, hogy elfogadja a múltja részének a szörnyű élményeket, és emelt fővel élje tovább az életét – írja róla a történetet lejegyző újságíró, Andrea C. Hoffmann.

http://www.hetek.hu/hatter/201604/a_lany_aki_legyozte_az_iszlam_allamot

„Ne ítélj...” - mit mond a Biblia az ítélkezésről és a megítélésről?

„Ne ítélj...” - mit mond a Biblia az ítélkezésről és

a megítélésről?

Természetszerűleg szeretetlen-e a megítélés? Azonos-e a megítélés az elítéléssel? Láthatja-e bárki is azt, hogy mi van a másik ember szívében és megítélheti-e, illetve meg kell-e ítélnie ez alapján vagy ez egyedül csak Istenre tartozik? A következő írásunkból kiderül, hogy miért hisszük és hogyan értjük, hogy a megítélésnek helye van az Istennel való kapcsolatban és a gyülekezeti életben.

Tartalom

•    1 Bevezetés

•    2 Különbség a megítélés és az elítélés között

•    3 A megítélés helye az Istennel való kapcsolatban

•    4 A megítélés helye a gyülekezeti életben

1     Bevezetés

„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!" - hallani gyakran a különböző, keresztény jellegű felekezetekhez tartozók köreiben: Mindenkinek magának kell megállnia Isten előtt, és ember nem nyilváníthat objektív véleményt mások életéről és tetteiről - főleg üdvösségi vonatkozásban nem. Mások - elsősorban - vallásos élete egyfajta magánterületet képez, amely a kívülállók számára teljesen, vagy jelentős mértékben tabunak minősül. Így tehát bármiféle kritika ítélkezésnek és tolakodásnak, e „szent terület" jogtalan megsértésének színében tűnik fel. Nagyon hasonló a helyzet a különböző vallásos csoportok hitvallásának értékelésével kapcsolatban is, hiszen ha valaki(k) véleményét tévelygésnek mondjuk, szükségszerű következtetés az is, hogy tévúton jár(nak). Az alábbi gondolatokkal arra szeretnénk választ adni, hogyan áll ez a felfogás a jézusi keresztény tanítás és életpélda fényében.

2     Különbség a megítélés és az elítélés között

A megítélést sokan azonosnak tekintik az ítélkezéssel, pedig a két fogalom között nagy különbség van. A megítélés fogalma nem feltétlen negatív jellegű, hiszen önmagában csupán állásfoglalást jelent jó és rossz között: a Bibliában kinyilatkoztatott alapelvek gyakorlati alkalmazását. Ez pedig ugyanúgy fontos a földi dolgokkal kapcsolatban, mint a szellemi életben. Sok emberben a bíráskodás, elítélés, illetve ítélkezés fogalma negatív asszociációkat szül és eleve rossz lelkületet feltételez, amennyiben nem Isten az, aki ítél, elítél stb. A megítélés azonban az igazság és a jó megismerése iránti vágyból fakad, és segíteni akar azzal, míg e cél hiányában teljesen jogos és igaz vélemény is szeretetlen és könyörtelen bíráskodássá válik. A Bibliában több olyan részt lehet találni, melyek az ítélkezés mint önigazult farizeusi magatartás ellen szólnak (pl. Máté 9:9-13; Lukács 18:9-14 stb.). Jézus a következő, jól ismert - és sajnos gyakran rosszul értelmezett - figyelmeztetésével éppen ezt a szeretetlen lelkületet veti el:

Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek. Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem?

Vagy hogyan mondhatod akkor atyádfiának: Hadd vegyem ki szemedből a szálkát! - mikor a magad szemében ott a gerenda? Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd atyádfia szeméből a szálkát. (Máté 7:1-5)

A példázat címzettje a gőgös és önmagát igaznak tartó, képmutató ember, aki mások bűneire nagy hangsúlyt fektet anélkül, hogy a maga vétkeit észrevenné. A példázat nem arról szól, hogy ne vehetnénk ki a szálkát a testvérünk szeméből. Jézus, a példázatában körülírt helyzetben csupán ennek módját, az ítélkező lelkületet ítélte el.

Jézus őszinte, alázatos önkritikára és a bűneinkből való megtérésre hívott fel. Így válunk alkalmassá arra, hogy segítsünk a testvéreinknek: „[...] akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd atyádfia szeméből a szálkát." Maga a példázatban felhozott hasonlat sem felel meg annak az elterjedt gondolkozásnak, miszerint nem szabad egymás „szálkáit", azaz bűneit háborgatni, hiszen a szálka senki szemében sem kellemes. Szeretetlen és gondatlan lenne benne hagyni.

A Máté 7:1-5 párhuzama a Lukács 6:37-42-ben található:

„Ne ítéljetek és nem ítéltettek. Ne kárhoztassatok és nem lesz kárhoztatásotok.

Bocsássatok meg és nektek is megbocsáttatik." (Lukács 6:37)

Jézus a fenti igében összeköti az ítélkezés és a kárhoztatás elleni figyelmeztetést, valamint a mások iránti megbocsátó lelkületre való felhívást. Ezek a párhuzamok mutatják, hogy az ítéletre mint kárhoztatásra, a megbocsátás visszatartására gondolt. Két verssel később (39. vers) Jézus felteszi a kérdést, hogy „A vak vezetheti-e a világtalant? Nem esnek-e mind a ketten verembe?"Mondanivalója az, hogy ha valaki nem ismeri be saját bűnösségét, nem nyerheti el Isten megbocsátását. Így képtelen arra, hogy másoknak közvetítse Isten kegyelmét és szeretetét, megmutatva számukra a bűneikből kivezető utat. Ha viszont belátja bűneit, megbocsátást nyer Istentől, aki alkalmassá teszi őt erre. Ezen az alapon segít embertársainak, hogy megbékéljenek Istennel, ami természetes módon fakad a szeretetből:

Teljesen mosd le rólam bűnömet, és vétkemtől tisztíts meg engem! Mert tudom, hogy hűtlen voltam, és vétkem mindig előttem van. Egyedül ellened vétkeztem, azt tettem, amit rossznak látsz. [...] Vidámíts meg újra szabadításoddal, támogass, hogy lelkem készséges legyen, hogy taníthassam utaidra a hűtleneket, és a vétkesek megtérjenek hozzád. (Zsoltár 51:4-6.14-15)

Így a Lukács 6:37-42-beli párhuzam még világosabbá teszi, hogy Jézus a Máté 7:1-5-ben is csupán a képmutató és szeretetlen ítélkezés ellen figyelmeztetett.

A Máté és Lukács evangéliumból idézett részek szövegkörnyezetében található egyéb példázatok is (pl. Máté 7:6.15-23, Lukács 6:43-46) a józan kritikára és megítélésre bátorítanak. Fel kell tennünk a kérdést magunknak:

Kik méltatlanok arra, hogy nekik adjuk a gyöngyeinket [1] ; Kik nem mennek be Isten országába?; Kik a hamis próféták, akikről Jézus azt mondja, hogy a gyümölcseik alapján fogjuk felismerni őket?; Stb. Jézus tehát biztos nem a kritika és megítélés elvetéséről beszélt.

3     A megítélés helye az Istennel való kapcsolatban

A bűntől megromlott világban semmi és senki sem olyan biztos, hogy mélyebb vizsgálódás nélkül rá lehetne hagyatkozni. Pál apostol erőteljesen fejezte ki a megtévesztés veszélyét:

Nem is csoda, mert maga a Sátán is a világosság angyalának adja ki magát. Nem meglepő tehát, hogy szolgái is az igazság szolgáinak adják ki magukat; de a végük cselekedeteikhez méltó lesz. (2 Korinthus levél 11:14-15)

Isten azonban kegyelméből és szeretetéből kinyilatkoztatta és elérhetővé tette az emberiségnek a Hozzá vezető utat és leleplezte a gonoszságot és a bűnt (János 15:22-24).

Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit én parancsolok nektek. Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek. (János 15:14-15)

Ha nem jöttem volna, és nem szóltam volna hozzájuk, nem volna bűnük, most azonban nincs mentségük bűneikre. Aki engem gyűlöl, gyűlöli az én Atyámat is. Ha nem tettem volna közöttük olyan cselekedeteket, amilyeneket senki más nem tett, nem volna bűnük; most azonban látták azokat, és mégis meggyűlöltek engem és az én Atyámat is.

(János 15:22-24)

Így szólt akkor Jézus azokhoz a zsidókhoz, akik hittek benne: „Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket." (János 8:31-32)

Csakis úgy lehet Istennel élni, ha az ember elfogadja ezt a kegyelmet és az igazságban akar élni, amit Isten alapként lefektetett (Róma levél 12:1-2). Az igazság megtalálása (és nem utolsó sorban: gyakorlatba ültetése) és a hamisság leleplezése (illetve az attól való tartózkodás) tehát létszükséglet: ezek hiányában el lehet téveszteni az örök élethez vezető utat.

Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik azon járnak. Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik azt megtalálják. (Máté 7:13-14)

[...] De eljön az óra és az most van, amikor az igazi imádói lélekben és igazságban

imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának. Az Isten lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk. (János 4:23-24)

Vigyázzatok magatokra, hogy ne veszítsétek el, amit elértünk a munkánkkal, hanem teljes jutalmat kapjatok. Aki túllép ezen, és nem marad meg a Krisztus tanításában, abban nincsen benne Isten; aki megmarad a tanításban, abban benne van az Atya is,

meg a Fiú is. (2 János levél 8-9)

A következő hasonlat segíthet megérteni pontosabban, hogy mire gondolunk:

Ha valaki gombapörköltet készít, nem fog először alaposan megvizsgálni minden egyes felhasznált gombát, hogy ehető-e, vagy sem? A válasz egyértelmű. Mennyivel fontosabb hát gondosan megvizsgálni mindent, ami az Istennel való kapcsolatunkat és az üdvösségünket érinti! Ha két különböző, egymásnak ellentmondó véleményt hallunk ugyanarról a kérdésről, nem lehet mindkettő igaz. Ez ugyanúgy érvényes a bibliai tanításra, ahogyan ezt a következő példák is mutatják:

Isten elrendeli-e az ember örök sorsát (predesztináció / eleve elrendelés tanítása), vagy szabad akaratunk van? Létezik-e a pokol, vagy minden ember Istenhez kerül? Személy-e a Szent Szellem, vagy csak személytelen erő? Elveszítheti-e valaki az üdvösségét, vagy ez teljességgel lehetetlen?

Számos példát lehetne még sorolni a különböző vallásos csoportok és egyházak tanításaiból, amelyek - mint ahogy azt az előbbi példák is mutatták - nem csupán elvont, teológiai fejtegetések, hanem gyökeresen befolyásolják az életünket. Az ilyen ellentmondások minden őszinte igazságkereső emberben felvetik, hogy „Mi az igazság?", „Milyen Isten?", „Hogyan lehet Számára kedvesen élni?", „Hogyan találhatok valódi békére és megelégedésre Istenben?" Válaszként számos felszólítást találhatunk a Bibliában arra, hogy mindent és mindenkit vizsgáljunk és ítéljünk meg.

Mert egykor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban: éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség. Ítéljétek meg tehát, mi kedves az Úrnak, és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket. (Efezus levél 5:8-11)

A Lelket ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg, de mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok.

(1 Thesszalonika levél 5:19-22)

Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik juhok ruhájában jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek meg őket. Tüskebokorról szednek-e szőlőt, vagy bogáncskóróról fügét? Tehát minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, rossz fa sem hozhat jó gyümölcsöt. Amelyik fa nem terem jó gyümölcsöt, azt kivágják és tűzre vetik. Tehát gyümölcseikről ismeritek meg őket. (Máté 7:15-20)

4      A megítélés helye a gyülekezeti életben

A megítélés a szeretet elengedhetetlen mozzanata: ahhoz, hogy azt a segítséget adjuk, amire Isten szerint valóban szükség van, képet kell alkotnunk mások Istennel való kapcsolatáról - illetve annak hiányosságairól - az életük és a tetteik alapján. Az emberek többsége azonban büszke és emiatt igen érzékenyen fogadják, ha valamiben kritika éri őket. Minden bizonnyal egyszerűbb mindenki számára, ha egy lehetséges konfliktus elkerülése végett lemondunk arról, hogy a másikat szembeállítsuk eltévelyedéseivel, és változásra hívjuk őt. Ez a könnyebb út azonban az első századi keresztény gyülekezeteket több drasztikus változáshoz vezette:

•  A keresztények élete testvéreik számára bezárult és természetellenessé vált a nyílt testvéri közeledés és szeretet. Innentől kezdve senki sem lehet biztos abban, ki hogyan áll Isten előtt.

•  Az intés és a gyülekezeti fegyelem gyakorlásának érzékelhető elmaradozásával párhuzamosan egyre alacsonyabb szintre süllyedt a megszentelődésért vívott harc: a „kisebb" bűnök rejtve maradtak és a gyülekezetek már csak a nyilvánvaló, sokszor világi szintű kihágásoknál nyúltak szigorúbb eszközökhöz.

•  A szükséges segítség, intés és bátorítás, valamint e megkeményedett bűnözők kizárására való készség hiánya a bűnök melegágya lett, és lehetségessé vált a képmutató keresztény élet gyülekezeten belüli megvalósítása, vagyis a gyülekezet felhígult álkeresztényekkel és hitetlenekkel.

•  Tettrekész és jó szervezőképességű emberek, akik alapvetően pozitív benyomást keltenek, nagy befolyásra, „vezetői posztra" tehettek szert a gyülekezetekben anélkül, hogy döntéseiket és tetteiket mások különösebben felülvizsgálták/felülvizsgálhatták volna.

•  Ezeknek következményeként a kereszténység nyitottá vált a tévtanok és hamis istenkép befogadására, és a gyülekezet megszűnt a világot megítélő és életre hívó példa lenni.

Mintegy előre látva ezeket a veszélyeket, a Bibliában sok buzdítást találunk a testvéreink iránt gyakorolt felelősségvállalásra, intésre és bátorításra. Így lehetséges volt, hogy a keresztény gyülekezetekben fennmaradjon az Isten akarata szerinti szeretet, fegyelem és tisztaság.

Vigyázzatok, testvéreim, senkinek ne legyen közületek hitetlen és gonosz szíve, hogy elszakadjon az élő Istentől. Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy meg ne keményedjék közületek valaki a bűn csábításától. (Zsidó levél 3:12-13)

Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt: ha hallgat rád,

megnyerted atyádfiát. Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava erősítsen meg minden vallomást. Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek. Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt. (Máté 18:15-17)

Most azért azt írom néktek, hogy ne társalkodjatok azzal, ha valaki atyafi létére parázna, vagy csaló, vagy bálványimádó, vagy szidalmazó, vagy részeges, vagy ragadozó. Az ilyennel még együtt se egyetek. Mert mi közöm ahhoz, hogy a kívülvalókról is ítéletet tegyek? avagy ti nem a belüllévők fölött tesztek-é ítéletet? A kívülvalókat pedig majd az Isten ítéli meg. Vessétek ki azért a gonoszt magatok közül. (1 Korinthus levél 5:11-13, Károli Gáspár fordítás)

A testvéreink bátorítására való felszólítások mellett sok példát találhatunk arra is, hogy a keresztények hogyan őrködtek az „igazság oszlopának és erős alapjának” (1 Timóteus levél 3:15), az egyháznak a tanítása felett:

Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy azok az Istentől valók-e, mert sok hamis próféta jött el a világba [...] Mi Istentől valók vagyunk: aki ismeri Istent, az hallgat ránk, aki nem Istentől van, az nem hallgat ránk. Erről ismerjük meg az igazság lelkét és a tévelygés lelkét. (1 János levél 4:1.6)

Tudok cselekedeteidről, fáradozásodról és állhatatosságodról, és arról, hogy nem viselheted el a gonoszokat, és próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, pedig nem azok, és hazugnak találtad őket. (Jelenések könyve 2:2)

A következő részletből jól látszik, hogy az első századi gyülekezetekben teljesen természetes volt, hogy a keresztények megvizsgálták és megítélték azokat, akiket megtérésre akartak segíteni

De ha valamennyien prófétálnak, és bemegy egy hitetlen vagy be nem avatott, annak mindenki a lelkére beszél, azt mindenki megvizsgálja, és így szívének titkai nyílvánvalóvá lesznek, úgyhogy arcra borulva imádja az Istent, és hirdeti, hogy az Isten valóban közöttetek van. (1 Korinthus levél 14:24-25)

Maga Jézus is világosan rámutatott azokra a dolgokra, amelyek az embereket elválasztották Istentől (például Máté 23:13-36 és 19:16-22), habár tudta, hogy ezzel ellenségeket is szerez magának.

Ha mi is segíteni akarunk másoknak abban, hogy megtalálják Istent, követnünk kell Jézus példáját, még ha ez - úgy mint az ő esetében - konfliktusokkal és elutasítással is jár (2 Timóteus levél 4:14-15).

Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a megítélés bibliai értelemben azt jelenti, hogy szeretetből és Isten igéje alapján, embertársaink számára világossá tesszük Isten akaratát és azt, hogy hol térnek el attól. Nemcsak Jézus maga tette ezt, hanem tanítványait és mindenki mást is erre hívott, aki csak követni akarja őt. Ennek az az alapja, hogy saját életünket is megítéljük a Biblia mércéje szerint, és alázattal, engedelmesen alárendeljük magunkat Istennek. Az Újszövetségben számos igehely támasztja alá ezt a gyakorlatot. A megítélés tehát önmagában semmiképpen sem negatív fogalom, hanem elválaszthatatlanul hozzátartozik a keresztény testvér-, igazság- és emberszeretethez.

Kapcsolódó írások

A látható egyház

Végjegyzet

1. Máté evangélium 7:6

***

© 2016 keresztenyek.hu - Minden jog fenntartva.

E dokumentum változatlan és teljes formában történő sokszorosítása magánhasználatra megengedett.

Minden más jellegű felhasználás, illetve a kiadás bármely formája csak írásos beleegyezésünkkel lehetséges.

Ha másként nem jelöljük, a weboldalunkon található írásainkban közölt bibliai részeket az 1975. évi Újfordítású Biblia javított kiadásából
(Budapest, Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 1990), valamint a Revideált új fordításból (RÚF 2014. Budapest,

Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 2014) idé