Derek Prince Varázslás

Derek Prince: A varázslás  

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                        Az angol nyelv általában három szót használ a sátáni erők különböző megnyilvánulásainak a leírására:

varázslás, jövendőmondás és boszorkányság.

A varázslás alapvetően az uralkodás ereje.

Az az erő, amely rabul ejt, amely ellenőrzés alatt tart, s személyes uralkodáson keresztül valósul meg.

S hadd mondjam meg rögtön az elején, hogy soha nem Isten akarata, hogy egy személy elnyomja a

másikat. Minden ilyen esetben a mögötte lévő erő gonosz! Soha nem Isten akarata, hogy a férj

uralkodjék a feleségén, a feleség a férjén, a szülők a gyermekeken vagy a szolgáló testvérek a

gyülekezeten. Ahányszor ez megtörténik, a mögötte lévő erő mindig gonosz! Nagyon gyakran

valóságos varázslás. Nincs mód ezúttal különösebb részletezésre, de a szellemi egészen más, mint a

lelki.

A (hús)testi vagy lelki ember nem tudja felfogni Isten Szellemének dolgait.

Jakab 3,14-15: „Ha pedig keserű irigység és viszály van szívetekben, nehogy dicsekedjetek és

hazudjatok az igazság ellen, ez nem fölülről jövő bölcsesség, hanem földönlevő, a lélekből fakadó

démoni”. Tehát ez „lecsúszás” a földi szintre, majd onnan a lelki szintre, végül az utolsó fokozat: a

démoni. S amikor valaki elhatározza, hogy a saját akaraterejével rávesz egy másik embert valamire,

akkor lelki erőt használ, s ezzel könnyen megnyitja magát a démoni erőknek.

Azt kell mondanom, hogy sok ima lelki. Az ima nem eszköze annak, hogy rávegyük Istent arra, amit

akarunk. Amely ima ilyen alapra épül, az lelki. Annak sem eszköze az ima, hogy másokkal

végeztessük el azt, amire vágyunk. A motiváció ebben az esetben is lelki, vagyis ezek olyan imák,

amelyekben nincs Isten Szellemének a vezetése. Ellenkezőleg, lenyomó erő van bennük: lelki, földi,

ördögi. Amikor egy személy (rendszerint nő) szellemi helyett csak lelki, és elhatározza, hogy másokat

a maga uralkodása alá von, akkor varázsol.

Kétféle varázsló van: az egyik tudja, hogy az, és az is akar lenni; ő a Sátán erejét használja. Sok ilyet

láttam Új-Zélandon (néhányan meg is szabadultak). A másik bizonyos szempontból veszélyesebb,

mert ő maga sem tudja, hogy varázsló, s nem tudják róla mások sem. A múltkoriban valaki

megkérdezte tőlem: „Vannak-e pünkösdi varázslónők?” „Igen – válaszoltam neki –, sőt vannak

karizmatikus varázslónők is. Mi a különbség? Az, hogy a pünkösdi varázslónők a pünkösdi

gyülekezetekben próbálják irányítani a pásztort és a gyülekezetet, a karizmatikus varázslónők, pedig

otthoni imakörökben uralkodnak, és általában a férjük is ott van.” Néhány pillanatig hallgatott, majd

azt mondta: „Akkor most már tudom, hogy az a személy, aki nálunk van, karizmatikus varázslónő.”

Ez talán furcsának tűnik, de én a legalapvetőbb élményről beszélek, amit megtapasztaltam. Néhány

példát is elmondok. Egyszer egy összejövetelen tartottam előadást, és Isten megnyitotta a szememet

egy olyan dologban, amiről nem prédikáltam még. Arról kezdtem el beszélni, hogy mennyi asszony

uralkodik a férjén, a családján – tulajdonképpen akaratán kívül. Megpróbál mindenkit az uralma alá

hajtani. Rámutattam, hogy az ilyen otthonokban a férfi nem tudja elfoglalni azt a helyét, amit Istentől

kapott. Lehet sikeres az üzleti életben, a munkahelyén, de soha nem lesz teljesen kifejlett szellemi

ember, mégpedig azért nem, mert állandó nyomás alatt él otthon, s ez a feleségétől jön. A benne lévő

varázslástól. Rámutattam, hogy ez általában lázadást okoz a gyermekekben, s széttöri az otthont.

A varázslás a világon az első számú romboló erő

Az Egyesült Államokban több ilyen varázslás történik, mint bárhol a világon. Itt a válások és a

szétesett családok száma egyenes arányban van a varázslás erejével. Ennek a tanításnak a végén egy

nő, akit ismertem, akinek férje és gyermekei vannak, és mindnyájan Szent Szellemmel betöltekezett

keresztények, odajött hozzám, és azt mondta: „Most láttam meg először, mi van bennem! Prince

testvér, engem írtál le! Én pünkösdi varázslónő vagyok. Imádkoznál értem? Az egész családom meg

van keresztelkedve Szent Szellemmel, de nincs békesség az otthonunkban.” Elkezdtem imádkozni

érte, s elcsodálkoztam a sátáni erők megnyilvánulásán ebben az asszonyban. A kezét a hátgerincére

tette, valami fájdalom volt ott, ami nem akarta elhagyni a testét. Dicsőség az Úrnak, hogy a végén

mégis megszabadult! Ekkor Isten megnyitotta a szememet.

2

Említhetek egy másik példát is. Körülbelül öt évvel ezelőtt egy barátom, aki evangélista, segítségért

fordult hozzám, s beszélgetésre kért. Először ebédeltünk, aztán felmentünk a szállodai szobájába, ahol

elmesélte családja és saját szellemi problémáit. Majd kérte a véleményemet. „Testvérem – mondtam –,

csak egy információ–forrásom van, a Biblia, s ha ez nem megbízható, akkor az egész diagnózisom

sem az. De amit elmondtál, abból azt látom, hogy édesanyád varázslónő.” „Ezt mondja a feleségem is!

Az anyja jó pünkösdi hívő, egy gyülekezet tagja, szólt nyelveken. Imádkoznál értem?” „Igen” –

feleltem. Rátettem a kezemet, és imádkoztam. Körülbelül húsz percen keresztül valami nyúlós anyagot

öklendezett ki magából. Mikor befejeződött, megjegyezte: „Ez nagyon furcsa és figyelemre méltó.

Ebédre csirkét ettem, de ami eltávozott belőlem, az egészen más dolog. És nem a gyomromból jött.”

Majd arról kérdezett: mit tegyenek a lányukkal, aki teljesen ellenőrizhetetlen és nevelhetetlen.

Esténként eljár otthonról, csavarog, férfiakkal ismerkedik, és így tovább. „Azt tanácsolom, hogy

böjtölj és imádkozz! S amikor igazán érzed Isten erejét, akkor fogj egy ruhadarabot, amit a lányod a

leggyakrabban hord, tedd rá a kezedet és dorgáld meg a Sátáni erőt.” Egy évvel később találkoztunk.

„Hogy van a lányod?” - kérdeztem tőle. „Megtettem, amit tanácsoltál, mondta boldogan. Imádkoztam

és böjtöltem, s aztán volt egy ruhadarab, amit a lányom nagyon szeretett hordani, rátettem a kezemet,

és megdorgáltam az ellenséget. Később felvette, és – hogy most egy kicsit rövidebbre fogjam –

nagyon rendes, jóravaló lány lett, minden tantárgyból jeles az eredménye.” „De nem ez az egésznek a

vége – folytatta –, mert egy nap eljött hozzánk anyám, és olyasmit tett, amit aligha lehetett elvárni

tőle: a feleségemnek akart segíteni mosni. S akár hiszed, akár nem, amióta anyám kimosta a többi

között ezt a ruhadarabot is, már ő sem volt ugyanaz a személy.” Néhány részlettel egészíteném ki ezt a

történetet, hogy érthetőbb legyen. Ismerősöm anyja pünkösdi varázslónő volt, s az ő hatása alatt

csaknem tönkrement az egész család. Nagyon gyakori, hogy az ilyen nőnek van egy kedvenc unokája,

aki varázslásának tárgya lesz. S ez sajnos szörnyű a gyermek számára.

A teljes evangéliumi üzletemberek egyik találkozóján St. Luisban volt egy dél-kaliforniai család: apa,

anya, vő, leány és a kisfiuk. Valójában az volt a céljuk, hogy összehozzanak a vővel, mert sok

problémája volt a feleségével is. Ahogy ott ültem, és hallgattam őt, megláttam: az anyós (annak

látszatával, hogy ő szellemi) az egész családot uralta. S azok a családtagok, akik nem tudtak kikerülni

a befolyása alól, tönkrementek. A lányának sajnos a legkisebb képessége sem volt meg arra, hogy

kiszabadítsa magát az anyja uralma alól, az unokát pedig nehezen nevelhetőnek minősítették.

Mindezek mögött tehát az anya, illetve a nagyanya konok, uralkodó befolyása volt. Ezt az asszonynak

nagyon őszintén meg is mondtam: „Varázslónő vagy. Nem vetted észre, s tönkretetted a családodat, az

otthonodat.” A férje nagyon sikeres üzletember volt, de két helyen kudarcot vallott: otthon és a

gyülekezetben. Mert a felesége befolyása nem engedte ezt az embert, hogy kibontakozzon szellemileg.

A fiatal pár elfogadta, amit mondtam, a férj is. Az egyedüli, aki – amikor közöltem vele is ezt a tényt –

fel volt háborodva, a nagymama volt. Végül a fiatalok megkérdezték tőlem: „Úgy gondolod, jó lenne,

ha külön élnénk tőle, és kikerülnénk a befolyása alól?” „Meggyőződésem, hogy ezt kell tennetek! Az

Ige azt mondja, hogy az ember elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik az ő feleségéhez. Ha két fiatal

összeházasodik, a szülőnek semmiféle beleszólása nincs már azok életébe.” Így aztán a szülők egyedül

tértek haza, a fiatal pár is külön utazott el. Nagyon figyelemre méltó, amit ez a fiatalember egy évvel

később nekem levélben írt (én addigra már el is felejtettem az egészet). Vázlatosan ismertette, mi

történt velük azóta, amióta egyedül élnek. Minden dologban jobbra fordult a család sorsa. A kisfiút

nem sorolják már a problémás gyerekek közé, a fiatal anya érett, erős bizonyságtevő, szellemi

keresztény lett, ő – a férj – pedig szolgálatot kezdett el az Úrban, és megalapozta magát abban. S

mindez kilenc hónap alatt történt, miután megszabadultak a rossz befolyástól. Nagyon sok hasonló

eset van az Egyesül Államokban. Egyiket a másik után hallom, s tudom, hogy az ilyen családban élő

férfi sosem lehet azzá, amire Isten kirendelte: sem az otthonában, sem Isten gyülekezetében. Lehet

sikeres bármilyen területen, de otthon nem tudja magát megértetni, sem azt megérteni, hogy miért van

elnyomva, és miért képtelen fejlődni. Személyes meggyőződésem, hogy ez ma a legfenyegetőbb

probléma az Egyesült Államokban. S azt hiszem, hogy ennek a problémának a megoldása lenne a

legnagyobb forradalom is.

Az USA alapvetően nők által irányított nemzet (Magyarország is! – megj.)

Sokfelé utaztam, de sehol máshol nem tapasztaltam a nők ilyen nagymértékű uralkodását. A nemzeti

tőke 80%–a a nők kezében van, és a gyülekezetekben 10:1 az aktívan tevékenykedő nők–férfiak

3

aránya. A gyülekezet és az otthon, a két fő szellemi terület, legnagyobb részt a nők kezében van. Nem

mondom, hogy ezek az asszonyok valamennyien varázslónők, de állítom, hogy ebben a nemzetben a

varázslás ereje a férfiakat lent tartja, a nőket pedig olyan helyzetbe emeli, amelyhez nincs meg a

képességük, és amelyre Isten nem rendelte őket. Ezen felül azt is hiszem, hogy a varázslás a legelső

politikai, nemzeti veszély. Én csak látogatóként költöztem az USA–ba – és megköszönöm az

állampolgárságot! – nincs személyes közöm az amerikai történelemhez, de a legutóbbi időben

megismertem annak néhány részletét, s úgy látom, hogy két nagy áramlat alakítja.

Az egyik Isten igazsága, olyan mértékben, ahogyan Izráelen kívül egyetlen nemzetet sem befolyásolt.

A másik a Sátán ellentámadása. Ez a kettő egymással harcban áll. S a nemzet sorsát az határozza meg,

hogy e két ellentmondásos erő harcának mi lesz a kimenetele. Minden amerikai tudja, hogy 1850. óta

az elnökök közül sokan nagyon furcsa és tragikus körülmények között haltak meg. Az első Abraham

Lincoln volt. Nagyon csodálom őt, és tudom, hogy keresztény volt. Egyik könyvemben – melynek

címe „Történelemformálás ima és böjt által” – írtam Abraham Lincolnról, aki az egész nemzetet imára

és böjtre hívta fel, s kiáltványában csodálatraméltóan írt például arról, hogy egyedül az a nemzet

sikeres, amelynek Isten az Ura. Ugyanebben a könyvben több olyan vezető, orvos, ügyvéd példáját is

említettem, akik a „megalázkodás napjaiban” imádkoztak és böjtöltek a nemzetért. (Washington is

olyan személy volt, aki hitt az ima és a böjt erejében. Voltak időszakok, például 1773–ban is, amikor

napokat töltött imában és böjtben.) De Abraham Lincoln felesége mélyen belemerült az

okkultizmusba, rávette férjét, hogy engedélyezze szeánszok rendezését a Fehér Házban. Lincoln ugyan

nem vett részt aktívan ezekben, de jelen volt. Mélységes meggyőződésem, hogy ennek rendkívüli

kihatásai voltak az akkori amerikai történelemre, és annak további alakulására. Ezzel átok alá került a

Fehér Ház, s a mai napig átok alatt van. Valószínűleg a keresztények rendkívüli imájára van szükség

ahhoz, hogy ez az átok megtörjön. Ami keveset tudok az USA történelméről, annak alapján úgy látom,

hogy hatalmas konfliktus van a két erő között: a világosság és a sötétség erői között. Lezárva ezt a

részt, szeretnék nektek röviden képet adni a varázslásról magából az Igéből.

Az Újszövetségből

Apostolok Cselekedetei 8,5-7 „Fülöp Szamária városába ment alá, és azoknak hirdette a Krisztust. A

tömeg egy indulattal figyelt azokra a dolgokra, melyeket Fülöp mondott, hallgatták szavát, és

szemlélték a jeleket, melyeket tett. Sokakból, akikben tisztátalan szellemek voltak, azok hangos

kiáltással mentek ki, sok szélütött és sánta meggyógyult.”

Álljunk meg itt egy pillanatra! Egy kis kommentárt fűzök hozzá azok számára, akik kételkednek. Don

Basham pünkösdi prédikátor barátom és én elmentünk valahová (nem az USA-ban), ahol egyik este

Don Basham vezette a szabadító szolgálatot. Nos, egy pünkösdi barátunk nagyon felháborodott, és

megkérdezte, hol szerepel az Újszövetségben ilyen fajta szolgálat? Don Basham – nagyon finom és

szelíd ember – azt mondta neki: „Hát mi van leírva az Apostolok Cselekedetei 8–ban? A tisztátalan

szellemek nagy hangon kiáltva kimentek, a sánták és a bénák meggyógyultak… Itt is pontosan ez

történt.” Kedves pünkösdi testvérünket nem elégítette ki a válasz, és tovább háborgott. A terem

végében azonban ült egy anglikán teológiai rektor, aki az összejövetel után odajött hozzánk, s azt

mondta a pünkösdi prédikátorról: „Hát nem furcsa, hogy itt a szeme előtt történik, és mégsem hiszi?!”

Elcsodálkoztam, hogy ez a rektor jobban megértette a történteket, mint a pünkösdi prédikátor, aki

bizonyára csak az olyan típusú istentiszteletet tartja igeinek, amilyet ő ismer. Himnusz, bevezetés,

bizonyságtevés, üzenet stb. és befejezésül egy áldásmondás. Jól elfogadott menetrend. Azt gondoltam

magamban: „Vajon hol van az Újszövetségben ilyenféle istentisztelet?” Válaszom az, hogy sehol!

Ezzel nem azt mondom, hogy ez rossz, mindössze azt, hogy nevetséges erőltetni, mint az istentisztelet

egyetlen lehetséges módját. De sajnos így van ez sokhelyütt. Ne ragaszkodjunk ahhoz, hogy ez az

egyedüli, elfogadható istentiszteleti forma. De térjünk vissza Filephez.

ApCsel 8,8-9 „Úgyhogy nagy öröm támadt abban a városban. Egy Simon nevű férfi már korábban ott

tartózkodott a városban, s mint mágus, varázslást folytatott, annyira, hogy a szamáriai nemzet magán

kívül volt a csodálattól. Simon magát valami nagynak mondotta”

Biztos jele a Sátán szolgájának az, hogy magát nagy személynek állítja. Az egész város az uralma alá

került a varázslás ereje által, s mindaddig a kötelékében volt, amíg nem jött Filep, és nem prédikálta

Krisztust, s nem vezette a szabadítás szolgálatát. S miért volt ilyen hatalmas megnyilvánulása a

4

jeleknek? Mert a varázslás ereje is olyan nagy volt. Minden esetben, amikor a varázslás ereje nagy, a

szabadító szolgálat alatt hatalmas megnyilvánulások kísérik az Isten királysága s a Sátán királysága

közötti erők ütközetét.

Nyolc évig voltam Afrikában, Indiában születtem, s jártam Új-Zélandon és Ausztráliában is. Sokfelé

utaztam, s nem ismerek egyetlen helyet sem a világon, ahol nagyobb lenne a varázslás ereje, mint az

Egyesült Államokban. Afrikában sokkal kisebb mértékű. Ezért nagyon fontos a szabadítás szolgálata,

de emiatt van nagy konfliktus is, amikor a szabadulás megtörténik, úgy, mint Samáriában. S

olvashatjuk Simonról, hogy amikor látta Isten erejét így megnyilatkozni, akkor azt mondta, hogy ő is

akar abból, és azt fogja követni. Hitt és megkeresztelkedett. Majd jött Péter és János, az emberek

megkapták a Szent Szellemet. S amikor Simon látta, hogy az apostolok kézrátétele által adatik a Szent

Szellem, pénzt ajánlott fel az apostoloknak, mondván: adjátok nekem az erőt. Látnunk kell, ha Simon

a mai modern gyülekezetekben lenne, akkor 10 centet sem ajánlana föl. Természetesen rosszul

számított, de volt ott valami, ami pénzt ért volna a számára az ő gondolkodásmódja szerint. S vegyük

észre, amit Péter mondott neki:

Ap.Csel.8,20-24 „Péter azonban ezt mondta neki: “Vesszen el ezüstöd veled együtt azért, hogy azt

gondoltad, hogy az Isten ajándékát pénzen meg lehet szerezni. Nincs neked részed, sem örök juttatásod

ebben a dologban, hiszen szíved nem egyenes az Istennel szemben.”

Ez az ember megkeresztelkedett, hitt, s mégsem volt igaz a szíve Isten előtt! Péter így folytatta: „Térj

hát más felismerésre, fordulj el ettől a gonoszságtól, és könyörögj az Úrhoz, hátha elengedi majd

neked szíved gonosz szándékát. Mert úgy látom, hogy keserű epébe és a hamisság bilincsébe jutottál

bele.” “Könyörögjetek értem az Úrhoz – szólt erre Simon –, hogy abból, amit mondottatok, semmi

rám ne szálljon.”

Tudjátok miért tipikus? Mert aki mélyen benne van az okkultizmusban, annak nagyon nehéz az igazi,

teljes megfordulás, megtérés. Továbbra is a romlott, régi úton akar haladni, s nem érzi a bűnbánat

igazi jelentőségét. Ezért mondta Simon mágus: ti imádkozzatok! Sokszor mondják nekem az emberek:

Prince testvér, imádkozz a szabadulásomért! Nem azt mondom, hogy akik okkultizmussal

foglalkoztak, azok nem szabadulhatnak meg, de sokszor nagyon nehéz mindazoknak a dolgoknak a

teljes megtagadása, amiben benne voltak. Ezek után olvassuk el az ApCsel 13–at. Pál és Barnabás első

missziós útjukon vannak.

Ap.Csel.13,6-12 „Mikor az egész sziget bejárása után Páfuszba érkeztek, egy emberre bukkantak ott,

aki mágus, hamis próféta volt, s neve Bárjézu volt. Ez a férfi egy mély belátású férfiúnak, Szergiusz

Paulusz helytartónak udvarában tartózkodott, ki Barnabást és Sault magához hívatta, és azon volt,

hogy Isten igéjét hallgathassa.”

Az okkultizmus híveinek jellemzője az is, hogy igyekeznek közelebb jutni a politikai hatalomhoz és

tekintélyhez, így gyakorolva saját hatalmukat. Nos, „Elimász, a mágus azonban ellenállt nekik – így

értelmezik tudniillik a nevét –, és igyekezett a helytartót a hittől elfordítani.” Figyeljétek meg:

Az okkultizmus

Mindig azt igyekszik megakadályozni, hogy az igazság prédikáltassék. Igyekszik hátráltatni azt, és

elfordítani az embereket az igazságtól. Nagyon sokan jönnek, és azt mondják: „Prince testvér, nem

tudom mi az oka, de nem vagyok képes olvasni a Bibliát. Valahányszor leülök, mintha jönne valami,

és attól kezdve nem értem meg az Igét.” Ilyenkor a háttér majdnem kivétel nélkül az okkultizmussal

kapcsolatos.

Don Basham könyvében, amelynek a címe: „Szabadíts meg a gonosztól”, van egy történet egy

személyről. Mind a ketten szolgáltunk feléje, mert fokozatos volt a szabadulása. Vasárnapi iskolákban

is prédikált, de igazán mégsem tudta olvasni a Bibliát; évekig nem tudta élvezni. Egy nap Don Basham

egy szállodában prédikált, s a szolgálat közepén valami olyan történt ennek az asszonynak az

elméjében, mint egy villanás, s azt mondta: „Asztaltáncoltatás, asztaltáncoltatás…” Nem tudott a

helyén maradni. Felkelt, kirohant a mosdóba, és kihányt valamit, ami már majdnem megfojtotta.

Abban a pillanatban szabadult meg az asztaltáncoltatás kötelékéből, amelybe még az édesapja!!!! vitte

5

bele. Attól kezdve már könnyen tudta szeretni a férjét, gyermekeit, tudott örvendezni a megváltásban,

s tudta élvezni a Bibliát is. Az akadályt elmozdították. Az okkultizmus mindig akadályt állít a

keresztény élet élvezésébe. Például az emberek együtt vannak, imádják Istent, s mikor már majdnem

megérintik őt, hirtelen valami korlát keletkezik. Sokan mások is úgy vélekednek, hogy ez az

okkultizmussal van összefüggésben. Emlékszem egy katolikus hátterű emberre. Egyszer odajött

hozzám (tanult, művelt személy), beszélgettem vele, s megkérdeztem: „Meg vagy keresztelve Szent

Szellemmel” „Igen, de…” Már tudom, mit jelent ez. Az „igen, de…” azt jelenti, hogy nem szól

nyelveken. „Szeretnéd, hogy szólj nyelveken?” – kérdeztem. „Igen – válaszolta –, de valahogyan nem

tudom megtenni.” „Nem voltál jósnőnél?” – faggattam tovább. „De voltam, 15 éves koromban, de az

csak tréfa volt! Nem gondoltam komolyan.” „De mégis elmentél – mondtam. S megtagadtad már?”

„Nyíltan nem.” Akkor elmondattam vele a megtagadás imáját, s a végén, ahogy elválasztotta magát

ettől a bűntől, rátettem a kezemet és ő folyékonyan beszélni kezdett egy ismeretlen nyelven. Az

akadályt elmozdítottuk. Ilyen sötét, láthatatlan erők hátráltatják sok ember életében a Biblia

tanulmányozását, az imaéletet és még sok mindent. Elimás az evangélium prédikátorai és a hatalmat

gyakorló tiszttartó közé állt. Dicsőség Istennek azért, ami történt: „Saul erre, aki Pál is, Szent

Szellemmel megtelve, rászögezte szemét” – vegyétek észre a Szent Szellem hűségét, ahogy a konfliktus

pillanatában feltöltötte Pált erővel a helyzet megoldásához! – azt mondta a mágusnak, annak az

okkultista hamis prófétának (s most figyeljétek meg Isten Igéjének nyelvezetét, mennyire erős!): „és

így szólt: Óh, te mindenfajta ármánnyal és minden könnyelműséggel megtöltött ember, a vádlónak fia,

mindenféle igazságosságnak ellensége…”

Nagyon erőteljes nyelv, de igaz minden ilyen személyre. Tele vannak álnoksággal és minden

gonoszsággal, az ördög gyermekei, és minden igazságnak ellenségei. Én nem szeretnék ebbe a

kategóriába tartozni! Ezután azt mondja Pál: „nem hagyod abba, hogy az Úr egyenes útjait elforgasd?

Lásd, most rád súlyosodik az Úr keze: Vak leszel, és egy ideig nem látod a napot.” Azonnal köd és

sötétség borult reá, és keringve vezetőket keresett. Ekkor a helytartó, mert látta, hogy mi történt, hitt,

megdöbbentette őt az Úrnak tanítása.” Tehát a tiszttartó elcsodálkozva hitt a páli tanításoknak. Ilyen

körülmények között más is hitt volna! Szükség van sok ilyen tanításra!

Ap.Csel.16,16 Pál és Silás Filippiben csatlakozott a nők imacsoportjához, s a Sátán itt is tett valamit.

Don Bashamnak nagyon jó üzenete van erről, ezt szeretném elmondani. „De történt, hogy amikor

éppen az imádkozásra mentünk, egy fiatal rabszolgálóval találkoztunk, akiben jós szellem volt, ki

jósolgatásával nagy nyereséget szerzett gazdáinak.”

Az Újszövetség görög szövege szerint a python szelleme volt benne. A python óriáskígyót jelent, ami

nem méreggel öli meg áldozatát, hanem köréje csavarodik, és összeroppantja a testét. A

rabszolgalányban ez a pythonszellem volt, azaz a jövendőmondás szelleme. S ha abban a városban az

emberek elvesztettek valamit, az a lány megmondta, hogy hol van. A Sátánnak van természetfölötti

ismerete, s azt ő elérhetővé teszi szolgáinak. Néha ezek a jövendőmondások be is következnek. Egy

történetet el is mondok erről, amiből az a tanulság, hogy amikor elmész egy jövendőmondóhoz, akkor

– akár tudod ezt, akár nem –, a Sátán szolgájához mész segítségért (holott segítséget csak Istentől

szabad kérni!). S mihelyt ezt megteszed, valójában a Sátánt teszed isteneddé a jövendőmondó

személyében, s ha elhiszed, amit mond, akkor aláveted magad a Sátán végzésének az életedre

vonatkozóan. S ilyenkor a Sátánnak hatalma lesz fölötted.

Egyszer magánúton voltam Chicagóban, s egy nő jött oda hozzám. Azt kérdezte, hogy imádkoznék-e

érte szabadulásért. Ránéztem, s azt feleltem: „Nem imádkozom érted, mert médium vagy.” Elment, de

később visszajött, s azt mondta, hogy megbánta, s kérte, hogy imádkozzam érte. Láttam, hogy valóban

megtért, nem akartam hát visszautasítani, s elkezdtem imádkozni érte. Néhány szellem látszólag

elhagyta. Egy kicsit elfáradtam, s az oltárra támaszkodtam. A nő ott állt mellettem, s amikor én

lehajoltam, ő rám nézett, és azt mondta: „Látlak egy kocsiban, ami nekiment egy fának.” Dicsőség

Istennek, hogy éber voltam. Ez a Sátán terve volt számomra. Gyorsan kimondtam: „Te jövendőmondó

szellem, ezt elutasítom, nem fogadom el, és nem leszek egyetlen kocsiban sem, amely nekimegy a

fának. Jézus Nevében!” De ha azt mondtam volna „Jaj…”, akkor azonnal alárendeltem volna magamat

a Sátán végzésének, amit az életemben el akart érni. Tudok egy másik esetről is, egy orvos feleségéről.

Szabadulásért jött. Akkor is Chicagóban voltam. A hölgy az a típus volt, akire ha az ember ránéz,

azonnal azt kérdezi: „Teljesen megszabadultam?” Ezt nem nekem kell tudni – volt a válaszom.

6

„Teljesen megszabadultam?” - kérdezte ő újból. „Hát egyébként nem vagyok egészen biztos, hogy

megszabadultál.” Aztán visszajött harmadszor is. Akkor azt mondtam: „ha azt akarod, hogy őszinte

legyek, nem hiszem, hogy szabad vagy.” „Miért nem?” – érdeklődött. „Érzem, hogy valahol tilos

területre léptél. Kapcsolatod volt a Sátán valamiféle képviselőjével.” Nagyon fölháborodott. Elment a

barátaihoz, azokhoz, akik elhozták az összejövetelre, s panaszkodott nekik: „Prince testvér nem akart

nekem segíteni”. A házaspár azonban azt tanácsolta neki: „Hát miért nem imádkozol, és kéred Istent,

hogy mutassa meg, vajon igazat mondott-e?” Másnap reggel letérdelt egyedül a lakásban, és

fohászkodott: „Istenem, ha valóban igaz, hogy én átléptem tilos területre, akkor kérlek, mutasd meg!”

Abban a pillanatban eszébe jutott, hogy mielőtt megtért volna, egy bizonyos hagyományos metodista

gyülekezet tagja volt. S egyszer egy úgynevezett „szellemi” beállítottságú nő odament hozzá: „Hadd

nézzem meg a tenyeredet! Jövendölök neked.” S ő alárendelte magát az illetőnek, s meghallgatta: „Te

halott gyermeket fogsz szülni.” Ő el is hitte, és később valóban halva született a gyermeke; a nyaka

köré csavarodott a köldökzsinór, de úgy, hogy az orvos, aki segédkezett a szülésnél, azt mondta, hogy

ő még nem látott ilyen furcsa esetet. Amikor imádkozott a lakásban, ez mind újra eszébe jutott, s

rájött, hogy valóban átlépett tiltott területre, amikor hagyta, hogy az a valaki jövendőt mondjon neki, s

hogy a Sátán terve megvalósuljon az életében. Igen, alárendelte magát a Sátánnak. S amikor

megtagadta ezt, és elutasította magától, akkor rendkívül erős fizikai jelenség kíséretében hirtelen

megszabadult. A jövendőmondás természetfölötti (de nem isteni!) kijelentésen alapszik. Konkrét

formái: az álomfejtés, a tenyérjóslás, az asztaltáncoltatás és még sok más is. A boszorkányság

tárgyakon – fétisek, amulettek, karkötők stb. – keresztül működik, amelyek fizikai hatásokat és egyéb

rossz dolgokat eredményeznek az érintett személyekben. Az emberek nagyon sokszor – anélkül, hogy

arról tudnának – sátáni eredetű tárgyat birtokolnak, és azok hatása alá kerülnek. Hadd illusztráljam ezt

egy példával: néhány éve egy barátom egy szállodában tartott összejövetelen szolgált embereknek.

Isten erejével űzte ki a gonosz szellemeket. Volt ott egy fiatalember is a sorban. Amikor a szolgáló

testvér eléje ért, észrevette, hogy az egyik lábát nem tudja behajlítani, ugyanakkor azt is észrevette,

hogy a fiatalembernek van egy karkötője. Megkérdezte, honnan kapta, ő azt válaszolta, hogy egy

barátjától. „Van valami különleges jelentősége ennek a karkötőnek?” „Nincs, egyáltalán nincs.” „S a

barátod számára?” „Nem tudom.” „Nem jelképezett ez valamiféle lázadást a barátod részéről?” „De

igen.” „Levennéd ezt a karkötőt?” A fiatalember levette, s abban a pillanatban, minden ima nélkül

rendbejött a lába. A Sátán megkötözte őt azon a tárgyon keresztül.

A gonosz erők zenén, sőt táncokon keresztül is működhetnek. Nagyon sok zenét sátáni,

természetfölötti erők irányítanak, gonosz szellemek energizálnak. Láttam szabadulásokat ilyenekből.

De térjünk vissza az Igéhez. Itt van ez a lány a jövendőmondás szellemével. Jövendőmondó démon

volt benne – s ő Pált és Silást követte, és azt kiáltozta, hogy ezek az emberek a Magasságos Istennek a

szolgái, kik néktek az üdvösség útját hirdetik. Két dolgot jegyezzetek meg. Az első: minden szó, amit

mondott, igaz volt. A második: ő volt a legelső személy Filippiben, aki ezt felismerte. S ezt egy

gonosz szellem hatása alatt mondta. Megkérdezheti valaki naivan: „De hiszen igazat mondott!?”

Sosem szabad elfelejtenünk, hogy a Sátán keveri az igazságot a hazugsággal. Ha csak hazugságot

mondana, senki nem hinne neki. De mond mindig egy morzsányit az igazságból, és azt körülkeríti

hazugsággal. Pált és Silást pedig sok napon át zaklatta ez a lány, mert követte őket. Egyesek azt

mondják, hogy hívő volt, mások szerint nem volt az. Aztán a Szent Szellem megmutatta Pálnak, hogy

mit tegyen: Pál megfordult, és nem a lányhoz beszélt, hanem a jövendőmondás szelleméhez a lányban,

és azt mondta: „A Jézus Krisztus nevében parancsolom neked, hogy menj ki belőle! S kiment belőle

abban az órában”, s ezzel elvesztette azt a képességét, hogy jövendőt mondjon. A gazdái pedig

megharagudtak, mert ez nekik sok pénzt hozott, s Pált és Silást megverették, s börtönbe csukatták.

Don Basham üzenete erről így folytatódik: Ott ülnek a börtönben, és Silás körülbelül azt mondhatta

volna Pálnak: „Látod, Pál, ha nem csináltál volna szabadító szolgálatot, most minden rendben lenne.”

Gondoljátok meg, hogy van ebben igazság. Ha arra gondolok, hogy egy rabszolgalány elvesztette a

jövendőmondás képességét, s emiatt egy egész város felzendült – fantasztikus! Ebben több volt, mint

természetes lázadás. E mögött a lány mögött ott volt a sötétség egész birodalma. S Pál ezt kihívta, s

erre a sötétség egész birodalma ellene mozdult. Nagyon mély igazság van ebben!

Ap.Csel.19,11-12 „Az Isten Pál kezén át hatalmának nem mindennapi jeleit is adta… (hála az Úrnak a

közönséges csodákért is! Hiszem ugyanakkor, hogy ma is vannak nem közönséges csodák!)

…úgyhogy az elerőtlenültek Pál testéről a keszkenőket és a kötényeket is elvitték, mire elhagyták őket

7

a betegségek, a rossz szellemek is kimentek belőlük.” Látnunk kell, hogy a gonosz szellemek és a

betegségek nagyon közel állnak egymáshoz! Sokszor a gyógyulás csak akkor következhet be, ha

szabadulás is van a betegség szellemétől. Vannak ördögűzők – magukat így nevezik –, akik azt

mondják, hogy képesek megszabadítani másokat a gonosz szellemektől. Sok efféle van az egész

világon. A zsidók is űzték a gonosz szellemeket, a muzulmánok is. Például a muzulmánoknál ennek

egyik módja az, hogy forró vasat tesznek a beteg testrészre, azt gondolva, hogy ezzel a gonosz

szellemek eltávoznak. Láttam embereken súlyos sebeket, mert az ördögűzők össze–vissza égették, de

ez nem hozott szabadulást számukra. Azt mégis jelzi, hogy minden pogány nép tudja, hogy igenis

léteznek gonosz szellemek. Csak azt nem tudják, hogyan kell tőlük megszabadulni.

Ap.Csel.19,13-16 „Még a szerte csatangoló zsidó ördögűzők közül is némelyek elkezdték az Úrnak,

Jézusnak a nevét megnevezni azok fölött, akikben rossz szellemek voltak.” – Arra a Jézusra

kényszerítlek titeket – mondták –, akit Pál hirdet.” Szkévász zsidó főpapnak hét fia cselekedett így. A

rossz szellem azonban ezt felelte nekik: „Jézust ismerem, Pálról is tudok, de hát ti kik vagytok?” Erre

az az ember, akiben a rossz szellem volt, nekiugrott, s miután mindkettőn úrrá lett, erőszakoskodni

kezdett rajtuk, úgyhogy meztelenül és megsebesítve menekültek ki abból a házból.”

Egy ember, akiben gonosz szellemek vannak, nagy természetfölötti erővel rendelkezhet. Ő is képes

volt egyedül megverni hét embert. Hallottam egy nőről, aki antikrisztus szellemétől szabadult. Egy

gyülekezetben történt. A hölgy előrement, hogy imádkozzanak érte. Amikor elkezdtek imádkozni érte

– a pásztor a padnak az egyik szélén ült, a felesége pedig a másik szélén –, olyan erővel nyilvánult

meg a gonosz szellem, hogy ez a nő padostul felemelte a pásztort és a feleségét. Pedig egy törékeny

asszony volt. Tehát amit a Biblia mond, az időszerű most is!

Ap.Csel.19,17-18 „Ezt azután megtudta minden zsidó és hellén, aki Efézusban lakott, és félelem szállta

meg mindnyájukat, és magasztalták az Úrnak, Jézusnak nevét.… (ezek tehát hívők voltak, és nem

hitetlenek!) … Azok közül, akik hívőkké lettek, sokan eljöttek, vallomást tettek, és számot adtak

cselekedeteikről. Azok közül, akik varázslásokkal foglalkoztak, tekintélyes számú ember összehordta a

könyveket, és mindenkinek szeme láttára elégette. Megszámolták értéküket, s azt ötvenezer

ezüstpénznek találták.”

Az okkult könyveket elégették. Mert az említett emberek hirtelen meglátták annak a konfliktusnak az

igazi megvalósulását, amely Isten királysága és a Sátán királysága között volt. S ezek után már nem

találták érdemesnek, hogy megtartsák az ördögi irományokat. Állítom, hogy Jézus Krisztus

gyülekezeteinek szüksége van egy szó szerinti háztisztításra! Keresztények ezreinek lenne szüksége

arra, hogy átfésüljék könyvtárukat, és kidobják, elégessék a Sátántól ihletett, okkult könyvek tömegeit.

Az 5.Mózes 7,26–ban Isten figyelmeztette Izráelt, hogy ha te utálatosságot viszel be a házadba, magad

is utálatossá, átkozottá leszel. Erre is nagyon sok példát idézhetnék. De amire az Efezusban történtek

alapján fel szeretném hívni a figyelmeteket: azok az emberek hívők voltak, azonban csak egyik lábuk

volt az Úr táborában, a másik lábuk még az ördög táborában vesztegelt. S úgy gondolták, hogy így is

meglehet élni. Felemás módon! De amikor látták a Sátán erejét igazán megnyilvánulni, akkor

komolyan leszámoltak életük ördögi vonatkozásaival.

Jött hozzám egy nő New Englandből, amely a varázslás központja. Előtte írt egy nagyon komoly

levelet, s mint elmondta, amikor a levelet vitte a postára, úgy érezte, hogy nem ér oda élve. „Én a

teozófia doktora vagyok – mesélte –, s éveket töltöttem az okkultizmus tanulmányozásával.

Szükségem van a segítségedre.” „Rendben van” – megállapodtunk, találkozzunk itt és itt, egy

imatáborban. A feleségemmel órákig szolgáltunk feléje. Volt egy bizonyos szabadulása, de végül azt

mondtam neki: „Isten nem fogja befejezni a szabadítást, amíg a könyveidet el nem dobod! Mert ez egy

horgony, amely fogva tart téged.” „A könyveim 8-9 ezer dollárt érnek!” – érvelt az illető. Tudtommal

sohasem vált meg az okkult könyveitől, és valószínűleg mint elveszett lélek fogja befejezni a 8-9 ezer

dollár értékű könyvek miatt. Mindazok, amiket a Bibliában olvasunk, ma is ugyanúgy igazak! De

haladjunk tovább!

A Galata 1,6 (Pál valóban felindult a Galatákon!) azt mondja: „Csodálkozom, hogy attól, aki a

Krisztus kegyelmével elhívott titeket, ilyen hamar másféle örömüzenethez pártoltatok.” Tehát egy

hamis evangélium volt a baj, amit a galaták – miután megtértek és megkeresztelkedtek Szent

8

Szellemben –, elkezdtek befogadni. Pált rendkívül zavarta az állapotuk, s ezeket írta nekik a Galata

3,1-ben: „Óh, értelmetlen galaták, ki igézett meg éppen titeket?”

Figyeljük meg, hogy ott egy hamis evangéliumot hirdettek – márpedig ha egy hamis evangéliumnak

hiszünk, varázslás alá kerülünk. Pedig ők Szent Szellemben keresztelt hívők voltak, mert azt mondja

Pál a 2. versben, hogy befogadták a Szent Szellemet. S mégis elfordultak az igazságtól, mert

elfogadtak egy hamis evangéliumot. Így igézet alá kerültek.

A Galata 4,9-ben ez áll: „De most, hogy Istent megismertétek, helyesebben, hogy Isten megismert

titeket, hogy fordulhattok ismét az erőtlen és szegényes elemekhez? Hogy akarhatjátok ugyanazt újra

kezdeni? Ismét az elemek rabszolgái akartok lenni?” A modern fordítás azt mondja: gyarló és erőtlen

szellemekhez, elemi szellemekhez. S az elemi szellemeket kezdték el imádni. Elkezdték figyelni a

napokat, a hónapokat és az esztendőket. Ez megnyílást jelentett a horoszkópok felé. Hány keresztény

tartozik ma ebbe a kategóriába?

2.Timótheus 3,6-9 + 13 „Közülük valók tudniillik azok, akik beférkőznek a házakba, s foglyul ejtik a

vétkektől elhalmozott, sokféle kívánságtól űzött asszonykákat, kik mindig tanulnak, de soha az igazság

megismerésére eljutni nem képesek.” Pál aztán továbbmegy, és visszatekint Izráel történetére, az

Egyiptomból való szabadulás idejére, és azt a konfliktust említi, amikor a szabadulás előtt Jánnes és

Jámbres, az egyiptomi varázslók ellene álltak Mózesnek. „Amilyen módon Jannész és Jambrész

állottak ellene Mózesnek, úgy állnak ellene ezek is az igazságnak, értelmükben megromlott, a hit

dolgában próbát nem álló emberek.”

Ahogy az egyiptomi varázslók ellene álltak Mózesnek, ugyanúgy az okkultizmus gyakorlói is ellene

állnak az Evangéliumnak. S nagyon szeretem a következő verset: „Szemfényvesztő, rossz emberek

előre törik magukat, hogy még rosszabbra jussanak. Tévelyítenek és eltévelyednek.”

Már eljutottunk oda, hogy Krisztus és a Sátán erői között nyílt konfliktus van, s ez természetfölötti

síkon zajlik. Dicsőség Istennek, a Biblia kimondja, hogy az ő esztelenségük, vagyis a Sátán

embereinek esztelensége, nyilvánvalóvá lesz mindenki szeme előtt. Hiszem, hogy ez meg fog történni

a következő időkben. Ez a Szent Szellem és az okkult erők összecsapásának nyilvános bemutatása

lesz. Hála Istennek, hogy mi a győztes oldalon vagyunk.

A gonosz emberek pedig és az ámítók nevekednek a rosszaságban, eltévelyítvén és eltévelyedvén. Ez

a korunk végéről szóló kép – s a görögben mágusokról, varázslókról van itt szó. Tehát amikor az idők

végére érünk, egyre több gonosz ember lesz, egyre többen lesznek az okkultizmus képviselői, akik

becsapnak másokat, de magukat is megcsalják. S nincs olyan hely a világon, ahol ez ma jobban

megnyilvánulna, mint Dél-Kaliforniában. Ezek a szavak pontosan, szóról–szóra beteljesednek. A

gonosz emberek és a varázslók, akik az okkultizmust űzik, egyre rosszabb állapotba kerülnek. Az

Ószövetségben Isten megmutatta nekem, hogy minden alkalommal, amikor Ő valami hatalmasat

készül cselekedni a népéért, akkor a Sátán ellenállása Istennel szemben természetfölötti okkult erőn

keresztül nyilvánul meg. Ez a Sátán utolsó kísérlete, hogy Isten tervét keresztülhúzza.

2.Mózes 7,5-8 Mózest Isten elküldte, hogy szabadítsa meg Izráelt az ellenség kezéből, és jeleket adott:

az egyik volt a bot, amely kígyóvá változott a földön egy bizonyos ideig. Isten azt mondta: ’Menj el a

Fáraóhoz, s cselekedj így, s mondd, hogy Én küldtelek téged.’ Mózes bement a Fáraóhoz, ledobta a

botját a földre, és a bot kígyóvá változott. Nagyon figyelemreméltó, ami történt, érdemes ezen

elgondolkozni. Mert mit tett a Fáraó? Elküldött a varázslóiért, s elmondta nekik, hogy mit csinált

Mózes. Erre a varázslók is ledobták az ő botjukat, és az is kígyóvá lett. De van ebben az igerészben

egy szerencsés részlet: Mózes kígyója megette a varázslók kígyóit. Sokszor gondolok erre, amikor

szellemi konfliktusban vagyok, s azt látom, hogy az ellenség ereje megnyilvánul. De Isten ereje sokkal

nagyobb, s Isten kígyója megeszi az ellenség kígyóit. Vegyétek észre a lényeget: A varázslók meg

tudták csinálni a természetfölötti jeleket a Sátán ereje által. S aztán azt mondta Isten Mózesnek: ’Tedd

a következő jelet: változtasd vérré a vizeket. Nyújtsd ki a botodat a vizek fölé, s azok vérré válnak.’ S

mit tett a Fáraó? Azt mondta: ’Küldjetek a varázslókért. Ezt cselekedte Mózes, ti mit tudnátok tenni?’

S ugyanazt tették, mint Mózes. A harmadik jelként Isten mondta Mózesnek, hívja fel a kígyókat,

békákat Egyiptom minden folyójából. S feljöttek a kígyók, békák, és elárasztották a fáraónak még az

ágyát is, mindenét, s mindenfelé csak békák voltak. S a fáraó nem volt különösebben megdöbbenve,

elküldött a varázslókért, s azt mondta: ’Ezt tette Mózes, ti mit tudtok tenni?’ S mondták: ’Ugyanezt.’ S

9

felhívták a békákat. A lényeg: a Sátán emberei sokszor utánozzák Isten természetfölötti jeleit. Azután

Isten azt mondta Mózesnek: ’Nyújtsd ki a kezedet Egyiptom fölé, és tetvekké változik a por.’ Ezt is

megtette Mózes. A fáraó is hivatta a varázslókat, megpróbálták azok is megcsinálni, de ez már nem

ment. Mózes tehát az ellenség fölé kerekedett. S akkor azt mondták a varázslók a fáraónak: ’Ez Isten

ujja! Ez olyan, amit mi nem tudunk megcsinálni.’ Fontos látnunk, hogy a Sátán utolsó kísérlete,

amivel megpróbálta megakadályozni Izráel népének a kiszabadulását, a saját okkult, természetfölötti

erejének a bevetése volt.

Valamivel később, amikor Izráel úton volt, hogy bemenjen az Ígéret Földjére, Bálák, Moáb királya

meg akarta ezt akadályozni, s mivel csatában nem tudta ezt elérni, egy mágushoz fordult. Bálám, aki

ismert volt, elment Bálákhoz, annak ellenére, hogy az Úr mondta neki, hogy ne menjen! (Neki volt

kapcsolata Istennel, s ez egy nagyon érdekes momentum, ám most erre nem tudok kitérni.) Bálám

megkérdezte: ’Menjek, Uram?’ Az Úr azt mondta: ’Ne!’ Megüzente hát Báláknak, hogy nem mehet.

Erre Bálák visszaüzent, hogy felemeli a honoráriumot, kétszer annyit fizet! Bálám azt mondta: Nem

mehetek, de mégis érdekelni kezdte a pénz, s akkor megkérdezte Istent másodszor (ez a történet a

4.Mózes 22-24. fejezetében található). Isten azt mondta: ’Ha küldenek érted, menj el velük.’ Nem

jöttek, hogy hívják, de ő mégis elment. Aztán egy nagyon kedves jelenet jön. Egy angyal keresztbe áll

az úton, a szamár megszólal, s azt mondja Bálámnak, hogy engedetlen és lázadó. Aztán elér Bálám a

királyhoz, és ő azt kéri Bálámtól: ’Átkozd meg Izráelt!’ Erre Bálám azt felelte: ’Előre figyelmeztetlek,

Bálák, hogy semmit sem mondhatok, csak amit Isten mond nekem.’ S akkor a király kérte újra, hogy

átkozza meg Izráelt, de amikor Bálám kinyitotta a száját, abból áldás jött ki. Bálák céljai tehát

meghiúsultak Izráellel szemben. De látnunk kell, hogy az utolsó ’fegyveres’ nem földi volt, hanem

okkult.

Most nézzük meg az 1.Királyok 18-at, ahol egy konfliktus, az Illés és a Baál prófétái közötti

konfliktus van leírva. Négyszáz hamis próféta volt az egyik csoportban, a másikban pedig

négyszázötven. Összesen 850 gonosz próféta. A Sátántól kapott gonosz hatalommal rendelkező

próféták. Illés pedig azt mondta: ’Gyertek, majd meglátjuk, melyik Isten fog tűz által felelni! Vegyetek

egy tulkot, én is veszek egy tulkot. Ti sokan vagytok, hát ti kezdtek.’ Ami ebben a történetben

megragadott, az az, hogy a hamis próféták valóban hitték, hogy tudnak tüzet lehozni az égből, mert

különben nem egyeztek volna bele. Ugráltak az oltár körül, s vagdosták magukat, amíg a vérük ki nem

csordult; pontosan úgy viselkedtek, mint a dervisek Közel–Keleten, s nagyon akarták, hogy kapjanak

természetfölötti sátáni erőt. De nem ment! Miért nem ment? Illés jelenléte miatt! Az ő ereje

visszatartotta a Sátán természetfölötti erejét.

A Jelenések könyve 13,13-ban azt írja az Ige, hogy a hamis próféta tüzet fog lehozni az égből. És

nagyon sok más csodát is fog művelni. A csodatevés képessége tehát még nem jelenti azt, hogy az

ember Isten embere! Azután Illés lehívta a tüzet, és a tűz lejött. Az emberek pedig az arcukra borultak,

és azt mondták, hogy az Úr az Isten! Tehát mind az Ószövetség, mind az Újszövetség megmutatja,

hogy minden kritikus helyzetben a természetfölötti beavatkozás a sátáni ellenállás legbiztosabb jele.

Két várost említ az Újszövetség, amelyek kifejezik a varázslás erejét: az egyik Ninive, a másik

Babilon. Nézzük meg röviden azokat az Igéket, amelyeket Náhum próféta írt: A Náhum 3:4 Ninivéről

szól: „Mert rengeteget paráználkodott ez a parázna, szépséges és bűbájos asszony (a hitetés

mesternője), aki népeket ejtett rabul paráznaságával, és nemzetségeket bűbájával.” Ezt teszi a

varázslás! Nemzeteket ejt meg, és családokat. Ninive a varázslás, a sátáni hatalom tudatos

gyakorlásának a központja volt.

Az Ésaiás 47,1 Babilonról szól: „Szállj le, és ülj a porba, Babilon szűz leánya.” Isten előre kijelentette

Babilon ítéletét az Ésaiás 47,9-ben: „Pedig megéred mindkettőt hirtelen, egyetlen napon: rád

nehezedik teljes súllyal a gyermektelenség és az özvegység, hiába a sok varázslás, a nagy hatású

varázsige!” Babilon híres volt a Sátán tiszteletéről, hatalmának gyakorlásáról.

Ésaiás 47,12-13 „Állj elő varázsigéiddel és sok varázslásoddal, amellyel ifjúságod óta vesződtél, hátha

segíthetsz magadon, hátha elriasztod a bajt! Agyonfárasztod magad tervezgetésekkel. Álljanak elő, és

segítsenek meg, akik az eget vizsgálják, a csillagokat nézik, és újhold napján előre megmondják, mi

történik veled.” Ez teljesen az asztrológia, a horoszkóp leírása. Babilon mindezeknek a központja volt.

10

Az Újszövetségben Babilon a neve az utolsó utálatos, vallásos csoportnak, amely paráznává lesz. A

Jelenések könyvének a végén a hamis egyháznak ez lesz a neve.

Szeretnék rámutatni a Jelenések 18-ból arra, hogy az igazi Egyháznak mindig a hamis egyház a

legnagyobb ellensége. A legnagyobb, legkegyetlenebb ellensége! Ez így volt az emberi történelem

kezdetétől fogva, s ez így lesz a történelem végéig. Ez nem változik meg. Az első jelenet, a hamis és

az igaz egyház első képe, a két áldozat: Káiné és Ábelé. Ábel az istenhitet jelképezi, a vérontással való

áldozatot, Káin pedig a jó cselekedetek emberi vallását. A ’helyettesítő’ áldozatok bemutatását olyan

gyümölcsökből, amelyeket Isten megátkozott a földön. Ábel vallása a mártírt adta, Káin vallása pedig

a gyilkost. S ez így volt végig az emberi történelemben, hogy Isten szentjeinek nagy üldözői a hamis

vallás képviselői voltak.

A Jelenések 18-ban azt látjuk, hogy Isten ítélete van a gonosz valláson, amelyet Babilonnak hívnak.

Jelenések 18,2 „Erős hangon kiáltotta: „Leomlott, leomlott a nagy Babilon, ördögi szellemnek

lakóhelyévé vált, mindenféle tisztátalan szellemnek tömlöcévé, mindenféle tisztátalan és gyűlöletes

madárnak tömlöcévé,” Babilon lett a központja minden démonnak, tisztátalan szellemnek.

Jelenések 18,10-11 „Nagy távol állva az ő kínjától való félelem miatt, mondván: Jaj, jaj! Te nagy

város, Babilon, te hatalmas város, hogy egy órában jött el az ítéleted! A föld kalmárai is siratják és

jajgatják őt, mert az ő áruikat immár senki nem veszi.” Babilon az idők végén a Sátán csalásainak a

középpontja.

Jelenések 18,23-24 „…mécsnek fénye nem fénylik többé benned, vőlegénynek és menyasszonynak a

szavát nem hallják többé benned. Mert kalmáraid voltak a föld nagyjai, varázslásod tévelyítette el

mind a nemzeteket, prófétáknak és szenteknek vérét találták benned, mindazokét, akiket megöltek a

földön.” Ez nem fejeződött még be. Egy hatalmas konfliktusnak még be kell következnie. Tisztában

kell lennünk, mint már említettem, hogy az igei Egyháznak ki az igazi ellensége. Nem a kommunisták,

hanem a hamis egyház. A hamis egyház egyre inkább tele lesz okkult erőkkel. Ez a konfliktus és

kontraszt nyílt lesz, hogy lássa mindenki. Isten nyilvánosan fogja ezt bemutatni!

Van egy személy, aki a Bibliában mintegy megtestesítője a varázslásnak: Jézabel. Hétszer említi őt az

Ószövetség, és egyszer az Újszövetség. Az 1.Királyok 16,30-31-ben olvassuk, hogy Omri fia, Akháb,

gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt. Akháb Isten népének volt a királya, s az történt, hogy ő

Jeroboám bűneiben járt. De nemcsak ezt tette, hanem elment, és elvette Ethbaálnak, a sidonbeli

királynak a lányát, Jézabelt. S elment, és Baálnak szolgált felesége, Jézabel hatására. A Sátán

mestermunkát végzett Jézabelben, mert őt Izráel politikai feje mellé helyezte. Akháb viszont gyenge

ember volt, s teljesen a felesége uralkodása alá került. Ez nagyon jellemző kép, s a jelenkori

politikusok némelyikénél ugyanígy van. A Sátán megpróbál egy egész nemzetet magával ragadni a

varázslás által, amely a politikai vezetőkben is munkálkodik. Jézabel mindenre elszánt, könyörtelen

kényura volt Isten szolgáinak.

Az 1.Királyok 19,2-3-ban pedig ezt olvassuk: „Jezábel követet küldött Illéshez ezzel az üzenettel: Úgy

bánjanak velem az istenek most és ezután is, hogy holnap ilyenkorra azt teszem veled, ami azokkal

történt! Illés megijedt, elindult és elment, hogy mentse az életét,…”

Isten ezen a történeten keresztül megmutatta nekem a varázslás erejét egy nőben, Jézabelben. Ha

rágondolok, hogy még Illés is elfutott előle! Ennek a gonosz erőnek a hatalmára igazán akkor jöttem

rá, amikor ezt olvastam. Mert ha volt valaha Istennek nagy embere (az erő, a bátorság embere), akkor

az Illés volt, de még ő is elfutott Jézabeltől, a varázslónőtől. Addig, amíg az emberek, a férfiak szeme

nem nyílik fel arra, hogy meglássák, miben vannak, addig nem tudnak szembeszállni a

varázslónőkkel. Nem tudják megharcolni ezt a csatát. S azt látjuk, hogy ahol a varázslás működik, ott

a férfi szellemileg tönkremegy!

Az 1.Királyok 21,5-16-ban olvassuk, hogyan idézte elő Jézabel hamis tanúkkal Nábótnak, Isten igaz

szolgájának a halálát. Az 1.Királyok 21,25-26 pedig az összefoglalása Jézabel Akhábra gyakorolt

hatásának. „Nem volt senki más olyan, aki annyira ráadta volna magát annak a cselekvésére, amit

rossznak lát az ÚR, mint Aháb, mert félrevezette (elcsábította, felbujtotta) a felesége, Jezábel. Igen

utálatos dolgokat művelt, követte a bálványokat egészen úgy, ahogyan az emóriak tették, akiket kiűzött

az ÚR Izráel fiai elől.” Akháb azt tette, amit Jézabel mondott neki. S az mindig rossz, amikor egy

11

férjet a feleség irányít. Különösen egy olyan feleség, aki mindig gonosz. (Talán hallottatok már arról

az emberről, aki elmondta a barátainak, hogy milyen jól él a feleségével, nincs semmi bajuk

egymással. Mert amikor összeházasodtak, megállapodtak, hogy ő hozza a nagy döntéseket, a felesége

pedig a kicsiket. S nem volt soha problémájuk, mert nem volt soha nagy döntésük!)

2.Királyok 9,22 Ez Jéhu beszéde (ezúttal nem vizsgáljuk meg a hátteret), azt mondta: „Hogy lehetne

békés, amíg anyádnak, Jezábelnek paráznasága és sok varázsolgatása (boszorkánysága) tart?!”

Jézabel parázna és varázslónő volt. A kettő általában együtt van. S Jéhu, Isten bosszúálló eszköze, azt

mondta, hogy ennek a királyságnak soha nem lesz békessége addig, amíg Jézabel folytatja a

paráznaságát, erkölcstelenségét, züllött életét és varázslását. Nagyon jellemző az utolsó jelenet is: Jéhu

bejön a városba, s Jézabel ráébred, hogy eljött az ítélete, s még egy utolsó kísérletet tesz. (Milyen igaz

ez az emberi életben!)

2.Királyok 9,30 „Azután Jéhú megérkezett Jezréelbe. Amikor Jezábel ezt meghallotta, kifestette a

szemét, feldíszítette a fejét, és kinézett az ablakon.” Mit tett ő valójában? Megpróbált szexuális vonzást

gyakorolni Jéhura, hogy őt is uralma alá hajtsa. Nem vagyok vaskalapos a nők arcfestését illetően,

nem is veszem észre, hogy tetszik-e vagy sem; nem így nézek az asszonyainkra. De amikor az Ige azt

mondja, hogy Jézabel megékesítette magát, merem állítani, tudom mit jelent ez. Azt jelenti szó szerint,

hogy a szemhéján keresztül húzott egy csíkot a szeme sarkába. Ha keleti országokba utazom, ott ez

általános gyakorlat, szinte minden hindu lányon látni már három–négy éves kortól. Azt hiszik, hogy ez

távol tartja a gonosz szellemeket! Engem nem zavar, ha a nők szemfestéket, rúzst vagy ilyesmit

használnak, de óvatosnak kell lenni, mert van, amikor a nők azért festik ki magukat, hogy ezzel

varázsoljanak. S egy keresztény nő ezt nem teheti meg! Összefoglalásként tehát azt emelhetjük ki,

amit a bevezetőben is hangsúlyoztunk:

- Soha nem Isten akarata, hogy egy személy uralkodjon a másikon,

- vagy a szolgálótestvérek a gyülekezeten,

- vagy a férj uralkodjon a feleségén, vagy a feleség a férjén, a szülők a gyermekeken, esetleg fordítva.

Ahányszor ez megtörténik, a mögötte levő erő: gonosz!

Forrás: www.radiosansz.hu

Kicsoda Derek Prince?

DEREK PRINCE (1915-2003)

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Derek Prince a 20. század egyik legnagyobb hatású bibliatanítója, akinek világos, dinamikus, szellemes és egyedülállóan igényes előadásai, írásmagyarázatai, szisztematikus tanítássorozatai a legtöbb felekezeti és azon kívüli hívő közösségre rendkívüli benyomást gyakoroltak, sőt, ezen felül gondolkozásmódjukban, életstílusukban gyakran nem várt gyorsasággal drámai fordulatot eredményeztek. Könyvei, audio- és videokazettái, rádión elhangzott bibliamagyarázatai öt kontinens keresztény közösségei, illetve Isten-kereső átlagpolgárai számára jelentettek útmutatást, nemegyszer kiutat életük kritikus vagy nehézségekkel küzdő szakaszaiban, egyenes, őszinte, megalkuvás nélküli beszédet a modern kor bábeli mértékű kommunikációs zűrzavarában és határozott irányvonalat, amennyiben meg kívánta győzni hallgatóságát arról, hogy az élet problémáira ma is egyedül a Biblia Istene képes biztos választ adni.

Ez a bátor hang közel hatvan éve szólalt meg először az evangéliumi Egyházban, s azután ugyan lehetett vitatkozni nézeteivel, de munkásságát figyelmen kívül hagyni nem lehetett. Még azok is hallgatták tanításait, épültek látásaiból, akik egyébként nem kedvelték stílusát, vagy éppenséggel távol állt tőlük a szerintük fanyar és kimért brit úriember mentalitása, a fegyelmezett és szinte katonás, mindenképpen harcias beállítottságú szolgája Istennek. Mert Derek Prince – nemcsak felmenői miatt – valóban katonaember volt, még ha a maga részéről elutasította is a fegyverfogást. Kevesen voltak, akik hozzá hasonlóan tisztában lettek volna azzal a ténnyel, hogy a földközeli magasságban kemény szellemi konfliktus zajlik, azzal, hogy korunkban minden eddigit felülmúló csata dúl – legfőképpen az emberek lelkéért, emberek tömegeinek befolyásolásáért, és ennek a harcnak a tétje nem kisebb, mint milliók, sőt milliárdok üdvössége vagy kárhozata.

Katonaként 1944-ben

Ezreket rázott fel vallásos tespedésükből Derek Prince-nek az a kihívó üzenete, hogy az Egyház túl sokáig engedte meg magának a defenzívába vonulást, itt az ideje, hogy offenzívába lendüljön, és vegye kezébe a kezdeményezést… Elvégre erről szól a Nagy Küldetés: „Elmenvén széles e világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek…” (Mk 16:15) „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket…”(Mt 28:19) És ugyanerről szólva rámutatott arra, hogy a Máté evangélium 24. részének próféciája szerint a Messiás visszajövetele előtt az „Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik minden népnek, és akkor jön el a vég.” (Mt 24:14) „»Ez az« evangélium – mire utal ez a kiemelés?” – kérdezte költői módon egyik üzenetében. És meg is adta a választ, ami körülbelül ezt tartalmazta: az erőben álló evangéliumra, amit Jézus, az apostolok, az első Egyház hirdetett. Nem valami felhígított, kilúgozott változatról van szó, nem az emberektől kitalált szabályrendszerekkel gúzsba kötött, elaggott, megerőtlenített, vegetáló válfajról beszélünk, hanem az ifjú, erőteljes, Isten Szellemétől átitatott, merész és előrenyomuló evangéliumról, amelyet ugyanakkor a világ legszelídebb, önmagukat legjobban kordában tartó emberei közvetítenek…

Derek Prince már szolgálata elején felismerte, hogy a keresztényeknek vissza kell fordulniuk a bibliai alapigazságokhoz, újrakezdeni a tanulást (méghozzá az első elemitől), meg kell teremteni az egészséges, gyümölcstermő hívő életmód stabil alapjait, ahogyan a Zsidó levél is utal arra, hogy ha az emberek elfeledkeznek a kezdetben hallott igazságokról, szükséges, hogy újra elővegyék, újratanulják azokat. (Zsid 5:12) Ez a nyilvánvaló szükség diktálta A keresztény hit alapjai című, hat kis kötetből álló könyv megjelenését, amelyben a szerző részletesen tárgyalja azokat a bibliai tantételeket, amelyeket a Zsidó levél 6. fejezetének első két verse alapján a keresztény hit hat alappillérének tartanak: megtérés és hit, keresztségek és tanítás, halottak feltámadása és örök ítélet.

Derek Prince démonoktól való szabadulásért imádkozik

Gazdag és színes, olykor talán túlságosan is izgalmas élete során Derek Prince nemcsak a legtöbb kontinens számos országában fordult meg, hanem módjában állt betekintést nyerni a legkülönfélébb, magát keresztény felekezetnek, csoportnak nevező közösség tanrendszerébe és életvitelébe. Ezek a benyomások arról győzték meg, hogy a kereszténységet meg kell tisztítani a sallangoktól, a fölösleges, hiábavaló, erőt, dinamizmust, életet kioltó vallásos kötelékektől, és a hitnek azzá kell válnia, ami a Biblia hőseinek, a hit embereinek az életében is volt: történelemformáló, valóságot átalakító tényezővé. Jóel próféta könyvének tanulmányozásakor rádöbbent, hogy a mai egyházi realitásokra mennyire jellemző ez a vers: „Amit a sáska meghagyott, megette a szöcskő, és amit a szöcskő meghagyott, megette a cserebogár, és amit a cserebogár meghagyott, megette a hernyó.” (Jóel 1:4) Isten Szelleme egy szempillantás alatt megvilágította előtte azt a siralmas állapotot, amelybe Isten népe – Jóel idejében Izrael, ma az Egyház is – került. „És ezek a visszataszító kártevők mik lehetnek?” – tépelődött magában. Hirtelen világossá vált előtte, hogy a keresztény tömegeket elözönlötték és fogságban tartják gonosz szellemi lények ezrei, talán milliói. Nyilvánvalóvá vált előtte a Sátán stratégiája, Isten ellenfelének küzdelme először is azért, hogy az embereket távol tartsa a tényleges, valóságos hittől, azaz az üdvösségtől, másodszor azért, hogy ha ez már nem sikerült, akkor legalább az ő birodalmára veszélyt jelentő, szellemi erővel rendelkező élet lehetőségét, útját elzárja a hívők előtt. És erre a célra a vallásos zsákutcáknak, tévelygéseknek hihetetlen eszköztára áll rendelkezésére, mert ahogy Derek Prince a Szellemi konfliktus című tanítássorozatban fogalmazott, „az ördög rendkívüli vallási szakértő”. Tehát Isten népét fel kell szabadítani az évszázadok óta közéjük özönlő és őket homályban tartó szellemi kártevők seregeitől… Többek között ez a felismerés vezette e témában elmélyült bibliatanulmányozásra, közben pedig gyakorló szolgálóként szembesülnie kellett démonok megnyilvánulásaival egyes istentiszteleteken, amely helyzetek során nem maradt más választása, mint megkezdeni hosszú és nagy vihart kavaró, ugyanakkor hatalmas szellemi eredményekkel járó szabadító szolgálatát…

Szolgálata párhuzamosan ívelt fel a karizmatikus mozgalom egyre nagyobb arányú előretörésével, amikor is a Szentlélek megnyilvánulásai – más megnevezéssel: ajándékai – az érdeklődés középpontjában álltak. Derek Prince szívesen foglalkozott e tárgykörrel is, tanítássorozatban tárgyalta a Szentlélek ajándékait, részt vett csodatevő szolgálatokon, és imádkozott gyógyulásokért a szabadító szolgálatok mellett. Saját életében is nagy bizalommal hagyatkozott a Szentlélek vezetésére. Első feleségével, Lydiával történő rendszeres napi közös imáik alkalmával nagyon sokszor nyilvánult meg a tudomány beszéde, bölcsesség beszéde, látásokat kaptak Isten Igéjéből, és erőt merítettek feladataik megoldására. Második feleségével, Ruthtal különösen emlékezetesek voltak közös Ige-megvallásaik, amikor is Isten Igéjében való hitüket erősítették annak kimondásával, rendszeres gyakorlásával. Derek Prince ugyan nem állt szoros kapcsolatban az úgynevezett „hit-mozgalom” egy képviselőjével sem, az Igéhez való viszony tekintetében mégis ugyanarra az álláspontra helyezkedett, mint a fent nevezett mozgalom képviselői, illetve a mozgalom „szellemi atyjának” tekintett Kenneth E. Hagin. A hitről Derek Prince könyvet is írt, eredetiben Faith To Live By címmel, és gyakran tanított hitről, hittel kapcsolatos magatartásokról. A karizmatikus mozgalom kibontakozásának idején, a hatvanas-hetvenes években különösen fontosak és érdekfeszítőek voltak az Egyházról, Krisztus Testéről, a keresztény életmódról, közösségről és más, gyakorlati élethez tartozó dolgokról adott tanításai. Megfigyelhető volt az a törekvése, hogy a saját maga által is „száraznak” és „akadémikusnak” nevezett előadásmódját a bibliai nyelv egyszerű, tömör kifejezésmódjával próbálja felváltani. Évtizedes küzdelmet folytatott saját intellektuális bonyolultsága, elvont, filozófusként magával hozott nehézkessége, körülményes beszédmódja ellen, és pályafutása végére csakugyan sikerült az Evangélium üzenetét, a megváltást a legegyszerűbb tőmondatokban megfogalmaznia. De már menet közben is figyelemreméltó leegyszerűsödésre jutott. Istenről egy alkalommal ezt ismételte meg többször: „A menny egy otthon. Isten pedig Atya.” Üzeneteinek lényegét sokszor már az első percekben definiálta egyszerű, érthető mondatokban. Tanításairól átfogó jellegű, jól tagolt, érthető gondolatmenetű vázlatokat adott közre.

***

Szolgálatának ebben az időszakában behatóan foglalkozott néhány olyan kérdéskörrel, amely a szabadító szolgálat tapasztalatai során bukkan fel nagyobb jelentőséggel. Ilyen volt az emberi elvetettség problematikája vagy az emberi kapcsolatokra negatív hatást gyakorló magatartásformák, mint például a manipuláció, az egymáson való uralkodás, kontroll, vallásos vitatkozások vagy a törvénykezés negatív jelenségei. Tárgyalta a törvény és kegyelem viszonyát a Róma és Galata levelek alapján, tanítássorozatban figyelmeztette a kortárs hívőket Pál apostol e témában adott útmutatásaira, a Szellemben járásra, a törvénykező vallásos életmódba való visszatérés csapdáira. Ugyanakkor nem akart bizonyos témakörökre beszűkülni sem, főképpen nem akart „démonszakértővé” válni, ezért a nyolcvanas évektől egyre kevesebb szabadító istentiszteletet vezetett. Azért e tárgykörben mégis megmaradt az egyik legtapasztaltabb, legfelkészültebb keresztény vezető személyiségnek, olyannak, aki alapvetően fontos kijelentést, mélyreható látást kapott erről a témáról, sokan ezért egyik legmegbízhatóbb forrásuknak tekintették, főleg olyanok, akik ugyanerről a területről szerettek volna az Ige fényében komolyabban tájékozódni. Viszont élete végéig a Biblia sokoldalú, az élet minden területére kiterjedő bölcsességét kutatta, és kívánta megismertetni hallgatóságával, mivel rájött arra, hogy sok különböző látás egyensúlya jelenti az egészséges szellemi fejlődés biztosítékát.

***

Azt a célt tűzte ki maga elé, hogy az Ige hirdetője maga legyen az általa mondottak garanciája, legfőbb példája

Mi a Derek Prince-re oly jellemző és a legkülönfélébb nemzetiségű, kulturális-szociális hátterű emberek ezrei, talán milliói számára annyira vonzó tanítói kvalitás sikerének magyarázata? Karizmatikus keresztények erre magától értetődően azt válaszolják: a kenet, az ajándék. De miben nyilvánul ez meg? Abban, hogy a Biblia igazságai az eredeti, tiszta formájukban nyertek bemutatást korszerű, érdekes, sőt egyenesen lelkes előadásban. A tanításokban az összefüggéseket maga a Biblia szolgáltatta, azaz ahogy Derek Prince maga is utalt rá nemegyszer: „A Biblia magyarázza legjobban a Bibliát.” Az összefüggéseket az egyes igeversek között pedig valóban a Szentlélek világította meg, vagyis a kijelentés szelleme működött a tanítói szolgálatban, ezért még ha a fő vezérvonalat a tanító esetleg „agyból” is alakította ki, menet közben az összefüggéseket már a kenet irányította. Emiatt is lett friss, újszerű, élettel teli a Biblia magyarázata.

London. Derek Prince a Hyde Parkban prédikál

Mindig elárulja magát, hogy a szónok szereti-e az Igét – vagy azt, hogy „hogyan szereti” azt. Derek Prince és a jó igeszolgálatok más képviselői, így például Kenneth Hagin, de magyar vonatkozásban Németh Sándor is, ugyanezt a belső lelkesedést árasztják magukból, amikor a Bibliáról beszélnek: a hallgatóságot a beszéd tartalma mellett az is magával ragadja, ahogy a tanító láthatóan felfedezte a kincset, a bátorító üzenetet, a szellem táplálékát az Írásokban. És az így előadott Ige-üzenet nem elsősorban az értelmet célozza meg – bár kétségkívül van értelemformáló hatása és a lélek más területeit (érzelmeket, akaratot) is megragadja –, ezek az igehirdetések vagy tanítások mégis inkább a szellemhez, azaz a szívhez, az ember belsejének lényegéhez szólnak, azt érintik meg, és ha a kimondott szó megfelelő erővel társul, akkor a nyitott szívű hallgatóban nyilvánvaló, tartós és pozitív változások történnek. A tanítás tehát nem egyszerűen elmélet, hanem a szó legszorosabb értelmében gyakorlat: kézzelfogható eredményeket produkáló szellemi tevékenység. A tanító nem információt közöl elsősorban, hanem szellemi valóságot közvetít, amelybe az is beletartozik, ami őbenne magában van. Derek Prince – más istenfélő prédikátorokhoz hasonlóan, de sokuknál korábban – felismerte, milyen fontos a Biblia tanítójának a hirdetett igazsággal összhangban levő életmódot folytatnia. Azt a célt tűzte ki maga elé, hogy az Ige hirdetője maga legyen az általa mondottak garanciája, legfőbb példája. Egyértelmű volt számára, hogy imádkozó, Istennel szoros kapcsolatot tartó, szellemi látásban folytonosan előrehaladó életmód nélkül senki sem alkalmas arra, hogy Isten népét tanítsa. Egész földi pályafutásának ideje alatt megtartotta összeszedett, fegyelmezett életvitelét, amelyhez természetszerűen tartozott a mindennapos – nem rutinszerű – ima, a „mélyre ásó”, figyelmes igetanulmányozás, a gyakori, illetve rendszeres böjtölés, és az odafigyelés arra, mely programok, találkozások, utak, döntések azok, amelyek „tetszenek” a Szentléleknek, és melyek nem. Tévedései – amint azt maga is beismerte – ennek ellenére voltak, de az a minta, amit fiatal szolgálótestvérei számára az odafelvalók keresése tekintetében adott, rendkívül buzdítónak, nagy hatásúnak és vonzónak bizonyult. Különösen akkor, amikor a karizmatikus mozgalomban üstökösként tűntek fel – és el – valóban tehetséges, jó szónoki képességekkel és szellemi erővel is (!) rendelkező személyek, akik nem ilyen módon éltek a pódiumról lejövet…

***

Derek Prince továbbá figyelmeztette fiatal tanítványait arra, hogy családjuk iránti természetes kötelességeiket soha ne áldozzák fel a szolgálat oltárán. Saját magát – mint ahogy mondta – e tekintetben nem is tekintette igazán követendő példának, viszont hallgatóinak kifejtette, hogy egészséges, harmonikus családi háttér nélkül a prédikátor számára értelmetlen dolog nekiindulni a nagyvilág evangelizálásának – hiszen a fél világ megtérítése sem jelent egyértelmű sikert akkor, ha e mögött a sikersztori mögött egy romokban heverő család áll. Nem bezárkózásra, kizárólag „családért élésre” kívánt ezzel bátorítani senkit, hiszen az ő életmódja ettől igen távol állt, hanem óvni akarta fiatal kortársait attól, hogy a már sokak által elkövetett hibákat megismételjék. Mivel tisztában volt a szolgálók életét kísérő folyamatos szellemi konfliktusokkal, feszültségekkel, arra is rámutatott, hogy keresztény vezetők családjai gyakran hatalmas sátáni támadásoknak vannak kitéve. A családtagok, főleg a gyermekek, nem maradhatnak egyedül ezekben a viharokban. Nem szabad megengedni, hogy a szülőket más emberek igényei, szükségei tartsák állandó elfoglaltságban, mialatt gyermekeik magukra hagyatva kiszolgáltatottá válnak a Sátán csábításainak és romboló tevékenységének – amely jelenség a karizmatikus mozgalom kibontakozásának idején ijesztő történeteket produkált több, országosan ismert prédikátor családjának életében. Derek Prince azt vallotta, hogy a Biblia útmutatásait követve nagyon is megvan a módja a sikeres szolgálat és a harmonikus családi élet összeegyeztetésének – ami azóta jó néhány Isten embere életében igazolódott is, de csak úgy, hogy tudatosan törekedtek ezt Isten segítségével megvalósítani, és időnként meg kellett állniuk és megvizsgálniuk, megvan-e a kívánt egyensúly az életükben, érvényesül-e a bibliai értékrend a gondolkozásmódjukban és a hétköznapi gyakorlatban egyaránt.

Látjuk tehát, hogy a negyvenes évek elejétől induló hívő élete során Derek Prince mindvégig a Biblia teljes igazságának, üzenetének tanulmányozására és hirdetésére törekedett. Fontosnak tartotta a 2Timótheus 3:16–17-ben leírtakat, amely versekkel Pál fordult fiatal tanítványához, Timótheushoz: „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.”

Ez után a távolról sem kimerítő, Derek Prince életművéből inkább csak néhány jellegzetességet, egy-két fontosabb momentumot feltáró bevezetés után nézzük meg, hogyan is alakult ennek az európai csúcsértelmiségiből nemzetközi bibliatanítóvá lett személynek az életútja – a kezdetektől földi pályafutása végéig. Szolgálatának, tanítói tevékenységének egyéb aspektusait életrajzi keretek közt vizsgáljuk tovább.

***

Derek Prince 1915-ben született a dél-indiai Bangalore-ban. Édesapja a brit hadsereg ezredese volt, a család más férfi tagjai több generáción át szintén katonatisztekként szolgáltak. Kilencéves korában szülei hazaküldték egyetlen fiukat Angliába, hogy megkezdje tanulmányait a brit birodalom leendő kiválóságait oktató patinás intézmények egyikében, amelybe inkább tehetsége, semmint a szülők anyagi háttere biztosította a bejutást. Tizenhárom évesen valóban sikerült ösztöndíjasként bekerülnie az akkor és azóta is legjobban ismert brit elitképző középiskolába, az Eton College-ba, majd onnan egyenesen vezetett útja a cambridge-i King’s College-ba. Ezeken a helyeken oktatták és nevelték Nagy-Britannia diplomatáit, politikusait, sőt leendő miniszterelnökeinek nagy részét, és – Oxforddal együtt – a hagyományos brit elitnevelés legjellegzetesebb, legklasszikusabb, Derek Prince szavaival élve „a leginkább sznob” fellegvárainak számítottak. Természetes követelmény volt itt az ókori nyelvek (héber, görög, latin) alapos tanulmányozása, a humán tárgyak – történelem, irodalom, művészetek, filozófia stb. – bizonyos elsőbbséget élveztek a természettudományokkal szemben, ami pedig a vallást illeti, Etonban megvolt az addig jól bevált szabályzat: mindennap kötelező (anglikán) istentisztelet, vasárnap ugyanez két alkalommal. Eljött a konfirmáció ideje, és az ifjú Derek úgy érezte, valahogy „jobbá kellene válnia” – de az oktatóktól és lelkészektől sem akkor, sem később nem sikerült útmutatást szereznie arról, hogyan tegye ezt. Filozófiai tanulmányokat kezdett folytatni, hogy megismerje a nagy gondolkodók nézeteit, akik „az igazságot kutatták”. Tanulmányai során végigkísérte az emberiség történetében nagy filozófusoknak tartott személyek által alkotott elméletrendszereket, megismerte a világ keletkezéséről, fennállásáról, az élet értelméről, az ember létezésének céljáról szóló tanításaikat – Platón volt egyik fő kutatási területe –, de az ember személyes életére vonatkoztatható, azt értelmes irányba kalauzoló, használható információt nem sikerült találnia sem ókori, sem későbbi, modern gondolkodók műveiben.

Kétévesen 1917-ben

Ezalatt – és ezért is – kísérletezni kezdett a keleti vallásokkal, és kikötött egy ideig a jógánál. Eléggé messzire elment a meditáció és a különféle testgyakorlatok terén: saját elmondása szerint eljutott valóságos természetfölötti élményekre is, amit azonban ebben a szférában tapasztalt, az inkább visszariasztotta a további próbálkozásoktól. Tanulmányi sikerei viszont utat nyitottak előtte Cambridge nagy presztízsű professzori körébe, amely egyben az egyetem vezetését is gyakorolta. Derek Prince huszonöt évesen lett oktató és vezető testületi tag a cambridge-i egyetemen. Megállapíthatta, hogy fiatalon mindent elért, amit a nagy hatalmú brit birodalom felső tízezerének ígéretes fiataljai közül egy tehetséges és ambiciózus ember elérhetett, és semmi sem látszott akadályozni őt abban, hogy tekintélyét tovább gyarapítsa a tudományos pályán, vagy esetleg más, tetszőleges irányban haladva építse karrierjét.

Eton College, 1938

Mint a nagy hatalmú brit birodalom ígéretes fiatalja

***

„Melyik az a könyv, amellyel egész könyvtárat vihetnék magammal? – A Biblia, mert abban hatvanhat kötet van.”

Azonban közbeszólt a második világháború, amely egész generációjának életében fordulatot hozott – sajnos sokakéban nem várt és korai végállomást is jelentett. Bármennyire katonacsaládból származott is Derek Prince, filozófusként – lelkiismereti okból – ellenzett minden háborút, így nem volt hajlandó fegyvert fogni. Végül is egy egészségügyi egységnél találták meg számára a kompromisszumos megoldást (de bizonyos megalázó bizottsági kihallgatások, illetve az egyetemi újságban megjelent elmarasztalás azért nem maradhatott el…). A hadseregbe való bevonulás azt is jelentette, hogy hosszú ideig nem veheti igénybe Európa legjobb könyvtárát sem, amely eddig természetes módon ellátta minden kívánt olvasmánnyal, és „szinte karnyújtásnyira, a folyosó végén” állt rendelkezésére. Ezért az időközben logikaprofesszorrá lett fiatalember egy logikus kérdést tett fel magának, amelyre logikaprofesszorhoz méltó választ is adott: „Melyik az a könyv, amellyel egész könyvtárat vihetnék magammal? – A Biblia, mert abban hatvanhat kötet van.” Egyúttal eszébe is jutott, hogy a Biblián kívül már minden fontosabb filozófiai művet olvasott, és éppen ezt, az európai civilizáció szempontjából igazán alapvető jelentőségű könyvet nem is ismeri… „Fontos lenne tehát a hiányt pótolni” – érvelt magában. Így vonult be a hadseregbe, hátizsákjában a Bibliával, és esténként olvasni kezdte, ami eleinte nem is ment könnyen. Katonatársai – elmondása szerint – nem is értették, miért olvassa a Bibliát, mert amúgy hozzájuk hasonló, teljesen világi életet élt. De amit elkezdett, azt becsülettel be akarta fejezni. Közben egy másik katona, aki szintén olvasta a Bibliát, de szintén csak bizonyos homályos érdeklődés okából, hallott egy keresztény csoportról a közelben (ugyanis még Yorkshire-ben állomásoztak), ahová érdemes lenne elmenni – „csak úgy megnézni őket”. A két fiatal katona így becsöppent egy igazi, tőrőlmetszett pünkösdi összejövetelre, ahol, amint azonnal kiderült, távolról sem előkelő társadalmi réteghez tartozó emberek – többségükben idős nénik – énekeltek, tapsoltak lelkesen, vidáman. Derek egy számára teljesen ismeretlen világba lépett, és egy tőle tökéletesen idegen atmoszférát tapasztalt meg. A prédikátor, aki azelőtt taxisofőr volt, a látogatók számára érthetetlen módon olyan aktualitással és tűzzel beszélt a Bibliáról, ahogyan azt lelkésztől még nem hallották. Előadását úgy illusztrálta, hogy közben hol felugrott egy padra, hol leugrott róla. Egy óvatlan pillanatban azonban a pad összeomlott, és a szónok nagy robajjal a földre zuhant. Szociális, kulturális szempontból nehéz lett volna furcsább és képtelenebb környezetet kitalálni a fiatal filozófiaprofesszor számára, de elmondása szerint, ahogy belépett, mégis azonnal megérezte, hogy „ezeknek van valamijük az életükben, ami nekem nincs”. Amikor a prédikátor felszólította a jövevényeket a megtérésre, Derek is vívódott magában, mint annyi, ilyen helyre bevetődött ember – elsősorban amiatt, hogy számára idegen kulturális közegbe tévedt, s ahogy ilyenkor lenni szokott, az emberi büszkeség tusakodni kezdett benne, hiszen az egész szituáció kínosnak, egyenesen megszégyenítőnek látszott számára. Mégsem tudta meg nem történtté tenni a tényt, hogy a prédikált bibliai rész ugyanakkor telitalálatként érte, s annyira rámutatott akkori erkölcsi állapotára és élethelyzetére, hogy azt természetes ésszel sehogyan sem lehetett megmagyarázni. És ez a döbbenet, ez a bizonyság győzött: a keze szinte akarata ellenére lendült a magasba. Akkor azonban még nem élte át a bűnbocsánatot, a személyes találkozást Istennel: az egy kis idővel később, a katonai állomáshelyen történt meg. Minekutána túljutott ezen a számára megrendítő, felkavaró, őt minden addigi intellektuális-egzisztenciális „burkából” kiforgató incidensen, a történteken elgondolkozva egy következő estén megpróbált imádkozni és bizonyosságra jutni arról, hogy előzőleg tényleg Isten szólt-e hozzá, illetve hogy van-e számára is lehetőség olyan eleven kapcsolatra az Úrral, mint ahogy azt azoknál az egyszerű embereknél látta. Szobatársa már aludt a közös hálóteremben. Derek az ablaknál próbálkozott valamiféle imával, és ahogy nehezen igyekezett néhány szót találni, és így közeledni Istenhez, egyre csak ismételgette magában, ami eszébe jutott: „Nem engedlek el, nem engedlek el…” Egyszer csak egy hatalmas erő kerítette birtokába, nyilvánvalóan és érezhetően. A bensejében valami felszakadt, egy pillanat alatt átlátott mindent, azt is, ami azelőtt volt, hogy milyen hiábavaló utakon kereste Istent, azt is, hogy bűnök, terhek választották el Tőle, és azt is, hogy Isten Személy, Jézus a Megváltó, aki ma is él… Leírhatatlan pillanat volt, mintha megállt volna az idő, és mégis minden szinte a másodperc töredéke alatt zajlott le. Addigi életének terhei egy csapásra felemelkedtek, és mély, belső megrendülését ellenállhatatlan nevetés követte: egy boldog, önfeledt, győztes nevetés, a megtalált üdvösség öröme – amit nem tudott abbahagyni még akkor sem, amikor szobatársa ébredezni kezdett, és gyanakodva figyelte, mi történik a bajtársával. Végül aztán Derek lecsillapodott, és mély, nyugodt álomba merült. Másnap kissé bódultan emlékezett vissza erre a később is felejthetetlen éjszakai eseményre, és a napi teendői után látott. Délfelé torpant meg csodálkozva – mert észrevette, hogy nagy változás történt benne: más volt a beszédstílusa, más az emberekhez való viszonya: nyilvánvalóan valami új kezdődött el végérvényesen és visszavonhatatlanul… Este ugyanúgy csodálkozva látta, hogy nem hiányzik már az addig kötelező esti whiskyadag sem. Az új életben a Biblia Derek Prince számára is napi aktualitású könyvvé vált, az ima pedig természetes létszükségletté. Rövidesen átélhette a Szentlélek-keresztséget, amellyel egyúttal tekintélyes szellemi muníciót vitt magával az észak-afrikai hadszíntérre, ahová közben vezényelték őket. A sivatagi évek rendkívüli kihívást jelentettek mindannyiuk számára: minden településtől távol, végeláthatatlan homokrengetegben, szélsőséges hőmérsékleti viszonyok között kellett tölteniük napjaikat, nem beszélve a harcokról, amelyek egy darabig csak vereséget jelentettek az angol hadseregnek.

Katonaként 1942-ben

Angol katonák Jeruzsálemben

A későbbiekben Derek úgy emlékezett erről az időszakról: „Vissza kellett térni az emberi élet alapigényeihez: víz, élelem, takaró és hasonló egyszerű dolgok… Az ilyen helyzet igazán kihozza, mi lakik az emberben.” A háborús körülmények, a hadseregben tapasztalható súlyos erkölcsi romlás, a sok nélkülözés és a gyülekezeti közösség hiánya ellenére is a fiatal hívő katona időről időre átélte Isten beavatkozásait, láthatta azt, hogy az Úr vele van akkor, amikor szinte reménytelen állapotban, megszégyenülve vonult vissza az angol hadsereg, Rommel pedig a németek hadi sikereit gyarapítva nyomult előre mögöttük. Az angol hadseregben vezetőváltásra volt szükség, mert a tisztikar szégyenletesen züllött és felelőtlen módon élte napjait, és teljes érzéketlenséggel, úri dölyffel viselkedett alárendeltjeivel szemben. Ilyen helyzetben Derek nem tudott mást tenni, mint imádkozni, böjtölni és könyörögni azért, hogy Isten avatkozzon be a körülményekbe, annyira lehangoló volt ez az állapot mindenki számára, és annyira nagy a tét, ami kockán forgott: a németek bevonulása Egyiptomba, belépésük a Szentföldre és Jeruzsálem elfoglalása, ami beláthatatlan következményekkel járt volna. Ekkor váratlanul Montgomery tábornok került az észak-afrikai angol csapatok élére, aki néhány hónap alatt helyreállította a rendet, a fegyelmet, és ütőképessé tette a hadsereget. Így történt meg azután, hogy El-Alameinnél vissza tudták verni a németeket, s ez volt az első átütő győzelem az észak-afrikai hadszíntéren, amely teljes fordulatot is hozott a hadi események vonatkozásában ebben a térségben. Derek Prince ekkor tapasztalta meg, mennyire fontos imádkozni kritikus történelmi helyzetekben, és mennyire nem érdemes feladni a reményt még akkor sem, ha a sátáni erők látszólag feltartóztathatatlanul törnek előre, és sokan már beletörődtek a negatív végkifejletbe… Ezek az élmények néhányszor még megismétlődtek az életében, sorsa ugyanis úgy alakult, hogy több országban több érdekes történelmi fordulatot volt módja átélni.

Montgomery tábornok

A sivatagi évek rendkívüli kihívást jelentettek mindannyiuk számára

***

Az új életben a Biblia Derek Prince számára is napi aktualitású könyvvé vált, az ima pedig természetes létszükségletté

A háború végén Derek Prince Szudánban teljesített szolgálatot, majd 1945-ben Jeruzsálemben került sor leszerelésére. Nem sokkal előbb számolt be neki egy katonatársa egy kis ramallahi gyermekotthonról, amelyet egy egyre szélesebb körökben ismert, imádkozó, hívő életmódja alapján példának tartott, dán származású, középkorú hölgy vezetett. Leszerelése után Derek hamarosan meglátogatta ezt a gyermekotthont, és megbizonyosodott arról, hogy volt bajtársa nem túlzott. Lydia Christensen, aki jómódú családi hátteret és egy elit-iskolai tanári állást hagyott maga mögött Dániában, már majdnem húsz éve gondoskodott az idő tájt Jeruzsálem és környéke árváiról – zsidókról, arabokról, más nemzetiségűekről egyaránt. Semmilyen hivatalos egyházi támogatásban nem részesült, ezt a munkát szó szerint imával-hittel tartotta fenn. Az árvák közül nyolc kislányt örökbe is fogadott. Mindemellett alapított egy arab hívő nőkből álló imacsoportot is Ramallahban, amely ígéretes növekedésnek indult időközben. Ezenkívül imádkozott mindenkiért, aki csak felkereste a gyermekotthont, és az ott kapott szellemi áldások, gyógyulások híre elterjedt már a határokon túlra is. Lydia nagyszerű, egyedülállóan bátor és izgalmas pályafutásának első szakaszát Derek később megírta az Appointment in Jerusalem (Elhívás Jeruzsálemben) című könyvében. Derek és Lydia a találkozásukat követően nemsokára összeházasodtak, és együtt élték meg Izrael állam kikiáltását, valamint az azzal egyidejűleg kirobbant függetlenségi háború hányattatásait.

Derek Prince feleségével és fogadott gyermekeikkel

Angol katonák Jeruzsálemben

Derek és Lydia egyik fogadott lányukkal, Jesikával. Alatta: a lányok felnőttkorukban

Mivel Jeruzsálem közepén, egy fontos keresztútnál álló házban laktak ekkor, a harcok közepette módjuk volt találkozni a Haganah (a későbbi izraeli hadsereg elődszervezete) fiatal katonáival, sőt, több hadi eseményt szinte velük együtt éltek át. Ezalatt lázasan tanulmányozták az Izrael egybegyűjtéséről, végső időkbeli helyreállításáról, történelmi szerepéről szóló bibliai próféciákat. Döbbenten nézték, ahogy sok előre közölt esemény a szemük láttára megy végbe, és Derek újra érezte, hogy aktív imára, közbenjárásra van szükség Isten céljainak megvalósulása érdekében. Felismerése szerint Isten mindenható, de mégis úgy döntött, hogy partnereket használ a földre vonatkozó akaratának véghezviteléhez. Az Egyháznak azonosulnia kell Isten céljaival, és eszközeként kell működnie azok megvalósításában. Korunkban pedig az egyik legfontosabb cél, üdvtörténeti esemény Izrael teljes helyreállítása. Derek ott a helyszínen mélyítette el látását ezekről a rendkívül fontos igazságokról, amelyektől később sem távolodott el. Egy idő után viszont el kellett hagyniuk lakóhelyüket, mivel zsidó származású fogadott lányaik élete állandó veszélyeknek volt kitéve a harcok közben. Ezalatt is megtapasztalták Isten gondoskodását és védelmét: egy alkalommal egy házukban lakó arab férfi elárulta a közelben randalírozó arab fegyveres csapatnak, hogy zsidó lányok laknak a házban – azaz Derekék lányai –, és a csapat tagjai éjfélre szándékoztak visszatérni, hogy a családon rajtaüssenek. Az egyik érintett kislány azonban éppen akkor ért haza észrevétlenül, amikor ez a beszélgetés zajlott, így a család időben értesült a veszélyhelyzetről, és nagy sietséggel elhagyták otthonukat. Ezután hosszabb-rövidebb ideig a város több pontján is meghúzódtak, de mindegyik tartózkodási helyszín átmeneti jellegűnek bizonyult, mert biztonságukat még a brit képviseletek sem tudták garantálni. Izgalmas „bujdosásuk” után nem sokkal távoztak Izraelből, és Nagy-Britanniában telepedtek le néhány évig. A hat zsidó lány mellett egy palesztin arab, egy angol és egy később örökbe fogadott fekete afrikai kislány alkotta Derekék népes családját. Évek múlva a lányok férjhez mentek, és Derek rokonsága a későbbiekben mintegy százötven főnyire nőtt.

A százötven főnyi rokonság egy része

***

1949-től 1956-ig a Prince család Londonban lakott. Derek ezekben az években pásztorként szolgált feleségével. Néhány szolgálati utat is tettek, többek közt – egyes meghívásoknak eleget téve – skandináv országokba, például Lydia szülőhazájába, Dániába és Svédországba is ellátogattak. Ekkor és ezután is élénk figyelemmel kísérték a Közel-Keleten zajló eseményeket, állandóan imádkoztak Izrael jövőjéért, az egybegyűjtetés sikeréért. Derek sok szolgálati útján buzdította a gyülekezeteket, hogy minden módon támogassák a zsidó államot. Nagy érdeklődést tanúsított a bevándorlás folyamata iránt, és közbenjáró imacsoportokkal együtt rendszeresen megemlékezett az akkori szovjetunióbeli zsidóság helyzetéről. Minden lehetséges módon igyekezett ügyüket előremozdítani, s életének egy későbbi szakaszában, a nyolcvanas években még egy Jeruzsálemben rendezett tüntetésen is felvonult, amikor a résztvevők a szovjetunióbeli zsidóság kivándorláshoz való jogaiért szálltak síkra. Az ötvenes évek elején szovjetunióbeli zsidó menekültektől hírt kaptak arról, hogy Sztálin nagyszabású zsidóüldözést készít elő. Derekék minden általuk ismert hívő közösséget mozgósítva buzgó közbenjárásba, böjtölésbe, könyörgésbe kezdtek. Meglepetésként érte őket közben Sztálin halálhíre – nem azért imádkoztak, hogy a bolsevik diktátor haljon meg. A tervezett tisztogatás viszont elmaradt, és a Szovjetunióban a sztálinizmus kora véget ért. Derek Prince egész életútját végigkísérte az idők végére, Izrael helyreállítására és az Egyház ekkori állapotára, szerepére vonatkozó bibliai próféciák elemzése. A zsidóság Izraelbe történő visszatérésének profetikus mivoltáról, a Közel-Kelet eseményeinek várható alakulásáról és az Egyház és Izrael kapcsolatáról több könyvet, kazettát is megjelentetett. Legismertebb írásos művei e témában: Our Debt to Israel(Adósságunk Izraelnek), The Last Word on the Middle East (Az utolsó szó a Közel-Keleten) és a későbbi: The Destiny of Israel and the Church (Izrael és az Egyház jövője). Gyakran mondta – és le is írta –, amit figyelmébe akart ajánlani a keresztényeknek: „Zsidóság nélkül az Egyháznak nem lennének ősatyái, prófétái, apostolai, Bibliája – és Megváltója sem…”

Prédikáció Londonban

***

Fontos látása volt az emberek egymásra gyakorolt lelki vagy démonikus kontrolljának, a varázslás mechanizmusának leírása

1957 és 1961 között Derek és Lydia Prince misszionáriusként egy nyugat-kenyai tanárképző főiskolán tanítottak. Derek az intézmény igazgatására is megbízást kapott. Hallgatóik közül többen megtértek, új életet kezdtek, és hívő életüket Derek és Lydia pásztorként is segítették. Más keresztény csoportokkal együtt jó néhány közös rendezvényt is tartottak ezekben az években Kenyában. 1960-ban egy emlékezetes egyhetes konferencián az emberek spontán Isten- dicsőítése közben a Szentlélek jelenléte minden addiginál erőteljesebb volt – mindeközben Derek és Lydia egymástól függetlenül, de egy időben erőteljes késztetést éreztek arra, hogy a jelenlevőket imára buzdítsák Kenya jövőjéért. Az ország éppen a gyarmati sorból való felszabadulás küszöbén állt. A környező országok némelyike már túl volt ezen az eseményen, és felszabadulásuk után kivétel nélkül mind anarchikus állapotokat, törzsi villongásokat, véres polgárháborúkat éltek át. Kenyában szintén készen voltak a szemben álló erők, köztük például a Mau Mau mozgalom, hogy hasonló nyomorba és szenvedésbe döntsék az országot. Az istentiszteletre egybegyűlt keresztények Derek Prince vezetésével és egy fiatal tolmács közreműködésével kitartó könyörgésbe kezdtek, amely során a gyülekezet hangja egyre erősödött, „mint sok vizek zúgása”, majd lehalkult és végül csend állt be. A tolmács, Wilson Mamboleo ezután elmondta, hogy látomásban látott egy vörös lovat keletről Kenya felé tartani elszánt vágtában. A lovon egy sötét ruhás alak ült. Mögötte ugyanilyen vad sietséggel közeledtek még más, vörös lovakon ülő fekete alakok. Az ima alatt a lovasok megfordultak, és északi irányban elvágtattak. A látomás arra utalt, hogy a hívők összefogása és odaadó imája során elhárult az országukat fenyegető veszély. Kenya több évtizedes története a fenti események után igazolta az imádkozók várakozásait: az ország a szomszédaihoz és más afrikai országokhoz képest szinte idillikus nyugalomban, egyenletes fejlődésben kezdte és folytatta önállósága időszakát, kormánya hosszú ideig stabil helyzetnek örvendett, és kifejezett barátja lett az evangéliumi kereszténységnek. (Mindez természetesen nem jelentette azt, hogy az újabb generációk ölbe tett kézzel nézhették volna végig az idősebbek által szorgalmazott és kiharcolt eredményeket.) Mindenesetre Derek és Lydia sikeresen töltötték el megbízatásuk idejét Kenyában, és néhány más szolgálati célú utazás után 1963-ban az Egyesült Államokba utaztak, ahol hosszú időre letelepedtek, és később elnyerték az amerikai állampolgárságot. Szolgálatuk itt kiterjedt, Derek Prince-nek több könyve megjelent, és neve nemzetközi szinten ismertté vált. Ennek egyik oka a közben megfogalmazott szabadulás üzenete volt, másrészt pedig az, hogy az amerikai gyülekezetekben prédikált Ige-üzenetek, tanítássorozatok elérhetővé váltak (az egyre növekvő igényeknek megfelelően) audiokazettákon (a későbbi tanítások videokazettán is), és sokfelé elterjedtek. Az amerikai pünkösdi gyülekezetekben ugyanakkor nagy vihart kavart, vitákat gerjesztett és nézeteltéréseket támasztott a Derek és Lydia által gyakorolt szabadító szolgálat. Maga Derek Prince őszintén elmondja e témát taglaló tanítássorozatában, hogy nem állt szándékában démonokkal foglalkozni, hanem nagyon egyértelmű szituációk kényszerítették ki ezt a típusú imát, amelyben egyébként semmi különös vagy misztikus dolog nincs, hiszen csak annyi történik, hogy Jézus nevében megparancsolják bizonyos gonosz szellemeknek, hogy hagyják el annak az embernek az életét, akiért imádkoznak. Amikor ez megtörténik, az illető felszabadul olyan kényszerítő rossz szokások, szenvedélyek, bűnök fogságából, amelyeket akaraterejével nem tudott legyőzni. A végeredmény pozitív, az ima is egyszerű, a szabadító maga Jézus Krisztus, hiszen az Ő Neve és a Szentlélek ereje végzi el mindezt, tehát semmi homályos, rejtett dolog nem történik. Ami ezt a típusú imát olyannyira kikerülhetetlenné tette, az volt, hogy azelőtt emberek százai, ezrei voltak kénytelenek beletörődni abba, hogy csak „félutas keresztények”, vagyis nincs teljes győzelem az életükben, nem lehet bizonyos problémáikat megoldani, egyes bajaikra orvoslást találni. Derek őszintén elmondta azt is, hogy londoni pásztorsága alatt sok emberen próbált segíteni, de nem tudott – mert természetes emberi segítőkészséggel, tanáccsal nem lehetett démonikus eredetű problémákat megoldani. Voltak általa ismert alkoholisták, depressziós emberek, visszaeső bűnösök, akik igyekeztek volna kitörni állapotukból, de sem ők, sem csupán együttérző pásztoruk nem volt képes őket szellemi börtönükből kihozni. Sok ember szenvedett például örökletes adottságai miatt. Derek csak később, a szabadító szolgálat során kezdett látni százakat, ezreket kijönni reménytelennek hitt kötelékekből, nyomorúságból, örökölt átkokból. Eleinte egyesével imádkoztak Lydiával az emberekért, gyakran órákig, néhány esetben napokig is – aztán a szüntelenül rájuk zúduló telefonok, levelek, látogatások özönével szembekerülve nem tehettek mást, mint hogy csoportos szabadító szolgálatokat szerveztek. Az ilyen összejöveteleken Derek először tanítást adott a démonokról, azok természetéről, tevékenységéről, evangéliumi példákkal világítva meg mondanivalóját, majd egy bűnbánati imába vezette hallgatóságát. Ezután kezdett imádkozni a szabadulásukért, egyszerű, természetes módon. Amerika-szerte hatalmas bizonyságok, köztük gyógyulások is kísérték ezeket az istentiszteleteket, és természetesen hamarosan teológiai viták támadtak – mintha az Evangéliumból ismert történetek folytatása is aktualizálódott volna –, bizonyos vallásos körökből ellenállás, rágalomhadjárat indult el, másrészről pedig egyes önjelölt „szakemberek” jóvoltából félremagyarázások, zavaros utánzások is kezdték követni a kezdetben makulátlan eredményeket felmutató szolgálatot… Sok pünkösdi gyülekezet zárta be kapuit ez előtt a látás és gyakorlat előtt, viszont a karizmatikus mozgalom első hullámait átélő katolikus, anglikán, presbiteriánus felekezetekben és az újonnan alakuló független karizmatikus csoportokban mind a tanítások, mind a démonűzés szolgálata elfogadottá vált, számos helyen persze csak elméletben. Ahogy teltek az évek, Derek Prince látása ezen a területen tovább mélyült, és egy idő után megszületett az átfogó jelentőségű Szellemi konfliktus című tanítássorozat, amely behatóan tárgyalja a démonok, gonosz szellemek eredetének a körülményeit (Ádám előtti időszak, Lucifer lázadása, bűnbeesés, özönvíz időszaka – hogy csak néhány témát említsünk, amelyekkel ez a sorozat indult), és kifejtette a megváltásban rejlő hatalmas „csereajánlatot”, amelyet Isten ajánl fel az emberiségnek a „láncokért cserébe”: bűnbocsánatot, szabadságot a bűn természetétől, kiutat az átokból, gyógyulást, megmenekülést a kárhozatból, felemelkedést a szegénységből… A szabadító szolgálat során Derek belelátott olyan általános, emberi kapcsolatokat mérgező szellemi jelenségekbe, amelyek rendeltetése az volt, hogy meghiúsítsa a gyülekezetek növekedését, az evangélium terjedését. Ezekről is tanítani kezdett, és bibliai példákkal támasztotta alá megtapasztalásait. Egyik ilyen fontos látása volt az emberek egymásra gyakorolt lelki vagy démonikus kontrollja, azaz a varázslás mechanizmusának leírása, amely az üzenet alcíme szerint: „Az első számú közellenség”. Ez az elemzés is kétfelé osztotta hallgatóit: akik megértették, azok nagy haszonnal kamatoztatták ezt a felfedezést, de voltak, akik elutasították vagy fegyverként vetették be azt békés, áldott keresztény társaik ellen. Sajnos ezzel igen komoly kárt okoztak és szenvedtek is némelyek egyéni és közösségi szinten egyaránt. Ez a rendkívül fontos tanítás ugyanakkor megrajzolja az ember emberen gyakorolt démonikus uralkodásvágyának kórképét és többek között a törvénytelenül működő családi tekintély romboló hatását. Ezekkel a bibliamagyarázatokkal sok vallásos kisfelekezetben nem tudtak mit kezdeni, sőt esetenként félremagyarázva arra használták, hogy Istentől küldött, felkent szolgálati ajándékokra „lőjenek” vele – ezért Amerika számos szellemi irányvonalában óva intették az embereket Derek Prince „szélsőségeitől”, emellett sokfelé változatlanul indokolatlannak tartották a démonoktól való szabadulásra szóló felhívását is, sőt negatívnak, pesszimistának bélyegezték egyes intő, korrigáló célzatú észrevételeit. Ennek ellenére a hetvenes években és később a szabadulásról, a varázslás jelenségéről és a szellemi harcról megfogalmazott tanítások megállíthatatlanul járták útjukat az Amerikán kívüli világban is, eljutottak Európába és más földrészekre: itt ugyanúgy nem kevésbé hatalmas felfedezésnek számított a szabadulás a démonoktól, mint ahogy más kultúrákban is – az emberek átélték, hogy az Evangélium jelenetei újraéledtek a karizmatikus gyülekezetekben –, s az úgynevezett harmadik világban, a nyugatinál „kevésbé civilizáltnak” tartott közegben ezt az emberek teljesen természetesnek, magától értetődőnek tartották! Megértették ugyanis Jézus üzenetét: „Ha pedig én Istennek Lelke [Szelleme] által űzöm ki az ördögöket [démonokat], akkor kétség nélkül elérkezett hozzátok az Isten Országa.”(Mt 12:28) Tehát elmondhatjuk, hogy a hetvenes évek fiatal generációjának nagy tömegei üdvözölték ennek a bibliai igazságnak az újjáéledését, és szabadultak meg démonok sokaságától, amely esemény eredményeképpen életük gyökeresen megváltozott.

***

Szolgálati útjai során Derek Prince kapcsolatba került más ismert keresztény vezetőkkel, akik közül néhánnyal kifejezetten szoros, úgymond „szövetségi” kapcsolatra lépett, egymás kölcsönös segítése, támogatása, védelme, korrekciója céljából. Ez volt a híres Fort Lauderdale-i központtal létrehozott „ötösfogat”: Bob Mumford, Don Basham, Charles Simpson, Ern Baxter és Derek Prince együttműködési megállapodása. A „nagy magányosok” ijesztő bukásai érlelték meg bennük az öszszefogás szándékát, de üzeneteik, stílusuk, életfelfogásuk is sok hasonlóságot mutatott, bár „fajsúlyban” Derek Prince kétségkívül kiemelkedett közülük. Ez a tanítói csoport adta ki az Amerika-szerte elismert és határokon túlra is eljutott New Wine magazint, és nevükhöz fűződik a „tanítványság” nevű mozgalom elindítása, amely azt szorgalmazta, hogy a hívők a gyülekezeteken belül is lépjenek szoros, elkötelezett szövetségi viszonyba egymással, hozzanak létre házicsoportokat – így éljék meg a közelibb, egymás életét jobban vállaló testvérséget. A tanítványi alárendeltség példájának a Bibliában szereplő Mózes–Józsué, Illés–Elizeus, illetve Pál–Timótheus kapcsolatot tekintették, és ennek alapján egymásnak alá-fölé rendelték a vezetőket, szolgálókat, hívőket a gyülekezetekben. Ami eleinte még pozitívumnak számított, az talán a közösségi életre, egymás megismerésére való nyitottság és igény, emellett a tekintély és a rend fontosságának felismerése a hívők kapcsolatrendszerében, azonban ezeket a pozitívumokat is sajnálatos módon aláásták a hamar jelentkező, nagyon is jelentős problémák: nemsokára merev, túlszervezett hatalmi láncolat alakult ki, bizonyos vezetésre alkalmatlan emberek hirtelen „kisfőnökök” lettek tíz-tizenkét, húsz ember fölött, némelyek elkezdtek egymás dolgaiba illetéktelenül beleavatkozni, vagyis a kapcsolatok eltorzultak, a kis csoportok elszektásodtak, viszályok, civakodások, sérelmek kezdték dúlni a gyülekezeteket, legvégül a csoportfőnökök basáskodása már olyan méreteket öltött, hogy ezeket a jelenségeket Amerika-szerte megbotránkozva utasították el a különféle felekezetek, irányzatok képviselői. Bár a Fort Lauderdale-i „ötök” nem kifejezetten ilyen kapcsolatrendszer kiépítésén fáradoztak, a felelősséget mégis vállalniuk kellett azért, hogy félretéve a Szentlélek szuverén munkájára utaló bizonyítékokat a fent említett bibliai személyek tanítványi kapcsolataiban, ezt a „szövetségi” viszonyt emberi szervezéssel kívánták megvalósítani, ami nem is hozhatott mást, mint torz, fonák, merev rendszert, rossz gyümölcsökkel. Az amerikai egyházak egy emberként tagadták ki a tanítványsági mozgalmat soraik közül, eretnekségként bélyegezték meg azt, és a Fort Lauderdale-i tanítók kazettáit, könyveit sok helyen betiltották. 1975-ben egy nagy karizmatikus konferencián Kansas Cityben a tanítók közösen fejezték ki bocsánatkérésüket a zavarokért, amelyeket akaratlanul is okoztak a Krisztus Testében. Derek Prince saját maga is sietett beismerni, hogy tévútra keveredtek a tanítványsági „hálózat” kialakításával, és így nyilatkozott erről: „Elkövettük a galaták hibáját: szellemben kezdtük, és hamarosan testi szintre süllyedtünk.” Mindenesetre a Fort Lauderdale-i vezetői közösség néhány évvel később felbomlott, a New Wine magazin megszűnt, és az öt tanítóból négy szolgálata nyilvánvalóan hanyatlani kezdett, illetve perifériára szorult az evangéliumi karizmatikus Egyházban. Maga Derek Prince is nagy presztízsveszteséget könyvelhetett el ettől fogva amerikai egyházi körökben. Ezután sok helyen még inkább vitatott és ellenmondásos személyként kezdték emlegetni. Viszont könyvei, kazettái továbbra is megőrizték népszerűségüket azok között, akik minden teológiai látáskülönbséget félretéve belátták, milyen alapossággal és igényességgel tárgyalja a Biblia alapigazságait éppúgy, mint az Ige mindennapi életre vonatkozó, egyszerű útmutatásait. Prédikátorok és kezdő hívők – Amerikában és világszerte – egy idő után megint kezdték felfedezni ezeknek a tanításoknak az értékeit, és újra bátorítást vettek belőlük. Derek Prince imáról, közbenjárásról szóló üzenetei különösen időtállóknak bizonyultak. Az ima az ő értelmezésében sohasem kegyes áhítat, hanem nagy fontosságú szellemi tevékenység, amely során „minden mozog és rázkódik”. Ő maga tevékeny részt vállalt 1973-ban egy országos méretű (később határokat is átszelő) imaszervezet létrehozásában, amely ma is fennáll IFA (Intercessors for America, magyarul: Közbenjárók Amerikáért) néven. Ez a szervezet forgalmazza például Derek Prince nagy sikerű könyvét, melynek címe Shaping History Through Prayer and Fasting (magyarul: Történelemformálás ima és böjt által), amely a keresztény bestsellerlista élén áll évtizedek óta.

Az „ötök”: Ern Baxter, Derek Prince, Charles Simpson, Don Basham és Bob Mumford

Fort Lauderdale. A gyülekezet 1980-ban

Lydia elhunyta után, 1975-től Derek Prince Amerikán kívül is intenzíven szolgálni kezdett több kontinens számos országában. Európán kívül járt például többek közt Dél-Afrikában, Ausztráliában és Új-Zélandon is. A New Wine tanítói magazin – ahogy említettük, megszűnése előtt – nemzetközi hírnévre tett szert, egyes példányai eljutottak még Kelet-Európa úgynevezett földalatti, akkortájt illegálisnak minősített, teljes evangéliumi közösségeibe is, a Fort Lauderdale-i tanítók egyes kazettái úgyszintén (mint ahogy más irányzatok képviselőiéi is). Ebben a térségben az emberek semmit sem hallottak a tanítványság-mozgalom körüli viharokról, de a nyugati egyházban zajló más vitákról, tanításbeli látáskülönbségekről sem. Minden értékes bibliai látás fontos volt a nehéz helyzetben működő, folytonos rendőri zaklatásnak kitett kis közösségek számára, így Derek Prince munkáit is lelkesen üdvözölték (más prédikátorokéival együtt).

Derek Prince időnként visszalátogatott Jeruzsálembe, hiszen továbbra is rendkívüli fontosságot tulajdonított Izrael állam újraalakulásának és az azt követő években megindult lendületes bevándorlásnak, amely számára és mások számára is egy új üdvtörténeti korszak előjeleit hordozta. Egyik ilyen jeruzsálemi útja alkalmával találkozott Ruth Bakerrel, aki később a második felesége lett. Érdekes, kissé kalandos, sőt egyenesen romantikusnak nevezhető egymásra találásukat Derek egy későbbi könyvében God is a Matchmaker (Isten, a házasságszerző) címmel meg is örökítette. Ruth amerikai lutheránus családból származott, majd zsidó hitre tért még első, megtérése előtti házasságkötése idején. Saját elmondása szerint komolyabban megtartotta a zsidó életmódhoz, ünnepekhez tartozó rendeléseket, szokásokat, mint a legtöbb „született zsidó” hitközségi tag. Első férje azonban később váratlanul elhagyta. Három fogadott gyermeket neveltek, akikről Ruth később is igyekezett megfelelően gondoskodni. Érzelmileg és fizikailag egyaránt nehéz, nyomorúságos évei őt is arról győzték meg, hogy segítségért forduljon Istenhez és elfogadja – zsidóságba lépett hívőként is – Jézus Krisztus megváltását. Ez a lépés az ő életében szintén meghozta a boldog üdvbizonyosságot, reménységet, de még sokáig küszködött fizikai problémákkal. Viszonylag fiatal hívőként érte őt Derek házassági ajánlata, amikor még egy súlyosabb betegségből felépülőfélben a jövőjéről imádkozott és elmélkedett Jeruzsálemben, ahol a hozzá hasonlóan gondolkodó és az övéhez közelálló életmódot folytató messianisztikus zsidó csoportok tagjai között kezdte otthonosan érezni magát. Közvetlenül házasságkötésük előtt Derek még egy további könyvet írt a házasság témájáról The Marriage Covenant (A házasság szövetsége) címmel, amelyben nagy teret szentel a házasság valódi alapjául szolgáló szövetségi kapcsolat elemzésének, s magát a szövetség lényegét szélesebb perspektívában is vizsgálja.

Menyegzőjükön második feleségével, Ruthtal

Derek és Ruth Prince a nyolcvanas évek elején Jeruzsálembe költöztek, majd ezután általában fél évet itt, fél évet pedig Amerikában, illetve Nagy-Britanniában – vagy szolgálati utazással – töltöttek. Jeruzsálemben kapcsolatot tartottak a már említett messianisztikus zsidó csoportokkal, másrészt az időközben egyre komolyabban szerveződő Derek Prince Ministries támogató és levelezőtáborának tagjaival – az ő meghívásaiknak eleget téve szervezték legtöbb szolgálati célú utazásukat. Egy idő után egyre több hagyományos evangéliumi gyülekezetbe fogadtak el meghívást, és kevésbé voltak láthatóak nagy nemzetközi karizmatikus konferenciákon, illetve amerikai karizmatikus áramlatok képviselte eseményeken. Úgy tűnt, hogy Derek Prince sok korábbi baráti és munkakapcsolata meglazult, és helyette újak keletkeztek. Egyesek szerint ez időtől fogva kissé elszigetelődött, és főleg a Derek Prince Ministries munkatársai, illetve hagyományos evangéliumi kis csoportok, valamint ezek vezetői jelentették új szolgálati területét. Ezekben az években ugyanakkor több fontos könyve jelent meg, többek között például az Áldás és átok (1990-ben), később a Démonológia, a kilencvenes évek végén az Engesztelés, és sokfelé hangzott el az utolsó idők jeleiről szóló, több évtizedes igei látásait összefoglaló, letisztult, mondhatni megrázó erejű tanítása, amely audio- és videokazettákon rögzítve sok helyütt meg- és felrázta a hívőket (And The End Shall Come: És akkor jön el a vég). Karizmatikus körökben viszont ellentmondásosnak tartották egyes egyházvezetéssel kapcsolatos nézeteit, például az úgynevezett plurális vezetésről, annál is inkább, mert az ezt kipróbáló csoportok elég hamar válságba kerültek, szakadásokat szenvedtek, melyek során felkészületlen, testi életmódot folytató, prédikálásban, szolgálatban gyümölcstelen, vagy éppen kontraproduktív személyek erre a tanításra támaszkodva kívánták elmozdítani a helyükről a nyilvánvalóan sikeres, tisztességes és a Szentlélek erejében működő, elhívott vezetőket, pásztorokat. Sem az amerikai és nemzetközi szinten működő, óriási létszámú pünkösdi Assemblies of God, sem a hit-mozgalom eredményesen növekvő gyülekezetei, sem a komolyabb létszámú evangéliumiak nem fogadták el és nem is ültették gyakorlatba az úgynevezett plurális vezetést, és a karizmatikus mozgalom dinamikusan előrehaladó szárnyában szó sem volt arról, hogy a Szentlélek kenete alatt nyilvánvaló eredményeket produkáló szolgálók, pásztorok, vezetők működését megbolygassák. Maga Derek Prince is tudomást szerzett később arról, milyen célra kívánták felhasználni a vezetéssel kapcsolatos, sokak által vitatott (sőt elutasított) nézeteit, és minden félreértést kizáró módon kifejezte, hogy tanítása nem a sikeres pásztorok ellen irányult. Ő a maga részéről ugyanis elzárkózott mindenfajta szakadár tevékenység, összeesküvés, lázadás támogatásától. Ezt a szellemet felismerte, megítélte és el is utasította szolgálata minden időszakában. Minden doktrinális látáskülönbség ellenére, amely közötte és például a hit-mozgalom némely képviselője között fennállt, egyértelművé tette, hogy soha nem kívánná alantas szándékú, testi versengésektől feltüzelt, rosszindulatú, törvénytelen gondolkodású emberek tevékenységét igazolni, sem pedig felvállalni – hiszen tudta, hogy az ilyenféle gyakorlatok az őáltala oly nagy alapossággal tárgyalt és leleplezett démonikus jelenségek, tevékenységek közé tartoznak. És ő soha nem akart démonikus jelenségeket támogatni, ez ugyanis ellentétben állt volna legfőbb elhívásával, életműve meghatározó részével, azaz cáfolata lett volna a szabadulás üzenetének, amelyet mindig igyekezett következetesen képviselni.

Szolgálat Ruthtal Kenyában

A kilencvenes években jelentkező „új hullám” jelenségéhez, különösen ami a fizikai megnyilvánulásokat illeti, szintén eléggé ellentmondásosan viszonyult. Ő maga sok fizikai kísérőjelenséget tapasztalt a szabadító szolgálat során, amelyek miatt néha durva támadások érték – ahogy lenni szokott, elsősorban keresztény körökből. Egyéni imaéletében szintén többször átélte fizikailag is érezhető módon Isten erejét. Még fiatal éveiben Egyiptomban tanúja volt annak, hogy az autó, amelyben négyen ültek és imádkoztak, erőteljesen rázkódott az ima alatt, holott a motor nem volt bekapcsolva. Fényjelenséget is megtapasztalt egyszer egy éjszakai imádkozása során. Amikor Derek Prince különleges fizikai megnyilvánulásokról beszél az egyik korai, a Szentlélek ajándékairól szóló tanítássorozatában, arra figyelmeztet, hogy nem szabhatjuk meg, Isten Szelleme némely alkalommal hogyan nyilvánul meg, és azt ajánlja, hogy megfelelő istenfélelemmel viszonyuljunk az ilyen helyzetekhez. Ehhez képest talán kevéssé érthető erőteljes fenntartása a Rodney Howard-Browne nevéhez fűződő, a Szentlélek fizikai megnyilvánulásainak előfordulását tekintve minden addigit felülmúló megújulási mozgalommal kapcsolatosan. Természetesen hasznos lett volna a hívőket figyelmeztetni arra, hogy amit a Szentlélek elkezdett, azt ők ne testben folytassák, főleg ne játsszák meg a fizikai jelenségeket, azaz ne maguk idézzék elő őket. Viszont a nevetés, az önfeledt öröm, a frissítő kenet, s a megújulási időszak elején kétségkívül jelentkező jó gyümölcsök mégsem indokolták volna azt a kérlelhetetlenül negatív szembehelyezkedést, amit ennek a fiatal, kiforratlan dél-afrikai prédikátornak a szolgálatával szemben tanúsított. Legfeljebb – mint ahogy például Kenneth Hagin tette – fel kellett volna hívni a keresztények figyelmét az egyensúly megtartására és az Írásokban szereplő szellemi megnyilvánulások, például a nyelveken szólás, hit, tudomány beszéde stb. fokozottabb keresésére, szorgalmazására. Derek Prince vitát indított egy Kansas City-beli gyülekezetben folyó prófétálással, illetve a szellemi ajándékok ottani gyakorlásával kapcsolatosan is, és bár figyelmeztetései egynémely hamis prófétálástól ugyan megőrizték a vele egyetértőket, a vele vitázók mégis szemére vetették, hogy az általa korábban bátran vállalt szellemi jelenségeket, a Szentlélek szabadságát, az ajándékokban való működést valahogy kevésbé tudja elfogadni a kilencvenes években, mint azelőtt. Némelyek félreérthetőnek tartották a Szentlélekkel kapcsolatos megjegyzéseit is, amelyekkel hallgatóságát óvta attól, nehogy „túl személyes módon” imádkozzanak a Szentlélekhez, vagy a Fiúhoz hasonlóan dicsőítsék őt. Az Engesztelés című könyvben azután sikerült olvasóit meggyőznie arról, hogy semmiképpen sem kíván különbséget tenni a Szentháromság személyei között… A nyolcvanas-kilencvenes években Ruthtal együtt a harmadik világ számos országában megfordultak, ahol Derek tanítássorozatot adott, majd betegekért imádkoztak, és esetenként démonokat is űztek emberekből. Több bizonyság kísérte ezeket az éveket is, történtek gyógyulások, szabadulások, működtek a Szellem ajándékai, a tudomány és bölcsesség beszéde, s jó néhány bizonyság igazolta, hogy sokan kerültek át az áldásba, maguk mögött hagyva az átkok alatti élet időszakát. Derek rádiós szolgálata ez idő tájt orosz és kínai nyelvterületre is kiterjedt, könyveit, kazettáit 2003-ig hetvenhét nyelvre fordították le, és Latin-Amerikától Kelet-Ázsiáig széles körben terjesztették. Azonban Ruth törékeny egészsége nehezen viselte a hosszú repülőutakat és a szolgálati utak egyéb viszontagságait, s a kilencvenes évek második felében többször komolyan betegeskedett. 1998-ban távozott el a földi életből. Derek Prince ezután részben Nagy-Britanniában, egyik lánya családjánál, részben Jeruzsálemben lakott, ahol egy új könyv írásába is kezdett, amellett, hogy önéletrajzi munkája már készülőfélben volt, néhány előző tanítását pedig csak sajtó alá kellett rendeznie. 2000-ben viszont egészségi állapota erősen megromlott, folytonos harcok árán sikerült csak időleges javulást elérnie, s az ezt követő években több, egyszerre jelentkező betegséggel kellett megküzdenie – többek közt egy rákos daganattal a fején, emellett pedig visszatérő légúti és veseműködési problémákkal. Ugyanakkor hanyatló egészségi állapotában is teljes szellemi és intellektuális éberséggel követte a fontos nemzetközi eseményeket – elsősorban Izraellel és az Egyesült Államokkal kapcsolatosan –, folyamatosan tanulmányozta e témakörben és másokban is a Bibliát, az Ige alapján értelmezte az ezredforduló éveiben történteket. Nemegyszer még tanított is, főleg Jeruzsálemben, az ott élő, illetve odalátogató csoportok rendezvényein, mindvégig lankadatlanul buzdítva a fiatalabb generáció tagjait a helytállásra Isten munkájában, bátorságra, odaszánt, termékeny életre ösztönözve őket amiben maga járt elöl jó példával. Szívesen fogadott időnként látogatókat, és örömmel hallgatta a jó híreket Isten munkájának előrehaladtáról távoli országokban vagy éppen Európa egyes helyein… Zsidó származású barátait és fiatalabb tanítványait határozottan felszólította arra, hogy kitartóan imádkozzanak Izraelért, Isten céljainak mihamarabbi megvalósulásáért a közel-keleti térségben – és járjanak közben az arab nemzetekért is. Európa jelenlegi integrációs folyamata csak egy újabb bizonyítéka volt számára annak, hogy a történelem színpadán a Nagy Rendező már a dráma utolsó jeleneteit kívánja levezényelni… Erről a témáról nagyobb részletességgel utolsó könyvében szándékozott szólni – ez viszont már csak félig készült el. Aggasztotta az Izrael és a palesztinok között amerikai közvetítéssel folyó békekísérlet felemás mivolta is. Barátai, munkatársai bátorításával levelet készült írni Bush elnöknek, amelyben kéri őt, ne játsszon szerepet Jeruzsálem kettéosztásában, vegye inkább figyelembe a bibliai próféciákat Izrael helyreállításáról, Isten végső terveiről az Ő népe számára.

Ebben az aktív szellemi-intellektuális időszakban zárta le Derek Prince itt töltött életének utolsó fejezetét az a Személy, akinek megfellebbezhetetlen joga van elindítani és befejezetté nyilvánítani mindannyiunk földi pályafutását…

„Ha egy mondatban kellene összefoglalnom, amit tanítok, így szólnék: Isten hűséges.”

2003. szeptember 24-én, nyolcvannyolc évesen a pünkösdi–karizmatikus mozgalom e kiemelkedő személyisége álmában csendesen és észrevétlenül átevezett a másik, eljövendő világba, amelynek hatvan éven át meggyőző és lelkes hírnöke volt. Gazdag szellemi örökséget hagyott hátra, szolgálatának gyümölcsei ezután is érni fognak. Egyszer azt mondta: „Ha egy mondatban kellene összefoglalnom, amit tanítok, így szólnék: Isten hűséges.” Az ő élete is bizonyítéka ennek. Oszlopa volt a 20. századi karizmatikus Egyháznak, zászlóvivője a Bibliához visszatérő, megújult, Istennel járó hívők közösségének. Nekünk, európaiaknak különösen sokat jelent az a tény, hogy előttünk járt hitben egy kiemelkedő képességű, sokra hivatott európai értelmiségi, aki túljutott az európai cinizmuson, szkepticizmuson, hitehagyáson, levetette magáról az intellektuális gőgöt, megtalálta a maga egyszerű és csodálatos mivoltában az evangélium erejét, magát az élő Urat, és elfogadta a megváltását. Ez számunkra rendkívül bátorító példa, felbecsülhetetlen értékű örökség, amely egyúttal megtisztelő felelősséget is jelent: Isten útjának, igazságának megalkuvás nélküli hirdetését a mai és az elkövetkező nemzedék számára.

Derek Prince, Németh Sándor és a Hit Gyülekezete

A nyugati teljes evangéliumi, karizmatikus gyülekezetekben már közismert bibliatanító néhány audiokazettája, kisebb füzetbe foglalt rövidebb üzenetei, egyes cikkei (amelyeket a New Wine magazin adott közre) a hetvenes évek közepe táján már eljutottak Magyarországra – természetesen „nem hivatalos” terjesztésben, vagyis az akkori szamizdatokra jellemző „kézről kézre járó” formában. Németh Sándor már katolikus teológushallgató korában ismerte és olvasta a Démonok kiűzése címmel magyarul is megjelent tanítást, amely nagyon egyszerű, érthető, gyakorlati módon foglalta össze a szabadulás üzenetét, s a tanító a témát szerencsésen mentesítette minden „kísérteties, ködös, misztikus” képzettársítástól. Ez az egészséges, józan látásmód arra ösztönözte a fiatal teológushallgatót, hogy bizalommal tekintsen a szerzőre, mint aki elég tapasztalt ahhoz, hogy eligazítást adjon démonikus vagy legalábbis furcsa és megmagyarázhatatlan, természetfölöttinek tűnő jelenségek vonatkozásában, amelyekkel bizonyos helyzetekben találkozott. A New Wine magazin néhány példánya, amely szintén tartalmazott Derek Prince által írt cikkeket, eljutott abba a budaörsi házba, ahová Németh Sándor fiatal házasként albérletbe költözött, és ahol karizmatikus imacsoportot kezdett vezetni. Egy alkalommal egy barátjuk néhány kazettát hozott nekik, amelyeken úgymond „az illető gyönyörűen beszél angolul, s ezért kiválóan alkalmasak a nyelvtudás fejlesztésére”. Az egyik kazettaanyag címe a következő volt: Derek Prince: Szabadulás a démonoktól gyermekek és szüleik számára. A tanítás valóban a legszebb brit akcentussal került a szalagra. De a hallgatóságra ezenkívül más is hatott… Némethék a kazetta hallgatása – és tolmácsolása – közben gyakorlatban átélték a démonoktól való szabadulást, azaz szó szerint „padlót fogtak”, miközben nagy terhek szakadtak le róluk, és az esemény után látható, tapasztalható megkönnyebbülés bizonyította a történtek hitelességét (meg az azt követő időszakban megmaradó tartós eredmények is). Ezután azonnal levelet írtak a szerzőnek, amelyben néhány kérdést tettek fel bizonyos, általuk tapasztalt szellemi jelenségekkel kapcsolatosan. A levélre nem válaszlevél érkezett, hanem egy újabb kazetta, melynek címe ez volt: Varázslás – az első számú közellenség. A tanításban levő látás bombaként hatott az imacsoport életében – az abban levő szellemi töltet ugyanis felszínre hozta az addig lappangó problémákat, ugyanakkor válaszút elé állította az ott jelen levő hívőket: szembenéznek-e ezzel a kijelentett igazsággal, vagy megelégszenek a felszínes, karizmatikus „áldj meg Isten klub”-szerű, „emelt szintű vallásossággal”? Egyesek így, mások úgy döntöttek. Némethék úgy érezték, új korszak kezdődik az életükben: az Ige megértésének és megélésének a lehetősége minden eddiginél közelebb került hozzájuk. Derek Prince Fort Lauderdale-i szolgálati bázisán ugyanakkor érdeklődni kezdtek a számukra oly távoli, mondhatni egzotikus térségben élő, Istent kereső emberek élete, sorsa iránt, és egyenként (ingyenesen) küldeni kezdték a tanítássorozatok példányait a budaörsi címre, méghozzá szabályosan, postán, „teológiai tananyag” felirattal. A kazetták pedig annak rendje-módja szerint megérkeztek a célállomásra, és nagy hatást gyakoroltak Némethékre, akik aztán a hallottakat megosztották barátaikkal, és a látásokat igyekeztek azonnal megvalósítani imaéletükben s a hit egyéb gyakorlati területein. A Szellemi konfliktus című sorozat önmagában felért egy fundamentális teológiaszemináriummal, s a Biblia tényei alapján részletesen elemezte az Ádám előtti korszak eseményeit, az ember teremtésének, bűnbeesésének körülményeit, s a megváltást addig soha nem ismert alapossággal, az összefüggések mély megértésével tárta fel. A „mélyebbre hatolni vágyó” újdonsült evangéliumi–karizmatikus hívők mennyei mannaként fogadták ezeket a látásokat, és közben ez a komoly szellemi erőben történő igetanulmányozás erősen hatni kezdett rájuk: mivel szintén Szentlélek-keresztségben részesült személyek voltak, gazdag inspirációt merítettek a tanításokból, megtanulták felismerni az összefüggéseket a bibliai igazságok között, közben egyre fokozódott éhségük, szomjúságuk az Ige további részeinek megértésére; szemléletmódjuk kitisztult, látókörük kiszélesedett: bátrabbak is lettek az imában, és rövidesen észrevehető változások kezdtek történni életük több területén. Közben pedig észrevétlenül be is kapcsolódtak a nemzetközi karizmatikus mozgalom egyik áramlatába…

Jim Croft, Derek munkatársa

A „szabadító szolgálat” a frissen alakuló budaörsi gyülekezet többi szellemi tevékenységétől elválaszthatatlan gyakorlattá vált. Ahogy új emberek csatlakoztak a csoporthoz, és megvallották bűneiket, vették a Szentlelket és megkeresztelkedtek – de sokszor már azelőtt, sőt egyes esetekben minden egyéb előtt – elkezdődött szabadulásuk a démonoktól, nemegyszer hangos kiáltások, spontán földreesés és más fizikai jelek – például reszketés, rángatózás – kíséretében. Tulajdonképpen ezek az események a kazetták érkezésével egy időben kezdődtek – talán egy kevéssel előbb is –, ugyanakkor senki nem gerjesztette önhatalmúlag őket, és a spontán, természetfölötti úton támadt hangos kísérőjelenségek némi gondot is okoztak a budaörsi ház lakóinak, hiszen tisztában voltak azzal, hogy bizonyos mértékű kísérőzajok (sikolyok, ordítások) mennyire félreérthetőek lehetnek az ablak alatt elhaladó járókelők számára – nem beszélve arról, hogy bármikor könnyen lehetett volna mindebből egy váratlan rendőrségi rajtaütés…

Bővítjük a budaörsi házat

Ez azonban 1981 elejéig nem következett be. Mint utóbb kiderült, az ez idő tájt kezdődő rendőrségi akciókat és az elkerülhetetlenül bekövetkező hatósági nyomozást nem is a szabadító szolgálat provokálta. Viszont a gyülekezetbe egymás után kezdtek jönni különféle „problémás” emberek: depresszióval küszködők, alkoholisták, azután már kábítószeresek is… Eleinte Budaörsön is hosszú, órákig tartó „személyes” szolgálatok történtek, később került sor a tanítással egybekötött „csoportos szabadító istentiszteletekre”. Az akkor csatlakozóknak az a része, amelyik megfogadta a szabadság megtartására adott igei útmutatásokat, és aktív szellemi élettel folytatta pályafutását, ma is szabad ember, és az élet minden területén (család, munka, egészség stb.) sikeres előrehaladást könyvelhetett el a rákövetkező években. Ennek a szolgálatnak a híre nem hivatalosan – azaz „szájhagyomány útján” – széles körben terjedni kezdett, és a budaörsi gyülekezet egyre dinamikusabb módon gyarapodott számban és szellemben egyaránt.

1979 végén és 1980 elején Derek Prince több fiatal munkatársa felkereste a budaörsi csoportot, ahol a sűrű bizonyságtevések eredményeképpen is (amelyek szintén korábban elkezdődtek) már megindult egy lassú, de folyamatos létszámbeli növekedés. Természetesen nagy diszkrécióra volt szükség, mert a kommunizmus ekkori időszakában a hatóságok semmilyen önálló vallási vagy politikai jellegű szervezkedést nem tűrtek el (ezt később azután egyre inkább „kifejezésre juttatták” Németh Sándor és a formálódó budaörsi gyülekezet számára). Derek Prince tanítványain kívül más karizmatikus ágazatokból jövő nyugati keresztények is látogatták a budaörsi imacsoportot – általában bizonyos kisegyházi körökből értesültek létezésükről –, és esetenként kazettákat, könyveket, sőt még használt gyermekruhákat is hoztak az amúgy eléggé szegény sorsú fiatal magyar hívőknek. Derek Prince üdvözletével Terry Bysinger és David Arshal érkezett hozzájuk először. Terry Bysinger Münchenben vezetett egy karizmatikus csoportot azokban az években. Később, 1980 tavaszán Jim Croft, a Fort Lauderdale-i Good News Church pásztora jelent meg a budaörsi házban, ahol a látogatók több alkalommal prédikáltak, és buzdították a magyar keresztényeket bátor hitre, helytállásra, erőteljes imára, Szentlélekben való járásra – sőt anyagi adakozásra is. Ez a bátorítás valóban nagy hatással volt a néhány tucat fiatal magyar keresztényre, akik hamarosan kezdtek képet alkotni Krisztus Testéről, az Egyházról, örömmel vették tudomásul, hogy egy nagy, nemzetközi szellemi szervezet tagjai. A vendégek által hozott „szabadság lehelete”, a hazájukban honos demokrácia atmoszférájából fakadó stabilitás, optimizmus (ezek a fiatalok ugyanis túlnyomórészt amerikaiak voltak) és oldott, kellemes viselkedési stílusuk, kultúrájuk szintén kedvezően hatott a még perspektívátlannak látszó, sivár és komor kelet-európai színtéren. Derek Prince úgyszintén nemcsak szellemi emberként, tanítóként, hanem angol úriemberként is rendkívül kellemes, vonzó példaképpé vált a nyolcvanas évek fiatal magyar keresztényei számára. Szolgálati stílusán kívül széles látóköre, kultúrája, színes egyénisége is maradandó, mondhatni meghatározó szerepet játszott a budaörsi közösség és vezetője életében.

Jim Croft 1980 nyarán meghívta a Németh házaspárt Amerikába. Némethék egy kisebb (vagy nagyobb) csoda eredményeképpen útlevelet kaptak azon az őszön és kétéves, valamint hat hónapos kislányaikkal október közepén kiutaztak az Egyesült Államokba. (Később aztán 1988-ig nem kaptak útlevelet.) Jim Croft személyes vendégeiként módjukban állt többször részt venniük a Good News Church istentiszteletein – ahol még mindig „a legendás tanítók” voltak a presbiterek, köztük Derek Prince is, bár többen akkor éppen nem tartózkodtak Floridában. Rajtuk kívül még a vezetőséghez tartozott az indiai származású Mahesh Chavda, másrészről Scott Ross, aki azelőtt (és néhány évvel később) a Pat Robertson vezette CBN-beli 700-ak Klubjának közismert riportereként működött. A közösség és vezetőik egyaránt nagy szeretettel fogadták a magyar látogatókat, több otthonban vendégül látták őket, és a legkülönfélébb módon igyekeztek kedvükben járni. November elején az Egyesült Államok sorsdöntő napokat élt át: Ronald Reagant először választották meg az Egyesült Államok elnökévé. Éppen ez idő tájt egy istentisztelet alkalmával a floridai Fort Lauderdale-i Good News Church presbitériuma kézrátétellel hivatalosan felkente és szolgálatra küldte ki Németh Sándort és feleségét. Mahesh Chavda látomást is kapott ez alkalommal, mely szerint a házaspárt egy termő fának látta, amely körül más fák sorakoztak fel. Magyarázata alapján „ezek más házaspárok lesznek, akik hozzátok csatlakoznak, és veletek együtt fognak szolgálni Istennek Magyarország-szerte”. Derek és Ruth Prince november elején érkezett vissza egy utazásról Fort Lauderdale-be, és ott találkoztak először Németh Sándorral és Judittal.

A Fort Lauderdale-i Good News Church presbitériuma kézrátétellel hivatalosan felkente és szolgálatra küldte ki Németh Sándort és feleségét

Derek Prince és felesége ezután 1983 júniusában jött el először Magyarországra, illetve közelebbről a budaörsi gyülekezetbe. Derek az ima erejéről adott tanítássorozatot, és fiatal vezetők számára külön fórumot tartott. Az ezt követő több látogatása közül kiemelkedik az 1986 augusztusában különleges körülmények közt tartott „maratoni” összejövetel, amikor is egy kettős esküvő keretében, a Táncsics hajó fedélzetén ötszáz főnyi hallgatóság előtt beszélt a keresztény életmódról jó néhány órán keresztül, mialatt a hajó megtette a Budapest–Esztergom közti utat oda és vissza… Azután 1987 szeptember elején szolgált ismét Budaörsön. Némethék a rendszerváltás utáni utazási lehetőségekkel élve többször is meglátogatták Derek és Ruth Prince-et jeruzsálemi otthonukban a kilencvenes évek elején, ezenkívül előzőleg módjuk volt velük találkozni Münchenben és Karlsruhéban is, amikor Derekék ott tartózkodtak. Derek Prince mindig örömét fejezte ki az egyre biztatóbb magyarországi események hallatán, s a hívők szellemi épülésének, számbeli gyarapodásának hírét nagy áldásként könyvelte el. 1994-ben a zsúfolt Budapest Sportcsarnokban állt a magyar keresztények – túlnyomórészt a Hit Gyülekezete tagsága – elé, azonkívül pásztoroknak tartott egy külön öszszejövetelt a Városháza nagytermében. Ez utóbbi alkalommal egyházvezetéssel kapcsolatos látásait, az úgynevezett plurális vezetés elvét fejtette ki, amely már a helyszínen is vitát keltett, személyes vonatkozásban ugyanakkor feltétlen bátorítással és elismeréssel adózott a köztudottan szinte egyik „szellemi fiának” tartott Németh Sándor szolgálatának. Derek Prince nem volt diktátor, és nem a diktatúrákban nevelkedett emberek fejével gondolkodott. Tisztában volt például a Hit Gyülekezete névválasztásának körülményeivel, tudta, hogy ez bizonyos értelemben összekapcsolódást jelentett a hit-mozgalommal, sőt időnként érdeklődött a mozgalom egyik jeles képviselőjének, Marilyn Hickeynek a szolgálata felől is, akiről tudta, hogy gyakori vendég a budapesti gyülekezetben. Soha nem adta tanújelét annak, hogy ezt ő valamiféle elpártolásnak, esetleg valamilyen közös látás feladásának tekintené. Jim Croft, egyik legközelebbi tanítványa, a nyolcvanas évek közepétől már egyre szorosabb kapcsolatokat ápolt egyes „hit-tanítókkal”. Ő szorgalmazta Marilyn Hickey magyarországi szolgálatának elkezdését is a Hit Gyülekezetében… Derek Prince nem mozgalmakban és skatulyákban gondolkodott, még ha időnként – szinte akarata ellenére, talán óvatlanul – bele is került egyikbe-másikba. Tökéletesen megértette, amit Németh Sándor képviselt: hogy elsődleges fontosságú a személyekhez és látásokhoz való kapcsolódás a Krisztus Testében, és ezek a kapcsolatok felülemelkednek a felekezeti és pártos (tulajdonképpen testi és gyermekes) szemléleten, s ez a viszonyulási mód segíti elő az egészséges egyensúly kifejlesztését a különféle látások között, egyúttal pedig garantálja a szabadság megőrzését, és a teljes Krisztus Testéhez való tartozás tudatát erősíti a hívőkben. Valójában ő is ezt kívánta megélni saját pályafutása során. Ha valamiről véleményt formált, azt semmiképpen sem akarta erőszakkal érvényesíteni – helyt adott az övétől különböző nézeteknek is. A kapcsolattartás területén Derek Prince egész életében korrektségre törekedett. A nyolcvanas évek végétől már eléggé köztudottá vált az a megkülönböztetett figyelem és baráti jóindulat, melyet a budaörsi karizmatikusok és elsősorban pásztoruk iránt tanúsított. Amint ez másutt is előfordult, akadtak irigyek, vallásos vetekedők, rosszindulatú rágalmazók mindkét irányban – azaz olyanok, akik Derek Prince-et rágalmazták Németh Sándornak, illetve olyanok, akik Németh Sándorról írtak negatív tartalmú leveleket a Prince házaspárnak. Derek Prince ezeket a leveleket megmutatta az érdekelt félnek, és nem óhajtott véleményt formálni üzenetükből, ugyanis nyilvánvalóak voltak számára a levélírókat ihlető motívumok. Németh Sándor ugyanígy járt el az őt „felvilágosítani” kívánó fogadatlan prókátorokkal szemben: nem fogadta el információikat, és minden felvetett kérdést magával a támadott féllel – vagy megbízott képviselőivel – tárgyalt meg. A világosság és egyenesség, ami fontos bibliai útmutatás az egészséges kapcsolatok kialakítására, az ő viszonyukban is eredménnyel járt: ez a barátság kiállta az idők, intrikák próbáit, mindvégig sikerült megtartani a nagyrabecsülést, tiszteletet egymás iránt, és ezt kifejezni a szűkebb-tágabb környezetben. Németh Sándor mindent elkövetett, hogy Derek Prince tanításait, szolgálatát megismertesse a magyar hívő – és nem hívő – nagyközönséggel: a lehető legkorábban elkezdte könyveinek, tanítási anyagainak kiadását, és nem mulasztott el egy alkalmat sem, hogy méltányolja szolgálatát, ismertesse érdemeit – saját szolgálati pályafutására vonatkozóan is. Derek Prince pedig magánbeszélgetéseiben, olykor pedig külföldi barátai társaságában vagy más, nyilvános fórumokon boldogan és büszkén emlegette a Hit Gyülekezetét és vezetőjét. Úgy érezte – és joggal –, hogy neki is része volt ebben a munkában, tudta, hogy ezt a magyar hívők elismerik, és őt mélyen tisztelik. Minden alkalommal kiemelte azt, hogy a Hit Gyülekezete tagjai menynyire „az Igére vannak nevelve”, azaz hogy szívvel-lélekkel ragaszkodnak Isten Igéjéhez. Tudta, hogy ezt csak folyamatos igei táplálással, rendszeres pásztori munkával lehet elérni. Látta, hogy fiatal szolgálók egész sora nő fel itt Isten munkájának az elvégzésére. Az sem volt kétséges számára, hogy Kelet-Európában kemény árat kell fizetni sok olyasmiért, amivel például Amerikában inkább elismerést, dicsőséget lehet aratni és „nagy nevet” lehet szerezni a jól kialakított egyházi struktúrákban – ezért is tartotta olyan nagyra az itt élő odaszánt hívők áldozatvállalását, kitartását, hűségét –, s ezt nemegyszer példaként hozta fel, amikor nyugati gyülekezetekben szolgált, különösen akkor, amikor intéssel fordult a jóléti társadalmak elkényelmesedett, langyos, felszínes életet élő keresztényeihez.

Találkozások (Németh Sándorral, Judittal és Jim Croft családjával. Lentebb: Budapesten, a Táncsics hajón)

Pat Robertson és Németh Sándor Budapesten 1989-ben

***

Néhány éve felkeresték őt budapesti hívők, amikor már újra özvegyként élt jeruzsálemi otthonában. Ez alkalommal is bátorító igeverset küldött a Hit Gyülekezete számára, a 2. Péter-levél 1:19-et, mondván: „ez vonatkozik a ti helyzetetekre.” „És igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, amelyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad és hajnalcsillag kél fel szívetekben.” Nem sokkal ezután, 2000 februárjában ott állt a Hit Parkban, és láthatta maga előtt a Hit Gyülekezete tízezres tömegét. Zsúfolt ház, hatalmas lelkesedés fogadta a háromnapos rendezvényen (természetesen külföldről is szép számmal érkeztek) – s ezúttal hitről, dicséretről, az elesettek támogatásáról beszélt megrendítő, őszinte módon, s mint apa a fiait, arra buzdította a fiatalabb generáció tagjait, hogy legyenek készek áldozatokat vállalni a jövőben, mert még több erőfeszítésre lesz szükség… Mikor búcsút intett szolgálata végeztével, többen úgy érezték, ez valóban végső földi búcsúzás volt, mintegy a szellemben itt együtt töltött idő lezárulása, de ez korántsem sugallt reménytelenséget, és nem jelentett keserű lemondást részéről sem, hanem valami olyat, mint amilyen az öreg Mózes búcsúja lehetett a Nébó hegyén…

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az ismert nemzetközi szolgálatok képviselői közül egyedül Derek Prince jött el a nyolcvanas évek első felében a „földalatti egyházba”, a vasfüggöny mögötti, rejtekhelyeken meghúzódó néhány tucat evangéliumi karizmatikus hívő felkarolására, bátorítására. Ebben az időben az itt – és másutt – élő emberek egyaránt azt gondolták, hogy a kommunizmus rendíthetetlen oszlopokon áll, amelyek belátható időn belül nem fognak megroggyanni… Más híres-nevezetes prédikátorok ezért inkább a hatóságokkal egyeztetve bonyolították le a kelet-európai keresztény közösségek meglátogatását, és az ellenőrző szervek által megszabott, teljesen legális és legalább ugyanannyira „hatástalanított” vendégszolgálatra szorítkoztak. (A rendszerváltás idején Pat Robertson szintén ellátogatott Magyarországra, igaz, inkább csak tájékozódás céljából, de még ez is több volt sok más hasonló próbálkozásnál.) Derek Prince viszont szolidaritást vállalt az üldözöttekkel, térítésmentesen rendelkezésre bocsátotta könyveit, kazettáit, ezenkívül személyesen bátorította Isten népét, és bizonyságot tett arról, hogy Isten a történelem Ura, aki bármikor félre tudja állítani a világ legerősebb, legjobban felfegyverzett hadseregét is… Ugyanakkor nem nézte szentimentálisan a „szegény, elnyomott kelet-európaiakat”, inkább aktivizálni akarta őket, felrázni letörtségükből, tespedtségükből. Keményen ostorozta a passzivitást, rámutatott arra, hogy bátor, összeszedett, fegyelmezett emberek tudják Isten ügyét bármely helyen előbbre vinni. Elkötelezett, tiszta, az Igének engedelmes életet állított követendő példaként a fiatal magyar hallgatóság elé. Szeretett tanítani a tekintélyről, a rendről, mint amely dolgok Istentől származnak, és biztosítják a harmóniát mind a természetben, mind a társadalomban. Nem kedvelte a panaszkodást, az önsajnálatot, a gyávaságot, sürgette az egészséges, férfias vezetés megerősítését az Egyházban, a céltudatosságot, dinamizmust, mint ahogy azt az első jeruzsálemi gyülekezetben az Apostolok cselekedetei alapján fel lehet fedezni. Ugyanakkor nem volt sem keményszívű, sem könyörtelen, ha gyengeséget látott. Mint angol ember, aki egyúttal amerikai állampolgár is volt, tisztelte a személyes szabadságot, az emberi jogokat, méltóságot. Soha nem lépett át egy bizonyos határt, amikor esetleg tanácsot kívánt adni nálánál fiatalabb személyeknek, tanítványoknak. Voltak, akik megfélemlítőnek tartották a stílusát, de akik közelről ismerték, tudták, hogy nagyon is lehet vele vitatkozni, még tréfálkozni is – megfelelően korrekt, tisztelettudó módon. Tulajdonképpen néha kifejezetten élvezte a vitát, a nézetek ütköztetését, sőt esetenként kicsit rájátszott, azaz provokálta is hallgatóit, szerette meghökkenteni, „ugratni” őket – de ha „ütközetre” került sor, soha nem szállt alá az acsarkodás, ellenségeskedés, gorombaság szintjére, egy esetleges konfrontáció neki inkább izgalmas és elegáns társasjátéknak számított… Mindeközben időnként előbukkant jellegzetesen brit, kissé fanyar humora. Akik ismerték, nem vették nagyon a szívükre némelykori csipkelődését, hanem felismerték mögötte a mókázást, a játékosságot. Bibliamagyarázatait is gyakran kísérte egy jóízű, finom humor, valami kellemes ráérzés a komikumra, amely még bibliai szituációkban is megmutatkozik olykor. Egy kazettán „csak úgy mesélni kezdte” Izsák és Jákob családi történetét (a címe: Why Did God Love Jakob? – Miért szerette Isten Jákobot?), és ezt az elbeszélést éppen az tette felejthetetlenné, hogy eleven, színes módon „csak előadja” a történetet, benne Jákob kalandos életútját Izsák félrevezetésétől, Ézsau becsapásától Lábánig, majd onnan vissza, és a szemünk előtt megelevenedik az ősatyák családi története a maga izgalmas fordulataival és komikus helyzeteivel együtt, ugyanakkor látni azt, hogy Isten beavatkozik ennek a családnak az életébe, és terve van a családtagokkal. Ezt mégsem teológiai eszmefuttatásból tudjuk meg, hanem úgy, hogy zajlanak a helyszínen az események, az elbeszélő ugyan nem akar semmi különöset, csak ami szellemi üzenet menet közben adódik, ott időz egy keveset, mi pedig úgy érezzük, hogy ott vagyunk, miközben Jákob főzi a lencsét, és megköti az „üzletét” Ézsauval, akkor is, amikor már Rebeka főz, és kiterveli a fiával, hogyan szedjék rá az idős, testében megerőtlenedett apát, akinek viszont a szellemi örökségét, áldását el kell nyerni… Mindezt átszövi a Biblia Szellemének frissessége, kedvessége és egészséges humora is… Derek Prince némelyeket meglepett azzal, hogy felfedezte a jókedvet a Bibliában. Esküdt ellensége volt a vallásos unalomnak, az értelmetlen, üres szófecsérléseknek. Tudta, hogy ha Isten szól, az nem lehet érdektelen vagy szokványos dolog, hanem ott húsba vágó jelentőségű, lebilincselő élményről van szó, és hogy néha a jóízű nevetés, a vidámság nem idegen az Ige szolgálatától, sőt nagyon is megvan a helye az istentiszteleten – megfelelő helyen és időben.

2000-ben a Szent Pál Akadémián

Hit Park, 2000. „Derek, a Hit Gyülekezete nagypapája” – mutatta be Németh Sándor

Derek Prince mint széles látókörű világpolgár érdeklődéssel figyelte az angolszász kultúrától eltérő szokásrendszerben élő népek életmódját, mentalitását, stílusát, még nyelvét is. Megtörtént, hogy ha a tolmácsa egy-egy alkalommal nem fordította tökéletesen mondandóját az általa nem ismert nyelvre, azonnal rajtakapta a „mellébeszélőt”, és kijavíttatta vele a tévedést – közben pedig figyelte, ízlelgette az ismeretlen nyelv szavait, hanglejtését, szinte a helyszínen szerette volna „megtanulni”, amit hallott. Több nyelven beszélt, és nagyon könnyen „fel tudta szedni” a szavakat, kifejezéseket egy ismeretlen országban – a tolmácsok iránti igényessége mögött jókora adag nyelvi kíváncsiság rejtőzött. Nem tudta eleget faggatni magyar vendéglátóit sem a magyar nyelv eredetéről, a magyarság történelméről – e tekintetben szintén igazi európai volt, aki egyáltalán nem úgy viszonyult a történelemhez, földrajzhoz, más népek kultúrájához, mint az amerikaiak döntő többsége. A pontosság tekintetében szintén hamisítatlan brit elveket vallott: akik vele kapcsolatban álltak, inkább fél órával a megbeszélt időpont előtt érkeztek a találkozó színhelyére, ha Derek Prince várta őket, semmint két perccel később. Lesújtó véleménnyel volt a rendszertelenül élő, csapongó, céltalan, időfecsérlő, lusta életmódról – és ezt a véleményét kevés szóval, pusztán arckifejezéssel is hatásosan tudta érzékeltetni, ami roppant kellemetlenül hatott, ezért partnerei minden módon igyekeztek elkerülni az efféle incidenseket: Derek Prince-nek tekintélyt sugárzó, tiszteletet parancsoló fellépése volt, idősebb korában még inkább, mint azelőtt. Ugyanakkor hamar el tudott lágyulni, és időnként azzal is meglepetést okozott hallgatóinak, hogy néhány valóban megrendítő igeüzenetrészt vagy történetet érzelmektől fűtött, elcsukló hangon mondott el… Fiatalabb követőit, tanítványait atyai szeretettel és időnként láthatóan „felvett” szigorúsággal kezelte, amikor is némely érdesebb megjegyzésén átszűrődött a jóakarat, a segítő szándék és az a bizonyos könnyed, angolos játékosság, ami ezt sugallta: „Nem kell annyira tragikusan venni a dolgokat, gyerekek…”

„Büszke vagyok rátok” – mondta a Hit Gyülekezete pásztorának 2002 szeptemberében Jeruzsálemben, ahol több országból érkezett vendégek ülték őt körül. Példaként hozta fel az ott jelen lévő messianisztikus zsidó hívők előtt Németh Sándor bátor kiállását, következetes imaküzdelmeit és a saját nemzetére vonatkozó szellemi látását – meg is kérte, hogy mindjárt ott mondja el néhány szóban bizonyságait arról, hogyan tapasztalta meg Isten beavatkozását több, reménytelennek látszó politikai és egyéb helyzetben. (Ez a beszélgetés, mint említettük, 2002. szeptember végén, több tanú jelenlétében történt.) Törékeny állapotban volt már ekkor fizikailag, de lelkesedése nem lankadt, ahogy az imacélokat beszélte meg a környezetében levő keresztényekkel. Fáradtsága, erőtlen testi mivolta ellenére még mindig égett benne a harci kedv, s ez nyolcvanhét évesen sem hagyott alább.

Még azelőtt, hetvenes éveiben is szívesen vállalta az új feladatokat, ezek közé tartozott többek közt az a felkérés, hogy fogadja el a budapesti Szent Pál Akadémia oktatói pozícióját, amelyet többnyire ugyan „távolsági jelleggel” tudott csak betölteni, viszont teljes szellemi-erkölcsi tőkéjét a magyar hívők rendelkezésére bocsátotta így is. Szívesen vett minden információt, ami Magyarországról érkezett, és a Hit Gyülekezete pásztorával, Németh Sándorral még 2003 nyarán, az elköltözése előtti utolsó időszakban is találkozott, beszélgetett. Szerette, értékelte, sőt – elmondása szerint – élvezte a közösséget velünk, magyar keresztényekkel. Természetesen még sok más nemzetiségű gyülekezet tagjait, sok nemzet fiait érezte közel magához, hiszen kirgiz, orosz, kínai, afrikai és más gyülekezetek is nagymértékben épültek látásaiból, szerették, becsülték őt, és viszont – de azért ő is úgy tartotta, ez az 1980-tól tartó testvéri közösség, amelyet magyar emberekkel élvezett, különleges jelentőségű volt egész kapcsolatrendszerében. Budapesti útjain szívesen hallgatott magyar zenét, a gyülekezetben pedig látható elérzékenyüléssel énekelte együtt a dicséreteket – utoljára 2000 februárjában a Hit Csarnokban jelen lévő több ezer hívővel. Szolgálata gyümölcseit megosztotta velünk – legjobb tudása szerint. Rendkívüli értéket jelentett nekünk, magyaroknak Derek Prince személye, szolgálata, barátsága. Hálásak vagyunk azért, hogy Isten összekapcsolt vele bennünket, és megajándékozott minket benne egy eredeti, megalkuvás nélkül egyenes úton járó, különlegesen intelligens és áldott emberével. Nagy megtiszteltetést jelent, hogy többször személyesen együtt lehettünk vele, hogy ajándékából évtizedekig részesedhettünk, hogy nagyszerű emlékeket ápolhatunk róla, és hogy a közvetítésével kapott igei látásokat megőrizhetjük.

Távozása a földi életből nagy veszteséget és fájdalmat okozott sok ezer magyar és más nemzetiségű újjászületett hívő – tulajdonképpen az egész Krisztus Teste – számára. Ami viszont igazi vigasztalást nyújt mindnyájunknak, az a jövőbeli örök életben, sőt feltámadott testben való találkozás boldog reménye – amikor is Megváltónkkal és az Ő fantasztikus családjával majd együtt leszünk az örökkévalóságban. „Addig pedig még sok a tennivalótok…” – mondaná most erre Derek Prince.