Előszó
Tallér János nem egy világhírű szolgáló testvér, mégis azok számára, akiket keresztényként a Hit Gyülekezetében szocializáltak, „híres” személyiség. Róla magáról csak keveset tudhattunk eddig, annál nagyobb szakértői voltak (vannak) a „Tallér-szellemnek”. Ha bajok vagy problémák történtek (tönkrement a mosógép, karamboloztak az autókkal, összevesztek a házaspárok vagy a testvérek), akkor előbb utóbb előkerült a varázsszó, amitől mindenkinek megvilágosodása támadt: a Tallér-szellem... Az új megtérők a HGY-ben gyakran előbb tudtak a Jézabel- és a Tallér-szellemről, mint a Tízparancsolatról.
Jómagam még meg sem voltam keresztelve, amikor már hadba indultam nagyanyám katolikus démonai és a misztikus Tallér szellem ellen. A Hit Gyülekezete teológiájának (ha lehet ilyenről egyáltalán beszélni) a szellemirtás abszolút sarokkövét képezte, de ezen belül is a legádázabb küzdelem a „János fejedelem” ellen folyt. Persze vélhetően ma már a démonűző liturgia éléről kiszorult a Tallér–Hollósi–Vác trió és helyét a Bartus–Piszter–Takács–Görbicz kvartett vette át a „slágerlistán”.
Először Szász János, az Új Exodus folyóirat alapítója és első két számának szerkesztője merte kimondani, hogy a Tallér szellem nem egyéb, mint Németh Sándor rossz lelkiismerete. Az ő gyülekezetből való eltávolításának egyik fő oka is az volt, hogy Angliában találkozott Tallér Jánossal. Én ifjú titánként megörököltem a felelős szerkesztői posztot (főszerkesztő: Németh Sándor), és ebbéli első tevékenységeim egyike az volt, hogy megíratták velem a Hit Gyülekezete Hiteles Története című opust.
Németh Sándor annyira fontosnak tartotta ezt a cikket, hogy kirendelt a saját házába és még a kérdéseket is ő tette fel saját magának. Nekem ugyan furcsa volt, hogy a cikk magvát nem valamiféle történeti elem vagy igei okfejtés képezi, hanem a budaörsi ház megvétele és megöröklése körüli aprólékos részletek. Úgy tűnt, hogy az egész cikk megírásának végül is ez a fő célja. „Így írd meg, szóról szóra így történt” – dörögte az isten embere. S ki voltam én, hogy ne tegyek pontosan úgy, ahogy kívánta. Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg az érintetteket is meg kellene kérdezni, vagy hogy a Felkent Szolgálótestvér esetleg sajátos szája íze szerint illeszti össze a történéseket. Biztos voltam benne, hogy a szín tiszta igazságot tartom a kezeimben (vagy inkább a tollam hegyén).
Annál meglepőbb volt az a sok sértett reakció, amit a cikk kiváltott. Egykori tanúk és érintettek kerestek meg levélben és telefonon, még évekkel később is megtaláltak számomra ismeretlen emberek, hogy felvilágosítsanak a „hiteles történet” valódi eseményeiről. Persze nem értek el többet, mint hogy néhány hétig vezethették az imakommandó démonlistáját. Azóta legtöbbjüktől talán már bocsánatot kértem, és ha nem tettem volna, akkor ezúton követek meg mindenkit: tudatlanságban és hitetlenségben cselekedtem...
A sors az Úr kegyelméből végül is úgy hozta, hogy kapcsolatba kerültünk Tallér Jánossal(mindenképpen bocsánatot akartunk tőle is kérni) és egy a megszégyenülésig szelíd, kedves és istenfélő embert ismerhettünk meg benne. Mégis csak most szabadultam fel arra, hogy megkérdezzem őt a régi idők dolgairól, ha úgy tetszik saját „szellemi” gyökereimről.
A most következő beszélgetés elsősorban azoknak lehet érdekes, akik ismerték a Tallér szellem „teológiáját”, vagy akik kíváncsiak arra, hogy a hetvenes évek gulyáskommunizmusa közepette, hogyan munkálkodott az Úr. A történet azonban egy a karizmatikusok számára súlyos teológiai problémát is feszeget: ki és mi alapján jogosult a szellemi világ történéseit megítélni? Meddig terjed az emberek életébe történő beavatkozás joga „szellemi”, azaz merőben szubjektív alapon. Joga van-e bárkinek is ahhoz, hogy a „szellemi tisztaság” ürügyén megbélyegezzen és kirekesszen embereket. Egyszóval, hol végződik az isteni bölcsesség és hol kezdődik a „szellemi” fasizmus.
Úgy érzem, régi adósságomat törlesztem ezzel a beszélgetéssel és talán egy újabb tanú bevonásával valamivel hozzájárulhatunk a Hit Gyülekezete történetének hitelesebb megismeréséhez is.
- GT -
--------------------------------------------------------------------------------
– Kezdjük talán a legelején, a kezdeteknél. Hogyan ismerted meg az Urat, hogyan kezdődött a keresztény életed...
A piarista gimnáziumban végeztem és úgy indult, hogy az egyetemen matematikát tanulok és szerzetes tanár leszek, néhány hónap alatt rájöttem, hogy ez nem nekem való. Budapesten a katolikus teológiára kerültem és szóba került, hogy pap leszek, de erről is hamar kiderült, hogy nem fog menni.
Egyszerűen nem tudtam hinni a természetfelettiben és úgy érzetem, hogy enélkül becstelenség lenne papi szolgálatba állni. A másod évtől tehát „civil” hallgató voltam a teológián. Az egyetemen filozófiát is tanítottak és engem az egzisztencialisták fogtak meg. Magamévá tettem azt a világnézetet, hogy ha „van Isten, az én (azaz, az ember) vagyok.” Teljesen ateistává váltam. Ezt peresze nem hangoztattam, csak a magam számára levontam a következtetéseket.
A szociológia felé fordultam, amit magas színvonalon képviseltek a teológián. Csoportlélektant tanulmányoztam, az érdekelt, hogy mi a filozófiai magyarázata az emberi átéléseknek. Minden vágyam az volt, hogy kikerüljek Zürichbe, a Szondi Lipót intézetbe, ahol akkor a szociológia két ágát próbálták szintetizálni. Az egyik azt vallotta, hogy az emberi viselkedés pusztán szocializáció kérdése, míg a másik azt, hogy genetikailag meghatározott. Elvégeztem öt évet és a hatodikban gőzerővel készítettem a diszszertációmat, be is adtam, el is bírálták, már csak az volt hátra, hogy megvédjem és mehettem volna Zürichbe.
Ekkortájt sokat kuksoltam az egyetemi könyvtárban, az volt az én „kocsmám”. Egy alkalommal a könyvtárból jövet megszólított engem valaki (Balázs Józsi volt) és elkezdett nekem Jézusról beszélni. Én türelmesen meghallgattam, mert afféle viselkedéstanos szociológusként érdekelt a jelenség, vajon mi is lehet a problémája. Az igazi lökést azonban Sándor megtérése adta, az a változás, amit az ő életében láttam.
– Németh Sándorról van szó, ugye? Honnan eredt ez a barátság?
A teológián ismerkedtünk meg, én ötödéves, ő másodéves volt. Talán a szünetekben kezdtünk el beszélgetni. Az ő érdeklődési köre is hasonló volt, jártas volt a filozófiában és nagyon értelmesen, nyitott szellemmel lehetett vele beszélgetni. A hetvenes évekről lévén szó, ez abban a beszűkült, átideologizált világban nem volt hétköznapi. Így a spontán kapcsolat után tudatosan is kerestük a lehetőséget a beszélgetésekre és ebből fejlődött ki a barátságunk.
Sándor tehát ekkor már komolyan érdeklődött az Úr dolgai iránt, járt a Hőgyes utcai szabadkeresztyén gyülekezetbe, és meg is tért. Láttam rajta az elementáris változást, hogy békességben él, megigazulva, tudja, hogy bűnbocsánatot kapott... Az ő bizonyságán keresztül kezdett derengeni, hogy ez több, mint afféle emberi mankó.
Elkezdtem azon gondolkodni, hogy lehet, hogy mégis van Isten és ez nagyon nyugtalanított. Sándor elvitt a Hőgyesbe, de én akkori állapotomban abban nem láttam semmit, úgy éreztem, hogy igen leegyszerűsített sémákat alkalmaznak, nem is értettem, nem is tudtam követni. Sándor kapcsolatban állt Bereczki Sándorékkal is, és amikor látta, hogy a Hőgyes rajtam nem segít, lehívott Szentesre. (Az öcsém éppen Kecskeméten ballagott, gondoltam, ha már úgy is ott vagyok, leugrom).
Amikor azonban a gyülekezeti házhoz értem, valami furcsa erő megragadott, hogy ne menjek be. Vissza is tértem a vasútállomásra, de aznap már nem volt vonat, így mégis visszamentem. Amikor benyitottam a testvérek éppen dicsérték az Urat és hirtelen olyan légkör vett körül (akkor még nem tudtam, hogy az a Szentlélek), hogy azonnal megértettem, hogy minden problémámnak az az oka, hogy bűnös vagyok. (Valójában depressziós hangulataim elől menekültem a sok olvasásba). Amikor ezt megláttam, hasonlóan a vízen járó Péterhez, az a kiáltás volt bennem, hogy Uram, ha ez valóban Te vagy, akkor engedd hogy hozzád menjek! Éreztem, hogy meg kell vallanom a bűneimet (ez már egy külön szobában volt), zokogtam és a bűnbocsánat, a megnyugvás élménye járta át az egész lényemet. Olyan belső szellemi meggyőződésre jutottam, hogy az Úr valóban feltámadt és él!
A testvérek megkérdezték, hogy akarom-e a Szentlélek keresztséget? Persze, hogy akartam és azon gondolkoztam, hogy mit is kéne csinálnom, letérdeljek? De már arra sem volt idő, mert hirtelen mintha tűz járta volna át az egész testemet, valami egészen a csontjaimig hatoló forróság. De rendkívül kellemes érzés volt. Meg akartam kérdezni, hogy mi ez, de ahogyan kinyitottam a számat, elkezdtem nyelveken szólni és nem is tudtam abbahagyni. Fantasztikus élmény volt.
Ezek után természetesen lelkesen jártunk Bereczkiékhez. Annyira radikálisan megragadott az Úr, hogy elégettem a disszertációmat (a tanszéken ezt persze nagyon nem helyeselték), el sem mentem se a védésre, se Svájcba. Úgy éreztem, hogy a pszichológia nem tud választ adni az embernek a bűnből eredő problémáira, csak abban a látszatban tetszeleg, mintha nála lenne a megváltás. Úgy éreztem, hogy ez hamis evangélium, pelyva, aminek számomra semmi értelme nem volt többé.
Mindenfelé bizonyságot tettünk és nagyon nagy sikerünk volt. Mivel ismertük a filozófia nyelvezetét, úgy tudtunk az intellektuális érdeklődésű embereknek is beszélni a természetfölöttiről, hogy megérthették. Teljesen odaszántuk magunkat erre. Se a karrierünk, se az egzisztenciánk nem érdekelt. Talán 80-100 ember is megtért a környezetünkben, ezért Bereczki Sándorék úgy határoztak, hogy Budapesten is elindítanak egy munkát. Az ő kezük alatt dolgoztunk. Demegmaradt a kapcsolat a Hőgyessel is, hívtak oda is szolgálni.
Elkezdtük meglátni, hogy a vízkeresztségnek valóságos szellemi jelentősége van. Addig úgy tartottuk, hogy csak egy szimbolikus, engedelmességi tett, nem érne többet, mint amit már megkaptunk. Ekkor már a megújult nazarénusokkal is jó kapcsolatunk volt. Úgy éreztük, hogy az ő bibliaértelmezésük egészségesebb és láttuk ennek jó gyümölcseit az életükön is. Eldöntöttük, hogy megkeresztelkedünk. Egy alkalommal Bud McLane szolgált náluk és a vízkeresztségről volt szó... A Szentendrei-szigetnél a Dunában keresztelkedtünk meg feleségemmel és még néhány testvérrel.
– Ezek szerint ekkor már házasok voltatok?
Igen. Sándor nősült előbb. Jutka az én ismeretségi körömhöz tartozott (francia szakos barátnőjével) és gyakran vívtunk nagy filozófiai szócsatákat, mivel ők katolikusként próbálták megélni a hitüket. Őszinte, tiszta barátság volt közöttünk. Amikor meglátták, hogy személyes kapcsolatom lett az Úrral, megnyíltak. Elhívtam őket Bereczki Sándorékhoz és ott megtértek. Jutka a megtérése után tiszta szívből megszerette Sándort, de nagyon tisztességesen az Úrra várt...
– Bocsáss meg, de a fáma arról szólt, hogy Bereczkiék nem igazán támogatták ezt a kapcsolatot...
Én erről annyit tudok, hogy volt bennük egyfajta féltés, hogy Jutka erős katolikus háttere Sándorra rossz hatással lehet és egyébként is tartottak tőle, hogy a nősülés miatt alábbhagy a missziós buzgalom. A házasságot egyébként egyfajta „munkakapcsolatnak” fogták fel és előfordulhat, hogy ezt is próbálták „kiterjeszteni” másokra.
Én az Évámmal a nővérén keresztül találkoztam, aki jó barátom volt még a szegedi egyetemről. Amikor először megláttam, azt gondoltam magamban: „Ha valaha megnősülök, csakis őt venném feleségül”. És lőn...
– Többen állították, hogy a Bereczkiéktől történt kiszakadásotoknak vagy eljöveteleteknek az oka egyfajta hatalmi rivalizálás volt. Németh Sándor állítólag felajánlotta Breczkiéknek, hogy ők vigyék a szentesi gyülekezetet, ő pedig átveszi a budapesti vezetését...
Ha volt is ilyen, én erről nem tudok. Az eljövetelünk fő oka a vízkeresztség volt. Amikor megkeresztelkedtünk, el kellett onnan jönnünk. Határozottan tudom, hogy így éltem meg ezt az egyébként nagyon nehéz időszakot.
– Hogyan kerültetek Budaörsre?
Házasságunk előtt alkalmas házat kerestem. Volt saját megtakarított pénzem is. Tanítványokat készítettem fel érettségire, felvételire matematikából. Olyan jól kerestem, hogy még félre is tudtam tenni. A szüleink is nagyon nagylelkűen támogattak minket. Budaörsre a Hőgyes utcai gyülekezet egyik vezetőjének a meghívására mentem, s amíg a találkozóra várakoztam, néztem a hirdetéseket. Az egyik felkeltette az érdeklődésemet, de amikor elmentem a címre, egy hölgy azt ajánlotta, hogy ne azt vegyem meg, ő tud egy másikat. Ez volt a Farkasréti út 1. szám alatti ház. Nagyon jónak találtam, közel volt a buszhoz, a bolthoz.
Az akkori tulajdonosa (bizonyos Józsi bácsi) is megkedvelt engem. Létrejött az üzlet. Letettük a foglalót, megkötöttük a szerződést. Sándorék ekkor Budakalászon laktak albérletben, elég rossz körülmények között. A házban nem volt fürdőszoba, a wc is csak a kert hátsó részében, és Judit terhes volt...
– Sándor egy interjúban azt mondta, hogy a házasságának ez a szakasza meglehetősen viharos volt. Úgy érezte, hogy rosszul tette, hogy megnősült, szemrehányásokkal illette a feleségét. Mások nem csak szemrehányásokról vélnek tudni. Később ezeket a „viharokat” annak tulajdonították, hogy a főbérlők spiritizmussal foglalkoztak és ennek „szellemi” kihatásai okozták a bajt.
Nézd, én bizonyos fokig normálisnak találom, hogy a házasság elején vannak összecsiszolódások. Én is úgy tudom, hogy a főbérlők aktív szellemidézést űztek. Másra én nem emlékszem. De maguk a körülmények is veszélyesek voltak egy kismamára nézve. Ezért megkértem a budaörsi ház tulajdonosát, hogy vegye oda albérletbe Sándorékat. Józsi bácsi attól tartott, hogy ha megszületik a gyerek, nem akarnak majd kiköltözni és mi ezért nem fogjuk kifizetni a vételárat. (Józsi bácsi szeretett bennünket, de a pénzt még jobban.) Ezért szerződésbe foglaltuk, hogy Sándorékat mint albérlőket akkor is átvesszük, ha birtokba lépünk. Így történt, hogy ők előbb költöztek a budaörsi házba, mint mi.
(a következő számban folytatjuk)"
Emberek és szellemek (FOLYTATAS)
Tallér Jánossal Görbicz Tamás beszélgetett (II. rész) Előző rész, Következő rész
--------------------------------------------------------------------------------
– A budaörsi ház tehát teljes egészében a ti tulajdonotok volt?
Igen. Sándor ugyan tett egy javaslatot arra, hogy vegyük meg felesben, de mi akkor már kifizettük a foglalót és alá is írtuk a szerződést. De így is beleegyeztünk volna, mert ha egy összegben fizetünk, akkor olcsóbban megkaphattuk volna. Azonban nem sikerült előteremteniük a vételár rájuk eső részét. Ekkor Sándor azzal az ötlettel állt elő, hogy adjuk ki a hátsó három szobát albérletbe (összesen hat szoba volt a házban) és az így befolyó összegből törlesszük a vételár másik felét. Ez fedezné az ő részét.
Kissé csodálkoztam ezen az ajánlaton, hiszen ők maguk is a mi albérlőink voltak és ha kiadtuk volna a többi szobát (ahogyan az később meg is történt), azt mi adtuk volna ki és nem ők. Így a közös tulajdonlás kútba esett. Kifizettük a vételár felét és a másik részét szépen törlesztgettük, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy az albérlőktől beszedett pénzt továbbítottuk az eladónak.
– A kezdetekkel kapcsolatban rá kell kérdeznem egy eseményre, amelyről többször hallottunk. Arról van szó, hogy Jézus megjelent nektek egy alkalommal láthatóan...
Erről már nagyon sokszor megkérdeztek és minden alkalommal elcsodálkozom ezen. Én ugyanis nem tudtam első hallásra beazonosítani, hogy miről is van szó...
– Az ember azt gondolná, hogy ilyesmit elég nehéz elfelejteni. Sándor többször magánkörben és prédikációkban is beszélt erről az eseményről, sőt egy televízió műsorban is beszámolt róla. Egy kazettán úgy meséli el, hogy egy közös barátotok lakásán voltatok, friss megtértek és éppen imádkoztatok, amikor megjelent az Úr és te begurultál az asztal alá az erőtől, ő pedig a földre zuhant és csak annyit tudott mondani, hogy „bocsáss meg Uram”...
Ha volt is ilyen élménye, az semmiképpen nem volt nyílt látomás. Sőt nekem sem akkor, sem később még csak említést sem tett róla.
Volt több olyan átélésünk, amikor nagyon erőteljesen éreztük az Úr közelségét. Valóban történt egyszer a naphegyi albérletemben, hogy az Úr fantasztikusan közel jött hozzánk. Csodálatos, szent jelenlétet tapasztaltunk. Letérdeltünk mind a ketten és elkezdtük megvallani a bűneinket. De határozottan állíthatom, hogy nem estem, meg nem is gurultam, hanem letérdeltem én magam, ahogy Sándor is letérdelt magától. Én nem láttam semmit, de átéltem az Úr közelségét. Hogy a Sándor mit látott, vagy mit nem, azt nem tudhatom. De ismétlem: sem akkor, sem később nem tett említést arról, hogy akár csak szellemben is látta volna az Urat.
– Egy ilyen élményt vagy bizonyságot az ember megoszt vagy legalább megbeszél a barátjával...
Ha meg is osztotta valakivel, az nem én voltam.
– Hogyan jött létre a budaörsi gyülekezet?
Talán két epizódot emelnék ki a budaörsi gyülekezet fejlődéséből. Az egyik egy „Filep-szerű” történet. A buszon utaztam, amikor észrevettem, hogy egy hölgy a Bibliát olvassa, félig viccesen, félig komolyan megkérdeztem tőle, hogy „érti is e, amit olvas”. A válasz nagyjából megegyezett azzal, amit a szerecsen komornyik mondott a gázai úton. Kiderült, hogy egy jobbára katolikusokból álló csoport rendszeresen összejárt beszélgetni és Bibliát olvasni.
Meghívtak bennünket szolgálni. Jutka vezette a dicséretet és még mielőtt prédikálhattunk volna, letérdeltek és elkezdték sírva megvallani a bűneiket. Ez kilométerkőnek bizonyult a közösség kialakulásában, hiszen itt volt egy frissen megtért csoport, akik szolgálatot igényeltek. Bereczkiék a vízkeresztségünk után már nem vállaltak közösséget velünk, a nazarénusok fogadtak be, majd körülbelül egy év múlva úgy éreztük, hogy az Úr egy önálló munkát fog rajtunk keresztül elindítani. Ezért a megújult nazarénus gyülekezet vezetőivel megegyeztünk abban, hogy önálló munkába kezdünk.
Egyébként már ezt megelőzően volt egy másik nagyon fontos prófétai kijelentés egy Arnaldo nevű spanyol testvéren keresztül, aki gyakran szolgált a Hőgyesben. Amikor az útját tervezte, kijelentést kapott az Úrtól, hogy van Magyarországon egy katolikus és intellektuális háttérből létrejött csoport, inkább csak egy „csíra”. A Hőgyes-ben az egyik testvér – megtudva azt, hogy Arnaldo is katolikus volt – beszélt neki rólunk, amin ő persze kapva kapott. A szolgálata mérföldkövet jelentett a számunkra és próféciát is adott rajta keresztül az Úr, hogy ezt a helyet világító toronnyá teszi, hogy az emberek a sötétségben meglátják a világosságot és eljönnek ide és megismerik az Urat és megtérnek. Akkor talán öten, hatan lehettünk.
A szolgálatunkra nézve is kaptunk bátorítást és megerősítést, hogy Sándort pásztori, engem tanítói, István öcsémet pedig evangélista szolgálatra készíti fel az Úr. Nagyon komolyan odaszántunk magunkat az imádkozásra a bibliaolvasásra. Eleinte teljesen egyenrangúak voltunk a szolgálatban.
Akkoriban nehéz volt jó, egészséges tanításokhoz hozzájutni. Néhány becsempészett könyvet leszámítva szinte kizárólag angol nyelven volt elérhető az evangéliumi és karizmatikus tanítás. Így értelemszerűen adódott, hogy Judit (angol tanár lévén) lefordított anyagokat, amiket Sándor elmondott a csoportban. Ez lehetőséget adott neki, hogy a szolgálata kialakuljon és kiforrjon. Így vált fokozatosan elfogadottá, mint vezető.
– Hogyan ítéled meg, reálisan adta át az olvasottakat?
Én azt gondolom, hogy Sándor nem másolta le szolgaian a tanításokat, hanem miután tanulmányozta, velünk is megosztotta a prédikációin keresztül. Inkább az volt furcsa, hogy mi sohasem láthattuk az eredeti anyagot (egy-két kazettát kivéve, amit a Judit alámondott magyarul). Így azt sem tudtuk megítélni, hogy az eredetihez képest mi jött át. Mindannyian nagyon szomjasak voltunk a jó tanításokra, a jó látásokra és hálásak voltunk szinte mindenért, amiből tudományt és ismeretet szerezhettünk. Utólag visszagondolva, talán egészségesebb lett volna, ha a forrást is mindenki megismeri és az alapján beszéljük meg a tanításokat.
Komoly dolgok is történtek, egy testvér például a kábítószer fogságából szabadult és vastag, sokdioptriás szemüvege nélkül is el tudta olvasni az apró betűs Bibliát.
– Ez a szabadulás dolog honnan ered?
Úgy emlékszem, hogy Judit kapott egy angol újságot, de már korábban is ismerte Derek Prince szolgálatát. Írt neki és bemutatta a helyzetünket. Kaptunk tőle egy kazettát, amit Judit lefordított és annak alapján imádkoztunk egymásért.
– Démont űztetek egymásból?
Igen. Sándor nagyon izgalomba jött ettől a tanítástól. Teljesen átvette a vezetést, ha szabad így fogalmaznom, egyfajta „tőkeként” kezelte ezeknek a szabadulásról szóló tanításoknak az ismeretét. Sőt továbbfejlesztette. Emlékszem egyszer éppen valamilyen buszon utaztunk, amikor azt fejtegette nekem, hogy a szellemek jelenlétét fizikai, testi jelzések kísérik. Vagyis minden testi jelzésnek meg van a szellemi magyarázata. Ha például fáj a feje, akkor ez azért van, mert a környezetében valaki démonokat hordoz. Ha depressziót érez magán, akkor ez annak az eredménye, hogy valaki a környezetében valamikor valamilyen szinten okkultizmusban volt. Hasonlóan, ha nyomást érzett a vállán, akkor az egy másik szellemi erőnek volt a következménye...
– Honnan vette ezt az egészet? Hiszen a Bibliából ez aligha vezethető le...
Azt hiszem, Judit fordított neki valamit, és ő egész rendszerré fejlesztette. Abban hitt, hogy ha fáj a feje, vagy hányingere van, vagy rossza a közérzete, akkor azt valamilyen gonosz szellem jelenléte okozza. Úgy adta elő, mintha ez egy táblázatba foglalható lenne: a fejfájás ilyen szellem, a depressziós hangulat olyan szellem... Komoly küldetéssé fejlesztette ezt a látást, hogy a testi jeleket az Úr azért adja neki, mert így akarja őt a szellemi harcban és a démonűzésben használni. Úgy fogta fel, hogy ez egyfajta „értelmező ajándék” a szellemek megkülönböztetésére.
Én már akkor is furcsállottam ezt, mert fiatal keresztényként nem tudhatta hogy mi az a depresszió vagy mitől van rossz hangulata. Én magam, inkább racionális alkat lévén – a matematikában viszonylag kevés a hangulati elem –,veszélyesnek is tartottam, hogy a saját személyiségéhez kapcsolja a szellemi kijelentéséket.
– Már csak azért is, mert hajlamos volt a depresszióra?
Azt tudom mondani, hogy megtérésünk előtt mind a ketten az egzisztencializmus iránt vonzódtunk, amit eszközként használtunk arra, hogy szembenézzünk az életben átélt fájdalmakkal. Sándort inkább a franciák egy kicsit misztikus „artizmusa” izgatta. Én inkább a németeket preferáltam. Sándor inkább impulzív alkat volt, ráérzés szerűen hozott döntéseket.
– Végül is innen ered az a bizonyos „Tallér-szellem”?
Részben innen. Mindenki arra várt, hogy az Úr megmutassa, hogyan tovább. Éheztük a szellemi kijelentéseket és útmutatásokat. Sándor ekkora már a tanítások révén számos ismeretre és jelentős tekintélyre is szert tett. Elfogadtuk, hogy a szabadulásról és a szellemi harcról szóló tanítások gyakorlati alkalmazásában is vezessen minket.
– Mit értesz ez alatt?
Hogyan működik ez a fajta „kijelentés ajándéka”? Ez körülbelül ilyen gondolatmeneten alapszik: Furcsán ébredtem, mi lehet ennek az oka? Fáj a fejem, miért? Depressziós érzések támadtak meg, mitől? Én megtértem, újjászülettem, a Szentlélek lakik bennem, ez nem lehet az enyém. Akkor honnan jön? A múltamból fakad, a meg nem bánt vagy meg nem vallott bűneimből. Ha abból nem, akkor a környezetemben levő emberek gyötrődnek valamitől. Mitől? Vétkeztek, eltértek? Ha nem, akkor valamilyen hatás alá kerültek és passzívan hordozzák magukon a szülők, rokonok, barátok, ismerősök, munkatársak stb. „varázslását”. Mindezek középpontjában Sándor és Judit testi jelzései álltak, hiszen ők voltak azok, aki „megérezték” a tisztátalan szellemek támadásait...
– ...És egy szép napon kiderült, hogy a rossz érzések okai ti vagytok? Ekkor „született” meg a Tallér-szellem?
Valahogy így. Azt gondolom, hogy már az is hiba volt, hogy fiatal házasként egymás hegyén hátán laktunk. A mi szobánkat Sándorékétól egy duplaajtó választotta el, amit „befalaztunk” valamivel. A szobánk ajtaja üveges volt, amire függönyt szereltünk.
Ha vissza akartunk vonulni, elhúztuk a függönyt. Egy idő után arra lettünk figyelmesek, hogy miközben mi a szobánkban vagyunk, a házban a testvérek elkezdtek szellemi harcot folytatni. Főleg a „bujaság szellemét” űzték. Eleinte nem is értettük, csak később jöttünk rá, hogy ez a mi visszavonulásunkkal van kapcsolatban.
Nos, mindketten olyan családból származunk, ahol a szülők szerették egymást és élvezték a házasélet örömeit is. Számunkra is ez természetes volt. De a „bujaság szelleme” akkor is „támadásba lendült”, ha csak olvasni vagy beszélgetni húzódtunk vissza a szobánkba. Mindenesetre elképzelheted, milyen kínos volt újra kijönni a szobánkból. Éreztük magunkon, hogy miket képzelnek ránk kivetítve és ifjú házasként kínosnak éreztük a szituációt. Ez mindenkit zavarba hozott!
– Tehát egy elhúzott függöny volt a kiindulópontja a Tallér-szellemnek. Mi okozhatta a rossz érzéseket? Az, hogy van magánéletetek? A gondolkodásmódbeli különbségek? Vezetői féltékenység vagy bizonyítási kényszer?
Nem tudom és nem is akarom találgatni. Én azt sem akarom kétségbe vonni, hogy ők maguk érezhettek valami rosszat. Minden estre ma már tudjuk, hogy ez az „érzésesdi” és „képzelősdi” mindenkit megfosztott attól, hogy szabadon és egészségesen tudjon fejlődni a személyiségében és a kapcsolataiban.
A Tallér-szellem „teológiája” elkezdett felépülni és a hónapok folyamán egyre kifinomultabb és egyre hihetőbb lett. Mi pedig megnyitottuk magunkat ez előtt, keresgéltünk a múltunkban, a kapcsolatainkban. Megvallottunk minden bűnt, radikálisan elfordultunk minden kapcsolattól, amire csak a gyanú árnyéka is vetült. Közben már a többi hívő is elkezdte „érezni” a Tallér-szellemet.
Azt hiszem kitalálták, hogy a Sándor mit szeretne hallani és így figyelmet és megbecsülést értek el. Űzték belőlünk a démonokat, szinte állandóan szellemi harcot folytattunk, de a „nyomás” csak egyre rosszabb lett. Bennünk pedig az a kényszerérzés fogalmazódott meg, hogy mi reménytelen esetek vagyunk, a legjobb az lenne, ha mi csak eltűnnénk. Ha nem is szándékosan, de mégis csak romboljuk az Úr munkáját, hordozunk valami „fertőzést” . Azt hiszem, ha még sokáig fennállt volna ez az állapot vagy tudathasadásba vagy teljes lázadásba vitt volna bennünket.
Elfogadtuk, hogy „probléma” van velünk és ez a rettenetes gyanú-rendszer (ki is hozta be, milyen átok alatt élünk?) a házasságunkat is majdnem kikezdte. Szerencsére az egymás iránt érzett szeretetünk erősebbnek bizonyult a gyanakvásnál.
– Nem is merült fel bennetek, hogy milyen szellem ez, ami még Jézus nevére sem enged?
Nem. Furcsamód tapintatból még magunk között sem beszéltünk arról, hogy ez az egész lehet, hogy nem is igaz? Az volt az általános vélekedés, hogy Sándor felkenetése (még) nem elég erős ahhoz, hogy ezzel az átokkal vagy szellemmel elbánjon. Ilyen előzmények után történt, hogy Sándor egy napon meg is kért bennünket, hogy a legjobb az lenne, ha elköltöznénk a házból.
– A saját házatokból?!
Igen. Ekkor már nagyon sokszor át kellett élnünk azt, hogy Sándor felszólított bennünket, hogy ne menjünk az istentiszteletekre addig, amíg ő vissza nem jelez! Így sokat mentünk ki sétálni a hegyekbe és ott imádkoztunk együtt az Évával és a kis Gabival, hogy nehogy „akadályozzuk a Szentlélek működését”.
Ha a Hajnit elvittük sétálni (legyen a Sándoréknak is egy kis idejük), hallottuk, ahogy utána órákig űzték róla a démonokat. Tényleg az látszott a legjobbnak, ha elköltözünk. Sándorék felajánlották, hogy beszedik helyettünk az albérleti díjakat és mi elköltöztünk. A Mészáros utca közelében találtunk egy albérletet, amit a saját fizetésünkből álltunk. De örömmel tettük. Tudtuk, hogy ami a házunkban folyik az az Úr munkája, és ezt se akadályozni, se megkérdőjelezni nem akartuk. A másik ok az örömre az volt, hogy a családi életünk végre nyugodtabb mederbe került. Legalább már nem voltunk napról napra fültanúi a gyömöszöléseknek.
Jó egy évet laktunk ott furcsa szeparációban. A világhoz nem tartoztunk, a gyülekezetből gyakorlatilag ki lettünk rekesztve. Ha valamelyik testvérrel találkoztunk, akkor inkább átment az utca túloldalára. Amikor Eszter lányunk megszületett, csak két látogatónk volt. Ők is éppen csak beugrottak és látszott a viselkedésükön, hogy a látogatás után sokáig fognak szellemi harcot vívni. Össze voltunk zavarodva, és a fájdalmunkat mélyen eltemettük, a családra és a munkánkra koncentráltunk.
Ebben az állapotban éldegéltünk, amikor egy testvér késő este eljött hozzánk, és azt mondta, hogy azonnal menjek Sándorhoz. Emlékszem, hogy nagyon nagy hó volt. Az utcán találkoztunk. Sándor azzal a hírrel várt, hogy meg van szervezve, hogy elhagyjuk az országot...
(a következő számban folytatjuk)
Es itt pedig a 3-ik, befejező része a szellemes cikknek:
" Emberek és szellemek
Tallér Jánossal Görbicz Tamás beszélgetett (III. rész)
--------------------------------------------------------------------------------
– Korábban is gondoltatok már rá, hogy elhagyjátok az országot?
– Abban az időben mindenkinek, aki nem szerette a kommunista ideológiát, megfordult a fejében, hogy Nyugaton jobb élete lenne. Akkor még úgy látszott, hogy a szocialista rendszer megingathatatlan. Mi azonban sokkal fontosabbnak tartottuk az Úr munkáját és igen odaszántak voltunk. Készek lettünk volna üldözést és börtönt is vállalni.
– Mi úgy tudtuk, hogy az üldözések megviseltek benneteket, sőt egy látomást is kapott valamelyik testvér, ami a döntő lökést megadta...
– Az „üldözés” gyakorlatilag azt jelentette, hogy egy gimnazista lány megtért Budaörsön, akinek a szülei az orosz nagykövetségen dolgoztak. Ő boldogan bizonyságot tett nekik, azok pedig ránk uszították a rendőrséget meg a KGB embereit.
Házkutatásokat tartottak, beidéztek bennünket és persze fenyegettek: elvisznek Szibériába.... Mindezek előtt egy Hőgyes utcai összejövetelen azt mondta egy testvér, hogy szellemében látott engem börtönben ülni. Ezek persze nyomasztottak, de sokkal nagyobb volt bennünk a lelkesedés és az odaszánás, hogy sem ennyitől megijedtünk volna.
Ami valóban megviselt, az az a furcsa szeparáció volt, amiben akkor éltünk. Elvileg a budaörsi gyülekezethez tartoztunk, gyakorlatilag mint afféle „leprások” teljes elkülönülésben éltünk. Amikor Sándor bejelentette, hogy minden meg van szervezve a disszidálásunkhoz, azt gondoltam, hogy lehet, hogy mégis ez az Úr akarata? Beadtuk az útlevélkérelmünket és legnagyobb csodálkozásomra meg is kaptuk. Arra számítottam, hogy a KGB-s incidens miatt nem adnak engedélyt a kiutazásra.
Emlékszem, kicsit csalódott is voltam, amikor a kezemben tartottam az útlevelemet. Megértettem, hogy az Úr megnyitotta ezt a lehetőséget előttünk. Egyfelől úgy nézett ki, hogy a „könnyebb” megoldást választjuk, másfelől úgy látszott, hogy ez volt a kimenekedés abból a zűrzavaros állapotból, amibe kerültünk.
Teljes naivitással készültünk az angliai útra. Fogalmunk sem volt, hogy mit jelent az: egy idegen ország, aminek a nyelvét sem beszéljük, barátok és támasz nélkül, két kisgyermekkel, nincs munka, nincs otthon, nem tudsz kommunikálni, azt sem tudod, mi hogyan működik... Ha előre tudtuk volna, hogy min kell keresztül mennünk, biztos, hogy nem vágunk bele.
– Mi lett a Budaörsi házzal?
– Mivel disszidensként az a veszély fenyegetett, hogy a házunkat az állam elkobozza, Sándor javaslatára ingyen és bérmentve öt testvér nevére írattuk. Sándorék vállalták, hogy továbbra is beszedik az albérleti díjat és abból fizetik a törlesztés hátralevő részét.
1981. december 15-én indultunk el, két héttel karácsony előtt. Amikor a taxival áthajtottunk az Erzsébet hídon (Gábor 2 éves és három hónapos, Eszter nyolc hónapos volt, Éva pedig Annie-val terhes), az a kép jött elém, ahogy Jákob menekülve átkelt a Jordánon. Tudtam, hogy valószínűleg utoljára kelek át életemben a Dunán és örökre magam mögött hagyom az országot. Ez az érzés olyan erős volt, hogy utána még évekig azt álmodtam, hogy hazatértem és örültem a régei barátoknak, de most meg nem tudok visszamenni Angliába a családomhoz és vádoltam magam, hogyan lehettem ilyen ostoba...
Teljesen felszámoltunk mindent. Néhány bőrönd, 200 angol Font volt minden vagyonunk. Az Úrra bíztuk magunkat. A határon átérve szorongva néztük a kivilágított fenyőfákat. A londoni pályaudvaron várt ránk az a szolgáló testvér, aki a papírjainkat kicsempészte. Nála töltöttük az első éjszakát elég furcsa körülmények között. Nem volt ugyanis fűtés és rettenetesen hideg volt. Eszternek már az úton elkezdett fájni a füle és rettenetesen sírt, aztán Gábor is megfázott. Másnap tovább indultunk Birminghambe, ahol egy hetet töltöttünk, majd Szűcs Feri és Vácz Ágota fogadtak be nagy szeretettel, amíg Annie meg nem születik. Anyagilag is teljesen rájuk voltunk utalva.
Beadtuk a kérvényünket a menekült státuszra és a végleges letelepedésre. Ki is jöttek a belügyminisztériumból és kikérdeztek bennünket. Nem mondhattuk el nekik a teljes igazságot, hogy azért jöttünk el, mert a „Tallér szellem” miatt kirekesztettek a keresztények. Így a zaklatásról és üldözésről beszéltünk nekik egy tolmács segítségével, s közben nagyon kényelmetlenül éreztük magunkat. Az a látszat keletkezett ugyanis, hogy gyáva keresztények lettünk, akik nem mernek kiállni amellett, amit prédikálnak és amibe másokat is belerángattak, hanem összeroppantak és megfutamodtak.
Nem mondhattuk el senkinek a teljes igazságot hosszú évekig. Így még keresztény barátaink és ismerőseink is ebben a hiszemben voltak. Csak az Úrnak önthettük a ki szívünket...
Az elutasító határozat azon a napon érkezett meg, amikor Annie lányom megszületett. Köteleztek, hogy két héten belül hagyjuk el az országot, ráadásul laknunk sem volt hol. Meg kellett kérnem az orvosokat, hogy Éva hadd maradjon néhány napot még a kórházban, mert nincs hova mennünk... Ez volt az abszolút mélypont. Nemrég megmutattam a gyerekeknek ezt a határozatot. Már elég felnőttek ahhoz, hogy lássák, hogyan kezdődött angliai tartózkodásunk, mennyire ki voltunk szolgáltatva.
– De ezek szerint minden jóra fordult...
– Először akkor kezdetem reménységet meríteni, amikor elolvastam azt a vizsgálati jelentést, amit a hivatalnokok írtak. Angliában ugyanis minden keletkezett iratot megküldenek az érintettnek. Ez tele volt valótlanságokkal és rosszindulatú torzításokkal. Nem tudom, hogy a fordító hibája volt-e vagy ez része a „bevándorlási politikának”. Minden esetre egy ilyen jelentés alapján én is elutasítottam volna magunkat. A legnehezebb azonban az volt, hogyan bizonyíthatnánk az állításainkat.
Ekkor újra átélhettük az Úr hűségét. Egy ügyvéd barátunk összehozott bennünket az Amnesty International nevű emberjogi szervezettel. Elindultam egyedül Londonba, nyelvtudás nélkül. A metrón egy igére lettem figyelmes: „keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik”. Úgy éreztem, hogy az Úr bátorít ezen keresztül.
A hölgy, aki fogadott, beszélt magyarul és majdnem mindent tudott rólam. Kiderült, hogy a magyarországi angol nagykövetségen dolgozott korábban. Néhány keresztkérdéssel azonosított, hogy én vagyok-e az. Tudta, hogy a rendőrség kihallgatott, hogy házkutatás volt, hogy egy keresztény csoport tagja vagyok, hogy a ház tulajdonosai voltunk. Amikor hazafelé mentem, hálát adtam, hogy az Úr tökéletesen igaz. Néhány hét múlva kaptunk egy karácsonyi üdvözletet ettől a hölgytől: „Örülök, hogy abban a kiváltságban lehet részem, hogy éppen ebben az ünnepi időszakban közölhetem a jó hírt, hogy megkapták a politikai menekült státuszt és a letelepedési engedélyt”. A sírás és a nevetés egy hangzavarrá olvadt, amikor olvastuk. Azután elmentem és vettem egy csodálatos fenyőfát!...
A letelepedési engedély azt is jelentette, hogy az államtól segélyt kaptunk és beiskoláztak bennünket. Ez egy kis stabilitást hozott az egy éve tartó létbizonytalanságban. De még mindig nem volt hol laknunk. Egy egyedülálló angol testvérnő fogadott be bennünket kis lakásába, de lassan elege lett a három pici gyerek sírásából. Egy magyar keresztény család sietett a segítségünkre Bradfordból, felajánlották, hogy lakjunk náluk egy-két hétig... Még négy hónap múlva is ott voltunk, de a házat közben eladták és az új tulajdonos költözni akart. Negyedszer is otthontalanok lettünk.
A helyi hatóság felajánlott egy lakást, de furcsa mód a feleségemmel mindketten úgy éreztük belül, hogy ne fogadjuk el. A tét igen nagy volt, ha nemet mondunk, akkor abban a városban soha többet nem igényelhetünk lakást. Felkerestük Leeds-ben azt a pásztort, akinek a gyülekezetét látogattuk, hogy tanácsot kérjünk. Ő végül azt mondta: ha egymástól függetlenül mind a ketten ugyanarra a belső meggyőződésre jutottunk, akkor mondjunk nemet és jöjjünk Leeds-be. Így is lett.
Az egyik görög diákon keresztül kapcsolatba kerültünk azzal az ügynökséggel, amelyik lakásokat adott ki egyetemistáknak. Ők felajánlották, hogy a tanév kezdetéig lakhatunk az egyik házban. Csodálatos hat hét volt egy saját kis házban, amit nem kellett megosztani senkivel sem!
Szeptember elején – mint gyakorlott otthontalanok – kérvényt adtunk be a Leeds-i hatóságoknak. Ők felajánlottak egy házat. Tipikus angol sorház, nem túl jó állapotban. Gyönyörűen rendbe hoztuk és ez lett az első otthonunk. Az Úr pedig szólt hozzánk, hogy ha itt hűségben vagyunk, akkor megáld bennünket, sőt megmutatja a jó üzleti lehetőségeket is. Két év múlva hoztak egy rendeletet, hogy féláron megvehetjük.
Mi közben „beleszerettünk” egy nagyon szép házba a „zsidó negyedben” és tárgyaltunk a tulajdonossal, aki valaha bankigazgató volt, de a felesége halála után teljesen összeroppant. Hónapokig egy jachton élt és teljesen elhanyagolta a házat.
Mivel hosszú ideje nem jelentkezett, elfogadtuk az önkormányzat ajánlatát. Néhány hétre rá előkerült a másik ház tulajdonosa is és létrejött az adásvétel nagyon kedvező áron. A bankkölcsönből még a ház felújítására is futotta. Csakhogy mi legyen a másik lakással? Ha eladjuk, elesünk a kedvezménytől. Ekkor jutott eszünkbe, hogy amikor a városba jöttünk, egy diákházban laktunk. Nos, ez is az egyetem közelében van és kiadhatnánk mi is a diákoknak! Miután a hatóság nem támasztott akadályt, ez lett az első diákházunk, és a vállalkozásunk kezdete.
Olyan jól sikerült, hogy nem csak a saját, hanem a másik ház kölcsönét is fedezni lehetett a bevételből. Az Úr hűséges volt az ígéretéhez és megmutatta a jó lehetőségeket! Zsidó szomszédaink el sem akarták hinni, hogy néhány év alatt a semmiből így megáldott minket az Úr!
– És mi lett a Tallér szellemmel? Meddig „kísértett” még benneteket?
– Eleinte igen rányomta a bélyegét a kapcsolatainkra. Féltünk, hogy bajt hozunk azokra az emberekre, akik befogadnak bennünket. Nem mertünk keresztényeket igazán közel engedni magunkhoz, mert féltünk, hogy „megérzik” rajtunk a „nyomást” és csalódnak a barátságunkban. Netán kezdődik elölről az egész tortúra.
Felkerestünk néhány elismert szolgálótestvért, hogy beszéljünk velük a problémánkról és szabadulást kérjünk, de soha senki nem értette, hogy mit akarunk. „Jól vagytok?” Jól. „Depresszió támad?” Nem. „Betegség, bűn, függőség van az életetekben” Nincs. „Házasság rendben?” Igen. „Gyerekek?” Szépek, egészségesek, okosak. „Anyagi nehézségek?” Bővölködünk minden mérték felett. „Barátok, hívő testvérek” Sok remek kapcsolatunk van. „Gyülekezet?” Jól érezzük ott magunkat, szeretnek, tisztelnek, megbecsülnek. „Hát akkor mit akartok?” Eleinte arra gyanakodtunk, hogy ezek a testvérek nem elég „mélyek”.
Miután azonban mindenki – még világi szomszédainkat is beleértve – kifejezte, hogy mennyire élvezi a társaságunkat és milyen jó látni rajtunk az Úr áldását, fokozatosan elkezdtünk felszabadulni. Létezik, hogy nincs is velünk semmi baj?
Volt a szomszédságunkban egy világi zsidó család, akikkel nagyon jó barátságba kerültünk. Tudták rólunk, hogy hívők vagyunk és láthatták, hogyan élünk – úgyis mint család. Amikor a férfi megismerte a történetünket, arra kért bennünket, hogy imádkozzunk érte és áldjuk meg őt. Megdöbbentő kérés volt! Nem mertünk nemet mondani, de egy darabig félve figyeltük, hogy mi történik vele a mi „áldásunktól”. De nem került semmilyen nyomás alá. Továbbra is hálás volt! Ezek a bizonyságok érlelték meg lassan azt a belső meggyőződést, hogy a „Tallér szellem” nem létezik és soha nem is létezett! Ez volt a szabadulásunk napja!
Rá kellett jönnünk arra, hogy az egész „Tallér szellem” valójában nem a mi problémánk volt, hanem Sándoré. Ez az ő „szelleme” volt minden értelemben és soha nem is „bántott” és „nyomott” mást csak őt, meg akiket ő „beoltott” ezzel. A „bujaság”, a „varázslás” meg a többi szellem – ha létezett – akkor csakis őbenne. Nekünk ahhoz semmi közünk nem volt. A mi életünk majd tíz évét is beárnyékolta ez a hazugság, de azt gondolom, hogy Sándornak még többet ártott. Megfosztotta attól, hogy szembenézzen a saját problémáival, hogy fejlődhessen, „csiszolódhasson” ezen a területen. Másra vetítette ki azt, amivel neki kellett volna szembenéznie és ez nem oldotta meg, hanem éppen konzerválta a problémáját.
– Mára ez a hamisan „szelleminek” nevezett „tan” a HGY alaptételeihez tartozik és emberek ezreinek mérgezi babonás félelemmel és hiszékenységgel az életét és a kapcsolatait. Ebből a szempontból a ti történetetek minta értékű. Milyen kapcsolatotok marad a magyarországi ébredéssel?
– Nem sok, és abban sem volt köszönet.
Évekkel később vendégül láttunk egy testvért a budaörsi gyülekezetből, aki kérdezgetett bennünket a szerencsénk felöl. Látszott rajta, hogy őszintén csalódott, hogy jól vagyunk és virágzunk. Fejtörést okozott neki, hogyan fogja megvinni ezt a „rossz hírt” az otthoniaknak. Minket pedig megdöbbentett, hogy szemmel láthatólag az lett volna a „jó hír”, ha tönkre megyünk, elválunk és nyomorban élünk. Ekkor újra megéreztük, hogy mivel is állunk szemben... Egy másik esetben üzenetet kaptunk egy testvéren keresztül, hogy „Sándor olyanokat tud rólunk, amivel az egész szolgálatunkat tönkre teheti”. Visszaüzentem vele, hogy „itt a telefonszámom, hívjon fel és szembesítsen a vétkeimmel, én kész vagyok minden bűnből megtérni, de ne próbáljon meg zsarolni”. Nem értettem, hogy miért olyan fontos neki, hogy tíz év után, 2000 km távolságból is megpróbáljon megfélemlíteni.
A legmegdöbbentőbb esetünk azonban Derek Prince nevéhez kötődik. A Prince-házaspár egy közeli városban szolgált és a testvérek rábeszéltek, hogy menjünk el. A szolgálat elején Derek bejelentette, hogy úgy érzi, át kell adnia inkább a szót Ruthnak. Annyira spontán volt az ötlet, hogy úgy kellett Ruthot valahonnan előrehívni. Ruth ezúttal nem prófétált, hanem elkezdte a magyarországi élményeit mesélni: hogy van Budaörsön egy ház és az ottani gyülekezetben az Úr milyen csodálatosan munkálkodik. A szolgálat után az angol testvérek, akik tudták, hogy a mi egykori házunkról van szó, unszolni kezdtek, hogy menjünk oda Ruthhoz, szeretnének bemutatni bennünket, hogy mi vagyunk az a házaspár. Engedtünk az unszolásnak és Ruth nagyon meg is örült nekünk. Úgy érezte, hogy az Úr különleges vezetése volt, hogy mi is ott voltunk a hallgatóságban. Szólt Dereknek is, hogy itt van egy házaspár Budaörsről. Derek odafordult hozzánk és megkérdezte a nevemet, aztán elfordult és sietve távozott. Ruth nem is értette, hogy mi történt. Mi értettük és le voltunk forrázva. Hogy létezik, hogy Istennek ezt a nagyszerű emberét is így be lehet csapni...
A következő ilyen élményünk Szász János látogatása volt. Ő először nem is akart velünk találkozni – pontosan tudtuk, hogy miért. Később azután meggondolta magát és beszélgettünk. Láttuk, hogyan vívódik a lelkiismeretével és hogy mennyire zavarja az az ellentét, amit rólunk elképzelt és amit a valóságban látott és tapasztalt.
– Többször hangsúlyoztad, hogy már megbocsátottál...
– Igen. És ez így is van, bár nem volt ilyen egyszerű. Hosszú éveken keresztül tudatosan újra és újra meg kellett küzdenem azzal, hogy szívemből megbocsássak és valóban minden tartozást elengedjek. Különösen az volt nehéz, amikor a gyerekeink felnőttek és belátók lettek és kérdezgettek ezekről az időkről. Teljesen jogosan vetették fel, hogy miért nem álltam ellent, ha magamért nem is, legalább a feleségemért és a családomért. Miért hagytam, hogy egy hataloméhes és érzéketlen ember így beletiporjon a családunk életébe...
– És miért hagytad?
– Egyrészt nem volt világosságunk. Ma már tudom, hogy az Úr milyen finoman és érzékenyen bánik mindannyiunkkal. Mennyire tiszteletben tartja a személyiségünket, a privátszférát. Hogy első sorban a barátunk akar lenni, együtt sétálni velünk „hűvös alkonyatkor”. Mi Kelet-európai emberek hozzászoktunk, hogy megfosszanak bennünket a jogainktól, emberi méltóságunktól, belegázoljanak a lelkiismeretünkbe és uralkodjanak felettünk. Talán hiányozna is, ha valaki nem nyomna el. Másrészt semmiképpen sem akartunk ártani az Úr munkájának. Mai eszemmel azt kellett volna mondanom: „Nézd Sándor, ez a mi házunk, ha nem hagyod ezt abba, van három hónapod, hogy keress magadnak egy másik helyet...” De ehhez sem az erő, sem a bölcsesség nem volt meg bennem.
Könnyen barátkozom, sok kapcsolatunk volt a világban, amit majdnem mind feladtunk saját akaratunkból a megtérésünk után. De amikor a testvérektől is elszeparálódtunk, olyan légüres térbe kerültünk, ami visszahatott a személyiségünkre is, elvesztettük a józan ítélőképességünket. Alapvető jogaink megtiprása pedig megfosztott attól, hogy egyenrangú partnerek lehessünk.
– Magadban megbékéltél, kerested-e Sándorral is a megbékélést?
– Igen, 20 év után megírtam Sándornak, hogy mikor vagyok Magyarországon és hogy szeretnék vele találkozni. Két dolgot szeretnék vele tisztázni. Az egyik az: hogy ne legyen félreértésben: nem a kommunista üldözés miatt mentünk el az országból, hanem őmiatta. A másik pedig: hogy minden meg van bocsátva. Minden teljes mértékben meg van bocsátva. Nem adósom semmivel sem. Eddig nem jött válasz.*
(* Beszélgetésünk első részének megjelenését követően, Németh Sándor fontosnak tartotta, hogy még a gép elindulása előtt beszéljen Tallér Jánossal és kirohant hozzá a repülőtérre. Miután hiába próbálta megfenyegetni, azt ígérte, hogy „fontolóra veszi egy tisztázó beszélgetés lehetőségét...” – a szerk.)
– Hogyan viszonyulsz ezek után a múltadhoz, Magyarországhoz?
– Visszatekintve az életemre, csak hálával gondolok az Úrra. Annyira hűséges volt hozzánk és mindent, még a tudatlanságainkat és a tévedéseinket is a javunkra fordította. Elmondhatom, hogy teljes hűséggel beteljesítette azt az ígéretét, hogy amit mi odaadunk és feladunk érte: házat, kapcsolatokat, barátokat, annak a százszorosát adja meg nekünk még itt a földön. Az ő bánásmódja csakis azokon az ígéreteken nyugszik, amelyek a Bibliában le vannak írva és nem függenek senki ember fiának a vélekedéseitől.
A rendszerváltás után még sokáig nem akartunk Magyarországra jönni. Annyira bennünk volt annak a tudata, hogy egykori döntésünk végleges. S bár minden tekintetben „sikeresnek” mondhattam magam, az Úr két évvel ezelőtt megállított: „János, boldog vagy? Elégedett vagy? Valóban ez az az életforma, amire vágytál?”. A kérdés mélyen elgondolkodtatott. Szíven ütött, hogy az Úr mennyire ismer bennünket. Ez az epizód újra nyitottá tett arra, hogy változzak és változtassak, ha kell. Hogy még jobban megpróbáljam megérteni az Úr életemre vonatkozó tervét.
El kell mondjam, hogy a Magyarországra nyíló ajtó nem csak be volt zárva, hanem be is volt hegesztve a lelkünkben. Az elmúlt időszakban azonban kerestem az Urat és legalábbis nyitottá váltam arra, hogy esetleg Magyarországra jöjjünk. A magam részéről újból nyithatóvá tettem ezt a kaput és kész vagyok elfogadni azt, amit az Úr akar. Tudva, hogy az élet vele nagyon izgalmas, mert Ő maga az Élet. Biztos reménységgel nézhetünk szembe a múltunkkal és a jövőnkkel, mert Ő benne élünk, mozgunk és vagyunk.
Befejezésül szeretném mindenkinek megköszönni azt a melegszívű és őszinte szeretetet, amivel családommal együtt befogadtatok. Köszönöm! "
