Látás a Jövő Egyházáról – Frans Horsthuis

Látás a Jövő Egyházáról – Frans Horsthuis

I. Szabadságban élő Egyház

Egyszer azt olvastam, hogy a keresztények 95%-a az Ószövetségben él, törvények által igazgatva, melyért jutalom vagy büntetés jár. Nem szoktunk-e hozzá, hogy szabályok pórázon vezessenek, és mások elhatározásai mögé bújjunk? Félünk magunkra vállalni felelősségünket? Képzeljük el, hogy egyházunkban vagy gyülekezetünkben az istentiszteletekre vonatkozó valamennyi régi szokásunkat eltörölnék. Hogyan reagálnánk rá? És Ön? Vagy Te? Valószínűleg zavarodottság támadna, mert nem tudnánk, hogy mihez kezdjünk. Vegyük észre, hogy2000 évvel ezelőtt pontosan ez történt, amikor Jézus felszabadított minket a törvények alól, és ezért a szabadságért életével és vérével fizetett. Azóta az egyetlen törvény: a szabadság és a szeretet törvénye. „Ne hagyjátok magatokat újra a szolgaság igájába hajtani!” – írja merészen Pál apostol – „mert ha egy pontban (a körülmetélést említi) újra a törvény alá rendelitek magatokat, kötelesek vagytok újra az egész törvényt megtartani. Akkor azonban elszakadtatok Krisztustól, s a kegyelemből kiestetek” (Gal 5,1-4) Ha meggondoljuk, nem teljesen „veszélytelen” az, amiről Pál apostol ír. Felnőttünk már ekkora szabadságra? „Aki úgy képes egyedül állni a világban, hogy csak lelkiismeretére hallgat, az hős” – írta valaki. Ez igaz. Mert, ha őszinték vagyunk, be kell, hogy ismerjük, tulajdonképpen félünk a szabadságtól. Ezért mondtunk le szabadságunkról – melyet Jézus hozott – és engedtük át a polgári és egyházi hatóságoknak, akik ezt örömmel magukhoz is vállalták. A „biztonság érdekében” inkább maguk akartak rendet teremteni. A tér-iszonyban szenvedő ember inkább megkötözi és „bebiztosítja” magát: ál-biztonságokkal, melyeket már ismerünk. Ha Jézus – szabadságban élő – Egyháza akarunk lenni, ne kötözzük meg magunkat!Krisztus valódi szabadságát – keresve és tapogatózva – magam is ki akartam próbálni. Valakinek csak el kell kezdenie. Amikor 65 éves lettem, jogosulttá váltam az öregségi nyugdíjra, amelyet azonban sosem vettem fel. Valaki azt tanácsolta, hogy utaltassam át egy bankszámlára, ahonnan azután nélkülem is felhasználhatnák karitatív célokra. Nem talált visszhangra bennem, de azért így válaszoltam: „Kész vagyok átgondolni a dolgot.” Néhány nappal később feltártam az ügyet valaki előtt, aki őszintén együtt élt az Úrral. Rögvest így felelt: „Ez tönkretenné életed küldetését.” Ez kellemes visszhangra talált bennem. Nem arról van ugyanis szó, hogy hogyan tudnám pénzemet a legjobban felhasználni – bár ez is figyelemre méltó –, hanem arról, hogy pénz nélküli életem Jézus iránti szeretetből fakadóan példaértékű legyen egy másik világ és az Evangélium számára. Ezért szállt síkra Jézus, tanítványaival szemben is a betániai asszonyért, aki pazarlóan az egész korsó balzsam olajat a fejére öntötte. A tanítványok reakciója ez volt: „Milyen kár! A balzsamot sokkal jobban fel lehetett volna használni a szegények vagy a fejletlen országok megsegítésére.” Akár ma is megtörténhetne. Jézus azonban másként gondolkodott erről. Örült a gazdag, szeretetteljes, személynek szóló ajándéknak. A mai időkre vonatkozóanolyan Egyház lebeg a szemem előtt, amely szabadon áll a világban: nem támogatja anyagilag a társadalom, és nem függ az államtól. Ez a példa csak a valamitől való szabaddá válásról szól. Az igazi szabadság azonban ennél sokkal több. Azt jelenti, hogy az ember felette áll saját életének, és már csak az a személy, akinek Isten eltervezte. Ilyen szabadon állt Jézus a saját élete felett, amikor a kereszten függött. Keltsük csak életre lelkünkben ezt a képet: Jézus, szögekkel kegyetlenül odaszegezve egy cölöphöz, élete küldetése meghiúsult, életének vége, bár még alig, hogy elkezdődött. Barátai és ellenségei cserbenhagyták, kiszolgáltatva Őt a legborzalmasabb kínoknak és szorongattatásoknak. És ebben az iszonyatos helyzetben csak e szavakat halljuk:„Atyám, bocsáss meg nekik…” (Lk 23,34), és „még ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,43), „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46). Ezen szavakat pedig a legtökéletesebb békében mondja ki. Az igazi benső békéről nem létezik áttetszőbb kép. És mi? Tudunk-e már valamennyire így… belülről élni? Eljön az idő, amikor ez a belső szabadság nélkülözhetetlen lesz. Ez csak néhány gondolat. Tehát van még mit tennünk. Csak ha valóban keressük az élő kapcsolatot Jézussal, fogja véghezvinni bennünk, amit ígért: „Ha az Emberfia szabaddá tesz titeket, lesztek valóban szabadok” (Jn 8,36). Különben nem képes rá az ember. A jövő – szabadságban élő – Egyháza az egyes keresztény emberben kezdődik, akik elkezdik ezt  „tenni”, vagyis: élni.Ez az Egyház már itt van, már jön, mint ahogy Jézus is jön. Egyre gyakrabban találkozom ilyen emberekkel, egyedülálló személyekkel az egyházi élet legkülönbözőbb sarkaiból, lelki vándorokkal, akik bizonyos körülmények folytán – gyakran csalódottan – keresésre indultak, és Jézushoz érkeztek, mint jómagam is. Mindig többen lesznek, úgy tűnik, mintha a levegőben vibrálna, nem szervezés által, nem izgatással vagy egymással előre megbeszélve, hanem benső tűztől hajtva. Hasonlít a madárvonuláshoz. Olyan idő köszönt most ránk, amelyben inkább szerves, mint szervezett felépítményként nő Jézus testébe. A nem-szabad ember szervezett formák nélkül teljesen tehetetlennek és gyámoltalannak érzi ma magát. Közben azonban már kezd egy nép megmozdulni egész Európában. Nélkülözhetetlen marad eközben a Jézustól és a Szentlélek vezetésétől való állandó függőség. Ha ez elernyed, azonnal fellép a veszély, hogy mi emberek zajtalanul kivesszük a vezetést Jézus kezéből: nekünk, magabiztos embereknek ez gyenge pontunk. Uram, add, hogy alázatosak és kicsinyek legyünk! II. A jövő Egyháza Ezt várom a jövendő fejlődéstől. Tudunk-e már a fentiekről valamelyest teljes képet formálni, hogy hogyan is nézhetne ki ez az Egyház? Előbb meg kell jegyeznem: az Úr nem bízott meg, hogy az egész világért imádkozzam. Erre vonatkozóan nincs vízióm. Isten szereti a világot, és egyszülött Fiát adta érte. Életemben, és ebben a fejezetben azonban csak az Egyházról, éspedig egyedül Európa Egyházáról van szó, nem pedig a világegyházról. Európa Egyháza ugyanis egészen más fejlődési stádiumban van, mint a világ többi része. Ezért ne is hasonlítsuk a kettőt össze egymással, mint ahogy ezt túlságosan gyakran tesszük. Számoljunk tehát ezzel a megszorítással a következő sorok olvasásakor. Ha végül a fentiek alapján merek írni elvárásaimról, ne tekintsük ezt jóslásnak vagy hasonlónak. Félek túlságosan sokat mondani erről. Ne akarjunk Isten „háta mögé” kukucskálni. Mégis szeretnék néhány előzetes megjegyzést tenni. A történelem folyamán már korán megkezdődött az Egyház és a világ egybefonódása. Az egyház a társadalomra támaszkodott, onnan várva segítséget (gyakran jelölik ennek kezdetét Nagy Konstantin császárságának idejével, a 4. században). Ez előnyösnek látszott, csakhogy éppen ez okozta évszázadokon keresztül, hogy a hatalom, pénz, tudomány és szervezkedés kolonca, valamint a Római Birodalom jogi gondolkodása megterhelte. Ettől most ismét meg kell szabadulnunk. A hatalom és befolyás idejének vége. Tisztulási folyamaton megyünk át, ha nem szabad akaratunkból, akkor kényszerűségből. Az Egyháznak ismét magára kell találnia, hogy ne függjön tovább a társadalom támogatásától, hiszen éppen ez által vált a világ rabszolgájává. Azt is tudjuk, ha olvassuk a Bibliát, hogy az Egyház semmilyen társadalmi, kulturális, vagy politikai megbízást erre a világra vonatkozóan Jézustól nem kapott. „Aki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete” (Jn 2,15) és „Aki tehát a világnak akar barátja lenni, ellensége lesz Istennek” (Jak 4,4). Ezek világosan érthető szavak! Hová akarja hát Jézus az Ő Egyházát vezetni? „El nem múló örökséget tart fenn számotokra a mennyben, amelyre Isten ereje megőriz benneteket itt a földön”(vö. 1 Pt 1). Ez az örökség lesz királyi hivatásunk. Ez azt jelenti, hogy itt a földön képzést kapunk későbbi, tulajdonképpeni feladatunkhoz, ahogyan ez Jézus esetében is történt. Eljön az Ő ideje, és a miénk is, legalábbis, ha Hozzá akarunk tartozni. Jézus maga: Isten örök otthonának, a Mennyei Jeruzsálemnek szegletköve, tanítványai pedig ennek az örök templomnak élő építőkövei. Királyi papságra kaptunk meghívást, hogy testének tagjai legyünk, amelynek Ő a feje. Természetesen ez nem jelenti, hogy a világ számára nincs küldetésünk, de a súlypontnak oda kell kerülnie, ahová Jézus gondolta. Az előzetes megjegyzések után meg akarom kísérelni, hogy főbb vonalakkal felvázoljam az élő Egyház jövőbeni arcát, természetesen anélkül, hogy a konkrét részletekre kitérnék. Már látom növekedni élő keresztények hálóját, akik lelki nagykorúságra jutottak, és akik merik Jézussal sajátos útjukat járni. Ők nem szervezés útján találtak egymásra. Inkább baráti körhöz, vagy családi együtteshez hasonlítanak, akiket szoros kötelék fűz egymáshoz, csak elszórtan élnek, távol egymástól. Ez feltételezi, hogy már megtanulták maguk megkülönböztetni Jézus és a Szentlélek hangját és vezetését: nem annyira kurzusok vagy mások által (ami legfeljebb csak ösztönzés lehet), hanem mint Pál apostol, aki „nem a test és vér által, hanem magától az Úrtól kapta” (vö. Gal 1,16; 1Kor 11,23), vagyis Vele való személyes tapasztalata alapján. Kicsiny, de életerős Egyház eljövetelét várom, amely már nagykorúvá vált, és „akiket a megtévesztő tanítás szele már nem hány és sodor ide s tova” (Ef 4,13-16).Olyan keresztények lesznek, akik Krisztusnak minden pillanatban, és minden helyzetben rendelkezésére állnak, úgy, hogy Ő mindenütt látható alakot ölthet magára. Ezzel kezdődik „Isten fiainak megnyilvánulása” (Róm 8,19), mielőtt Ő maga jön el dicsőségben, és összes szentjeivel (1Tesz 3,13). Fejtik az újbort. Ehhez először új tömlőkre lesz szükség. Ez azt jelenti: előbb új lelkiség, és csak azután az új formák. Először szállt le Máriára a Szentlélek, és csak azután növekedett benne Jézus teste. Előbb áradt ki Pünkösdkor a Szentlélek, és csak azután kezdett az Egyház látható módon növekedni. El kell szakadnunk attól a mentalitástól, hogy minden alkalommal új formákat gondoljunk ki, amelyek mégsem maradandók. Először megújult keresztényekre van szükség, akkor maguktól születnek majd új formák. Így lesz Krisztus teste élő organizmus, nem pedig organizáció. Európa jövendő Egyházának új arca alkalmazkodó, változtatható és mozgékony lesz, épp úgy, mint a Szövetség sátra a sivatagban: minden alkalommal szétszedték, másutt pedig ismét összerakták. A Templom az emberek elgondolásából, nem pedig Isten megbízásából épült. Az emberi test mozgékony, Krisztus teste is. Tehát az Egyháznak is ilyennek kell lennie. Ezáltal sokkal színesebbé fog válni a kereszténység, nem lesz olyan egyforma, amint ezt az egyházakban látjuk. Mint ahogy a szivárvány színei átmennek egymásba, vagy az alkony árnyalatai váltják egymást, úgy lesz Jézus Egyháza is sokszínű és sokarcú Akkor majd a föld sója a társadalomban minden helyzetnek új ízt ad. Milyen lesz Krisztus élő testének felépítése? „Készíts mindent a minta szerint, melyet a hegyen mutattam neked” (Zsid 8,5). Ez érvényes ma is: Egyház, a hegyen mutatott minta szerint. A jelenések könyvének nagy látomása: a Mennyei Jeruzsálem. A középpontban, az Atya jobbján trónol Jézus, és királyként, a szeretet uralmával uralkodik. Körülötte az Atya háza, ahol sok lakás van, ahol legmeghittebb barátainak készített helyet. Az Atya házában, a mennyei templomban, az új Jeruzsálem közepén áll Jézus menyasszonya. A Mennyei Jeruzsálem az ég mérhetetlen birodalmának fővárosa, ahol minden nép megtalálja a helyét. E mennyei előkép eligazít minket, hogy hogyan formáljuk az úton lévő Egyházat. Az Egyháznak erről a felépítéséről – amelynél tehát nem struktúrákra és szervezetre gondolok – még a következőt szeretném mondani: gondolhatunk koncentrikus köröket alkotó vízgyűrűkre, amikor követ dobunk a vízbe: csak egyenletes, harmonikus mozgást látunk Jézus, mint középpont körül, belülről kifelé. Jézus a központ „A lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, mást senki sem rakhat” (1Kor 3,11). Jézuson kívül valóban nem lehetséges Isten valódi megismerése, hiszen „senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú ki akarja jelenteni” (Mt 11,27). „Maga fogja juhait legeltetni” (Ez 34,11), mert egyedül „Ő a Testnek, az Egyháznak feje” (Kol 1,18). Földi élete a Hozzá fűző kapcsolatok gazdag árnyalatait tükrözi. Először is itt van három legmeghittebb barátja: Péter, a kőszikla; János, a „szeretett” tanítvány; és Jakab. Körülötte a 12: a továbbiakban tanítványok nagyobb csoportja (Az Apostolok Cselekedetei 120-at említ, vö. ApCsel 1,15). Más, intimebb kapcsolatban áll Vele Mária – az édesanyja –, továbbá Lázár és családja. Hallunk azután még a hívők sokkal tágabb köréről, a szimpatizánsokról és a keresőkről, ugyancsak a bizonytalankodókról, mint Nikodémus, stb. Ekörül Izrael egész népe, még távolabb az egész világ. Ilyen mozgékony lesz a jövő épülőben lévő Egyháza is, ahol a mérték nem az egyházi hovatartozás lesz, hanem az egyes ember Jézussal való személyes kapcsolata. Ő mindenekelőtt EGYESEKET (lásd: egyedül álló embereket) fog hívni és őket személyes barátságával magához kötni. Aki ezt leginkább sugározza, annak lesz a többiekre is a legnagyobb befolyása. A közösség további felépítésében a HÁZASSÁG és CSALÁD – mint az Egyház legkisebb építőköve – ismét elsőrangú helyet fog elfoglalni.A keresztény és egyházi élet alapja ismét ide tevődik át. Ez volt Isten elképzelése a kezdet kezdetétől: „Isten megteremtette az embert a maga képére, férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,27). Ahol a férfi és a nő szeretetben eggyé válik, megjelenik Isten első emberi képe. Ebből kiindulva nevezi Isten az Őt népével, Izraellel összekötő szeretetkapcsolatot végül is: házasságnak. Nem ok nélkül készítette elő Jézus küldetését harminc éven át a családi élet keretei között. Ide kell nekünk is újra visszatérnünk.Amikor még plébános voltam, kezdett egyre csökkenni a templom-látogatók száma. Akkoriban kihirdettem a következőket: „Ha egy családban valamilyen dolog okot ad erre – például betegség, születés, egy jubileum vagy akármi más –, szívesen megünneplem az Úrvacsorát otthon, az egész családdal együtt, a templomi istentisztelet helyett”. Hetente többször is adódott erre alkalom. Jézus is családi körben ünnepelte az utolsó vacsorát. Az első keresztények szintén otthon jöttek össze, így születtek meg a házi közösségek. Az efezusiakhoz írt levélben – amelyben Jézusról és közösségéről van szó – Pál apostol az ötödik fejezetben egyszer csak a házasságról kezd el beszélni. Azt gondolhatná az ember, hogy talán néhány gyakorlati figyelmeztetésre fog áttérni, ő azonban e helyett egész világosan ezt mondja: „Nagy titok ez (t.i. a házasság), én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom” (Ef 5,32). A „titok” szón (5 alkalommal használja ebben a rövid levélben), nem valamilyen kifürkészhetetlen igazságot ért – mint ahogy ezt a keresztények gyakran vélik –, hanem olyan intim titkot, amelyet az ember rábíz egy jóbarátra: olyan valamit, ami csak a beavatottakra tartozik. Így akarja Pál apostol a beavatottakkal, vagyis az élő keresztényekkel megértetni: „Én itt nem egyszerűen a házasságról beszélek, hanem Jézusról és közösségéről”. Házasság – itt kezdődik az Egyház. Ezzel kell elindulnia: a keresztény házasság szeretet–közösségével. Itt lesz letéve Jézus Egyházának legkisebb építőköve. Itt öleli át Jézus menyasszonyát. Nem csoda, hogy a keresztény házasság: felbonthatatlan! Tovább fűzve a gondolatot, ez magában foglalja azt is, hogy az a pozitív változás, amely most az egyházakban végbemegy, vissza kell, hogy térjen a családba. Ahol a férfi és a nő ismét tudatára ébred papi hivatásának, ott megszülethet a szeretet igazi klímája; ahol a gyermekeket Jézushoz viszik és elvezetik az újjászületéshez; ahol előkészítik őket a Szentlélek kiáradására; ahol együtt ünneplik az Úrvacsorát, ahogy ez az Egyház kezdetekor is otthon és a házi közösségekben történt; ahol egymásnak megbocsátást ajándékoznak; ahol betegekre teszik a kezüket (esetleg megkenéssel); ahol közösen figyelik Isten szavát, és ahol az ima mindennek az alapja. Az Egyház vezetőinek nevelniük kell erre a keresztényeket. „Nevelni” ugyanis annyit jelent: „magamat fölöslegessé tenni.” Mint a fiatal Egyházban, úgy nőhetnek ki ebből ma is élő MAGOK és házi közösségek. A római levélben ezt olvassuk erről: „Köszöntsétek ennek és ennek a házában a gyülekező közösséget… a velük lévő testvéreket… és összes szenteket” (vö. Róm 16). Úgy gondolom, hogy Jézus sok ilyen „magra” célzott, amikor egy alkalommal ezt mondta nekem: „Nem azonos csoportok nagyméretű találkozásaira gondolok. Mindent kisebb, kisebb méretben!” Hogy Jézus ezeket mozgó egységekként látja, akkor világosodott meg előttem, amikor egyszer éjszaka felébresztett, hogy a következő üzenetet felírjam:  „Utazó követeknek kell jönniük. Normális jelenség kell, hogy legyen a különböző csoportok és egyházak keresztényei között, hogy egymással gyümölcsöző kapcsolatot tartsanak fent. Ez jobban szolgálja az egységet és hitet, mint a tanítói tekintély, amely felülről mindent kínos pontossággal szemmel tart. Dinamikusabb Egyház jön, mozgékonyabb, nem hatalmi blokkokra osztva. Olyan Egyház, amely sokfajta alakot ölthet magára a helyzettől függően, mint ahogy Én magam is többféle alakban jelentem meg feltámadásom után. A szeretet rugalmas és alkalmazkodó, az értelem: kemény és éles. Így akarom, hogy legyen, hiszen nem trónusomon ülök, hanem körüljárok királyságomban.” E körül a mag körül képződik a HÍVŐK KÖRE, a meggyőződésesek és fél meggyőződésesek, a szimpatizánsok és a többi résztvevő. Ugyanúgy, mint Jézus napjaiban is: kereső emberek, vagy az örök nézelődők, újdonság hajhászók, akik lelkesen profitálnak az előnyökből, de akik közben tovább élik saját életüket. Nem kell őket túl gyorsan keresztényeknek tartanunk, vagy csupán emberi indokok miatt felvennünk, a „minél nagyobb a rakás, annál nagyobb az öröm” elv alapján. Addig, amíg nem tudunk, vagy nem akarunk felelősséget vállalni,jó példával ösztönözhetjük, de ne „húzzuk-vonjuk” őket. Ne alkudozzunk az Evangélium magas követelményeinek rovására, csak hogy több lelket nyerjünk meg. Azt jelentené ez, hogy a többieket, mint keresztényeket tulajdonképpen már „leírtuk”? Egyáltalán nem! Ők alkotják a hívő tömeget, akik megindítják Jézus szívét, mert olyanok, mint a pásztor nélküli juhok. Akkor viszont elegendő figyelmet fordítunk erre a pásztor nélküli nyájra? Nem törekszünk-e túlzottan keresztény elit nevelésre? Gondoljuk csak meg, hogy éppen most hanyagolják el a pásztor nélküli juhokat. A megújult kereszténységben, a valóban élő keresztényeknek kell gondoskodni róluk, hiszen ők a föld sója. A tömegről való gondoskodás így kiteljesedik. Csak a kiindulópont más, mint eddig, mégpedig szilárd háttérből indulnak el a tömeghez, és nem fordítva. Jézus korában is voltak papok, írástudók és törvény-magyarázók. Ennek ellenére, Jézus már annak idején is beszélt a „pásztor nélküli juhokról”. Mit mondana vajon napjainkban a teológusoknak, és hivatalos egyházi vezetőknek? A hívők tömegét veszi körül a VILÁG, „amelybe Isten elküldte egyszülött Fiát, nem azért, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ” (Jn 3,17), de amelyről Jézus azt is mondja, hogy „nem a világért könyörgök”, mert „Ő bizonyítja, hogy cselekedetei gonoszak” (Jn 7,7). Jézus azért jött a világba, hogy megmentse, ugyanakkor azonban rajta kívül marad, nem elegyedik vele, nem hízeleg neki, mint ahogy az egyházak ezt tették. Hívja, hogy térjen meg Hozzá. A jövőben az Egyház magatartása is az lesz, ami Jézus magatartása volt: egészen ember az emberekkel, ugyanakkor azon kívül álló, Istenhez és ahhoz a másik világhoz tartozva. Az Egyháznak nem az a célja, hogy saját magát építse, hanem az, hogy az örömhírt elvigye másokhoz és ezt saját életén bemutassa, hogy Isten szereteturalma így minden helyzetben áthathassa a világot. El tudom képzelni, hogy a fentiek olvasása közben sokan berzenkednek, mert a fennálló struktúrák elbizonytalanították őket, és talán attól félnek, hogy az egész keresztény hitet aláássák. Én azonban tucat embert ismerek, akik csalódottan a közösségeikben, vagy egyházaikban szerzett tapasztalatoktól maguk keltek útra Jézussal. Meg kell állapítanom, hogy ezek egyáltalán nem kerültek tévútra. Félelmünk, hogy ez nem egyezik meg a valósággal, inkább abbéli bizalmatlanságunkból származik, hogy Jézus, a Pásztor nem tud megbirkózni feladatával, és a mi emberi vezetésünk megbízhatóbb. Dehát a gyakorlat nem pont az ellenkezőjét mutatja? Éppen azért csalódtak sokan, mert mi emberek mindent irányításunk és ellenőrzésünk alá akarunk vonni. Most pedig kerekedjünk fel Isten népeként a zarándokútra, adjuk fel biztonságos életünket a társadalomban, megszabadulva a fölösleges tehertől, hogy a mennyei haza valódi örömhírét megmutassuk a világnak.Szabadságban élő Egyház eljövetelét várom, melynek küldetése hírül adni a látomást: van más életszemlélet, van más választási lehetőség! Amíg a világ korlátozott céljait a földön keresi, addig a keresztények szavaikkal és tetteikkel az örök cél felé igazodnak: Isten eljövendő királysága felé. Jézus Krisztus élő megjelenése lesznek a földön. Jézus már jön.

 MARANA THA, JÖJJ EL URAM!

“Szellemben és igazságban” – T. Austin-Sparks

“Szellemben és igazságban” – T. Austin-Sparks

János 4:23

Nem túlzás azt mondani, hogy a Jézus száját elhagyó legrövidebb mondás is mélységet, értéket és döntő jelentőségű, kimeríthetetlen tartalmat hordoz. A fenti mondatrész jó példa erre. Az első rész – ennek szövegösszefüggéseit figyelembe véve – azt szolgálta, hogy jelezze egy régóta fennálló és mély gyökerekkel rendelkező hagyomány megváltoztatását. Egy rendszer, egy régóta fennálló és mély gyökerekkel rendelkező hagyomány bármely részének megkérdőjelezése a legtöbb emberben szenvedélyt és halálos dühöt és egy egész nemzet ellenállását váltja ki, ami szétterjed az egész világon. A Biblia, amiben ez a kifejezés is előfordul, szinte tele van ilyen nagy ellentmondásokkal. A szavak nem csupán az átmenetet jelzik egy hosszú ideig fennálló rendszerből egy attól teljesen különböző másik rendszerbe, hanem egyenesen a helyzet lényegét érintik, ami annyira felizgatja és aggodalommal tölti el ma a keresztyénséget, mint korábban még soha. A ’keresztyénség’ mindent magában foglal, amit a ’keresztyénség’ névbe beleérthetünk, ami a mostani időkben sok részét és különféle szempontjait tekintve teljesen megváltozott egy olyan sürgető szükség hatására, ami meg akarja menteni az igazi életet, és megtalálni az igazi egység útját.

A keresztyénség ideje alatt soha korábban olyan sokszor, olyan gyakran és olyan komolysággal nem ejtették ki a ’Gyülekezet’ szót a ’keresztyénség’ berkein belül. A legnagyobbtól a legkisebb közösségig a ’Gyülekezet’ és annak egysége összejövetelek, konferenciák, tanácskozások, bizottsági ülések témája. Mindez egy mély és komoly nyugtalanságot árul el, mint az bármi esetében igaz, amikor a dolgok nincsenek rendben.

Az, amit ’keresztyénségnek’ és ’gyülekezetnek’ hívunk, az egy éppen olyan megmerevedett, meggyökeresedett és bevett hagyomány, intézmény és rendszer lett, mint valaha a judaizmus volt, ezért ezt sem lesz könnyebb alapjaiban megváltoztatni, mint az a judaizmus esetében volt. Felszínes módosítások tehetők és vannak is ilyenek, azért a változásért viszont, amely az egész probléma valódi megoldásához vezet, nagyon komoly árat kell fizetni. Nagyon is lehetséges, hogy ugyanúgy, mint az Úr Jézus idejében, az ehhez nélkülözhetetlen világosság csak keveseknek adatik meg, mert Isten tudja, hogy a többség soha nem lenne hajlandó megfizetni ennek a változásnak az árát. Lehet, hogy – mint a régi időkben – csak egy „maradék” jut el Isten válaszának megismeréséig, és ők eleget fognak tenni a követelményeknek, bármibe kerüljön is nekik.

Ezért nem táplálhatunk túlzott reményeket mindazzal kapcsolatban, ami meg fog történni. Lehet, hogy széles körben zavarokat fog okozni, amit Isten szuverén beavatkozása révén az „embereknek a szív szerinti szétválasztásával” tesz. A megrostálás végeredményét jelentő szétválasztás jó lehetőség arra, hogy megvizsgáljuk a különböző elgondolásokat, hogy valójában mi is a Gyülekezet.

Az idők folyamán az ’Egyház’ szó valahogyan egyre inkább épülettel és valami szerkezethez (struktúrához) kapcsolódott, ezért most ez az általánosan használt szó az ilyen helyekre. Ezt használják az emberek fizikai testéből álló gyülekezeteire is. Néha olyan értelemben is használják, hogy azzal határozzák meg az emberek egész világra kiterjedő testét, amit összefoglalóan ‘keresztyénségnek’ hívnak. Sok felekezeti ’gyülekezet’ van mindenfelé, amiknek a száma megszámlálhatatlan. A szétválasztás jelenthet egy olyan felismerést számunkra, hogy az igazi Gyülekezet nem emberi testek összessége: nem egy olyan társaság, amit egy elnevezés vagy egy hitvallás, azaz meggyőződések sora kapcsol össze, ami meghatározott ’Újszövetségi Rend’ és gyakorlat szerint jött létre. Mindezek külsőségek, testiesek, múlandó dolgok, anyagi jellegűek, stb. és meg fognak szűnni, mint ahogyan ez megtörtént sok helyen a történelem során, és meg fog történni az üldözés hatására a világ sok területén.

Az anyagot, a helyeket, a fizikális dolgokat félretéve az igazi Gyülekezet (Egyház) azonban nem egy mesterséges dolog; csak egy van belőle és nem sok és nem megosztott. A János 4.23 szavaiban (a szövegkörnyezetet is beleérte) Jézus sokkal többet mond erről, ami nem egyszerűen csak egy állítás. Pontosan meghatározza a Gyülekezetet minden részletét tekintve. Ellentmondást nem tűrő módon elutasította Jeruzsálemet és annak Templomát, a Gerizim-hegyet Samáriában és minden azokhoz hasonló rendszert, és kihirdette azt az egyetlen elvet, ami meghatározza és minősíti az igazi Gyülekezetet. Ha olyan komolyan vesszük Jézust, mint ahogyan halljuk Őt beszélni János evangéliumában, akkor épületek (bármennyire díszesek és pompásak is), vallásos emberek gyülekezetei (bármilyen óriásiak és nagy hagyománnyal rendelkeznek is), bármiféle rendszerek (bármennyire is használja Isten azokat szuverén módon) nem az igaz Gyülekezet! Sok dolog van ebben a felsorolásban, amikről azt gondoljuk, hogy szükségesek és a Gyülekezethez tartozó dolgok, de valójában nem azok. A lényeg az, hogy amikor egy ember vagy emberek Istennel járnak, az út kívülről befelé vezet és olyan sok külsőség, amit korábban az emberek olyan fontosnak gondoltak, valójában elveszti jelentőségét, mert a szellemi valóság nem igényel olyan sok egyházi külsőséget és kelléket. Mi volt tehát a lényeg és az alap, amire Krisztus leredukálta a Gyülekezetet leválasztva arról minden felesleges dolgot? – megtalálva a választ minden megosztottságra, és ezzel együtt az igaz és örök egység titkára.

Figyeljük meg, hogy az „imádat” egész kérdése a helyekkel és a régi rendszerrel volt kapcsolatos, amit Jézus a János 4.23-ban leredukált a “szellemben és igazságban” kérdésére. Mit is mondott valójában? Egy nehezen érthető kifejezés használatakor számíthatunk rá, hogy az azt követő rész bőséges magyarázattal fog szolgálni arra. A Gyülekezet a szellemi emberek közössége.

Itt csupán arról van szó, amit Jézus olyan hangsúlyozottan és ellentmondást nem tűrő hangon mondott Nikodémusznak. “Bizony, bizony” – “a legőszintébben” – “mondom.” Emlékezzünk rá, hogy ki volt Nikodémusz és mit képviselt, amire Jézus nyomatékosan kijelentette neki, hogy a Menny Királyságán kívül van, és minden vallásossága, hagyománya és jóhiszeműsége ellenére sem léphet be oda; az ajtó gyorsan bezárul a hozzá hasonlók előtt. Az igény és elvárás, amit Jézus – ellentmondást nem tűrő módon – állított az volt, hogy valaminek meg kellene történnie, ami egy új élet kezdete lenne mindenütt, mint egy újjászületett tagja egy új és teljesen más pályának, szférának és nemzetnek.

Nikodémusz zavarát látva Jézus megmagyarázta, hogy nem a fizikai test kérdéséről van szó, mint azt máshol is kijelentette, hogy “test és vér nem örökölheti Isten Királyságát.” Ezért a Királyság, vagy a Gyülekezet alapvetően nem vallásos fizikai testek sokasága. Ott van még az is, hogy “neked” szükséges „felülről születni”, „szellemtől születni”, ellentétben “azzal, ami testtől születik”. Mit jelent az, hogy – Isten és a Menny Királyságában – nincs helye azoknak, akik újjá nem születnek? Mit jelent az, hogy az Istennel való közösség nem jelent életet, amíg újjá nem születik valaki? Jézus és az Újszövetség válasza is egyben az igazi keresztyénségre, hogy az ember szelleme, a “szív belső embere”, a “mi belső emberünk”, mint egy azonosító, újjá legyen születve. Amikor az ember szelleme azonosul azzal, az nem csak annyit jelent, hogy egy emberről azt mondjuk: ‘Neki szép, kellemes szelleme van’. Ez elvont lenne. A szellem az emberben az a lényeges belső mag, egy olyan a rendből, ami a Menny Királyságához tartozik és az minden más rendtől eltér. Az, mint Jézus mondta, egyedül és közvetlenül az Isten Szelleme munkájának eredménye, és lényegesen különbözik minden más vallásos rendtől.

Ne felejtsük el, hogy a Gyülekezet az ilyen szellemi emberek organikus egysége és kizárólag az ilyeneké. A Gyülekezet – a létezését tekintve – sosem lesz bármiben és bárhol több vagy kevesebb, mint azoknak a szellemi embereknek a szellemi nagysága, ami – Istennel – a Szent Szellem meghatározott működése által jön létre; nem szentségek segítségével, vagy bármi más külsőleges dolog segítségével, hanem csak Isteni jóváhagyás, Istentől valócselekedet által. A szentségek nem szellemiek, hanem múlandók és szimbolikusak. A vezérigénk szövegösszefüggése alapján “Isten Szellem”; azaz természet és nem elsősorban hajlam, hanem a lét egy formája, a lét lényegi rendje. Amikor Jézus arról beszél, hogy az Istennel való kapcsolatot, közösséget, azonosságot hangsúlyozza, az csak abban az esetben lehetséges, amikor az ember – Isteni cselekedet által – alapvetően és lényegében egy szellemileg újjászületett teremtéssé válik; amit Pál így határozott meg: “szellemi ember”. A Gyülekezet – helyileg és egyetemes értelemben – sosem lesz tökéletesebb, mint az azt alkotó szellemi emberek. Az épületek és az óemberi testek el fognak múlni. “Az igaz embereknek a szelleme válik tökéletessé”, amik “nem kézzel csinált” testet fognak magukra ölteni, hanem az újjászületett szellemhez hasonlóan „egy felülről származó – romolhatatlan – testet”. (Zsidó 12:23 és 1 Kor. 15.)

Isten, mint “szellemi Atyánk nevelésének középpontjában a “fenyítés” áll.  (Zsidó 12:9).

Aztán, a mi testi apáink fenyítettek minket és becsültük őket; avagy nem sokkal inkább engedelmeskedünk-e a lelkek Atyjának, és élünk!

A Gyülekezet szellemi születéssel kezdődött. Szellemi születések többszöröződése (a) és(b) a szellemi emberek növekedése által növekszik.

Az egyetlen látható Gyülekezet – Krisztus jelleme személyekben. A testek lényeges közvetítő közegek. Nem test nélküli – gondolkodó – szellemi lények vagyunk és nem a miszticizmus birodalmához tartozunk. A szellemi élet egy lényeges megtapasztalás, mert minden testi életünk gyakorlati megtapasztalásán keresztül szellemileg fejlődünk. Annak ellenére, hogy testben élünk, olyan ’edények’ vagyunk, ’amikben szenvedünk’. Nem fogadjuk el a „Keresztyén Tudomány” álláspontját, hogy az “anyag a leggonoszabb érzéki csalódás”.

Időt kell fordítanunk rá, hogy ezt a fontos kérdést nagyon egyértelműen tisztázzuk, mert különben könnyű lesz minket félrevezetni; és úgy tűnhet, hogy valójában el akarjuk szellemiesíteni a Gyülekezetet. A keresztyén emberek fizikai teste nagyon lényeges a Gyülekezet szempontjából, ezért gyakorlati célból meg kell erősíteniük magukat, mint az önkifejezés és jelenlét közvetítő eszközét ebben a világban. Nem is kell mondanunk, hogy nagyon abszurd lenne úgy gondolni a Gyülekezetre, mint sok test nélküli szellemre. Ugyanez igaz a helyre is. A Gyülekezet nem egy mindenhol jelen lévő szellem, még akkor sem, ha a Szent Szellem vezeti, aki mindenhol jelen van. Mi azt mondjuk – és hisszük, hogy az Újszövetség ezt tanítja – , hogy belül a szükséges fizikai és testi ‘templomok’ mögött a Gyülekezet az újjászületett emberek szelleme által jön létre, akiknek a szellemében az örök élet Isteni ajándéka Jézus Krisztusban lakozást vesz újjászületés által. Ez az örökkévaló Gyülekezet. A fizikai testek elsőbbséget adnak “az Ő dicsőséges testéhez hasonló” szellemi testeknek (Fil. 3:21) és a gyülekezetek fizikai helyei végső soron feleslegessé válnak, mint az Újszövetség első generációja idején és azt követő időkben. A Gyülekezet múlandó házai előbb utóbb megszűnnek, de az „igaz emberek szellemeinek” (Zsidó 12:23) szellemi valósága, az igaz gyülekezet meg fog maradni.

Ahhoz, hogy meglássuk és megértsük a Gyülekezetnek ezt az igazi természetét rendelkezni kell számos életfunkcióval. Ez rá fog világítani sok általános és uralkodó téves kifejezésmódra a Gyülekezettel kapcsolatban – olyan, mint pld. ‘csatlakozás a Gyülekezethez”: hívás, korlátozás, csábítás, vagy bármi más kifelé irányuló törekvés. A Gyülekezetről való gondolkozásunkban és beszédünkben fellelhető megtévesztésért sok ember szemében és gondolkozásában nagymértékben felelősek azok a megtévesztések, amik ma a történelmi ‘egyházakban’ jelen vannak. Nagyon megtévesztő. A Gyülekezet nemegy „vegyes valami”, amihez „csatlakozni” lehet, hanem annál sokkal több: egy igazi család. Az egy szellemi azonosság, amibe bele kell születni az Atya Isten nemzése és a Szent Szellemtől való születés által.

Ha megismerjük, hogy mi is a Gyülekezet valójában annak hatásaként meg fog oldódni az egység összes problémája. Az egység az Újszövetség szerint elsődlegesen és alapvetően nem gondolkozásbeli és nem is érzelmi, hanem szellemi egység – “Egy Szellem”. Az elme nem képes megragadni minden igazságot, a szellem azonban bizonyosan tudhatja, hogy az igaz. Az elme nem képes meghatározni egy hibát, de a szellem – a jelenlévő Szent Szellem által – érzékeli, hogy valami hamis van az állításban. Ezért van az, hogy az igazi Gyülekezet garanciát és védelmet jelent.

Amit hangsúlyozni szeretnék, abban van egy magyarázat egy másik nagy fejtörést igénylő dologra is. Péter, János és Pál életükben mind látták a velük kapcsolatban lévő gyülekezetek helyzetének nagy hanyatlását. Ázsiában mind elfordultak Páltól. Péter is sok mindent látott, ami határozott és hittel teljes szavakkal töltötte meg az írását. János a hanyatlás mindazon elemeit látta, amiről a Jelenések könyvében írt. Ezek az emberek azt is tudták, hogy a halálukat Krisztus ellenségei fogják okozni. A kilátás gyászos és mély csalódást okozó volt minden emberi szempontból. A Gyülekezet látszólag le volt rombolva és az életük munkája tönkretéve. A látszat számunkra is ezt mutatja. Ezek az emberek mégis szellemi győztesek voltak és megőrizték tekintélyüket az utolsó pillanatig. Miért? Valójában azért, mert tudták, hogy a Gyülekezet és az a munka, amit elvégeztek valamint a hívőkkel kapcsolatos legmélyebb igazság nem külsőség kérdése, hanem szellemi és belső, és ezért elpusztíthatatlan. Mi a valódi meghatározása a “szellemben és igazságban”, amin a pokol kapui (tanácskozása) sem diadalmaskodhat? Isten munkája mélyebb, mint a hazafiság, a vérmérséklet, a hagyomány, a ‘születés’,  a képzettség. Az ember megújult és benne lakó szelleme és a szellemi egység köteléke ugyanis kiállja a nagy nyomásokat és a szenvedéseket.

Bárcsak az igazság szelleme felhasználná az itt leírtakat arra, hogy megnyissa a szemünket – az Újszövetségben a „szellemben és igazságban”-ra mondott sokkal több dologra. Ha akarod nevezd ezt ‘misztikusságnak'; vagy ‘átszellemülésnek'; az igazság azonban mégis az, hogy a keresztyénség egy vallássá, egy eszmévé, egy formává, egy rendszerré, egy névvé alakult át az idők folyamán. Az egyedüli és egyetlen hatalom a „keresztyén” névben az, amit folyamatosan beleértünk és tanítunk róla, hogy ő egy személy; egy örökkévalószemély egyéni valósága, de kiterjesztve az Ő szelleme által – az újjászületésen keresztül reprodukálva – “kiválasztva Isten, az Atya előre elhatározott akarata szerint”. A Gyülekezet és az egység nem több és nem kevesebb vagy más, mint Krisztus szellemi jelenléte és mértéke. Az egyik nagy teher és súlyos kötelesség ránk nézve, hogy alaposan vizsgáljuk áta „keresztyénség” fejlődése során hozzátapadt és elfogadott olyan dolgokat, mint a hivalkodó díszítések, megkülönböztető díszes ruhák, papság, formák, stb, és ezeket lehámozva róla keressük a Krisztust. Ez egy nagyon komoly munka, ami egy nagyon erőteljes bánásmódot igényelhet, de akár tetszik akár nem, az egység érdekében el kell, hogy végezze a Gyülekezet, mert egyetlen ilyen külsőség alkalmazása által sem vagyunk képesek a gyülekezetet tökéletessé tenni. Ez az, amit Pál apostol szóvá tesz, amikor a 2 Korintus 5.15-16-ban olyan különös módon fogalmaz ezzel kapcsolatban: “… ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt Őbenne… ezért ezen túl senkit sem ismerünk test szerint”;

Jóllehet itt szavakban valójában nem, de más helyeken az apostol szembeállítja a „testit” a „szellemivel” és meg kellene értenünk, hogy mit gondol erről. Pál azt mondja, hogy többé nem ismeri Krisztust testileg azaz „hús” szerint (mint gyarló embert) és kijelenti, hogy Krisztust most szellem szerint kell megismerni, és így van ez a keresztyén emberekkel is. Isten segít bennünket abban, hogy a testi önmagunkat Krisztus mögött a háttérben tartsuk! Isten segít nekünk abban is, hogy próbáljuk felfedezni a Krisztust másokban, akármilyen kis mértékben is. Egyet fogtok érteni azzal, hogy az ezzel kapcsolatos nagyobb erőfeszítés iránti igény a szellemi életet rendkívül gyakorlatiassá teszi.

Ez tehát a Gyülekezet és az egyedül igaz egység. Nem meglepő tehát az “igyekezvén megtartani a szellem egységét” esete, mert ez „erőfeszítéseket” igényel. Ha a természetes önmagunkat vagy testi önmagunkat tesszük Krisztus elé, azzal ártunk Krisztus teste egységének.

Itt egyelőre meg kell állnunk. Bizonyos vagyok abban, hogy ezek igazolják és megerősítik az elején tett megállapításunkat, hogy „Jézus szájáról elhangzott bármilyen rövid kifejezés kimeríthetetlen teljességet tartalmaz.’ Így van ez a “szellemben és igazságban” kifejezéssel is.

Embereket vagy Krisztust kell követnünk? – Michael Clark

Embereket vagy Krisztust kell követnünk? – Michael Clark

Miképpen én is mindenkinek mindenben kedvében járok, nem keresvén a magam hasznát, hanem a sokaságét, hogy megtartassanak. ……. Legyetek az én követőim, mint én is a Krisztusé. Dicsérlek pedig titeket atyámfiai, hogy én rólam mindenben megemlékeztek, és amiképpen meghagytam néktek, rendeléseimet megtartjátok. Akarom pedig, hogy tudjátok, hogy minden férfiúnak feje a Krisztus; az asszonynak feje pedig a férfiú; a Krisztusnak feje pedig az Isten. Minden férfiú, aki befedett fővel imádkozik, avagy prófétál, megcsúfolja az ő fejét.”   (1 Kor 10:33 -11.4)

Pál azt tanácsolja nekünk, hogy őt kövessük, de hogyan kell ezt tennünk? Követnünk kell őt és a gyülekezetben lévő vezetőket sok vak birka módjára? Követnünk kell egy embert csak azért, mert van egy gyülekezeti pozíciója és egy “hivatala”? Jézus egy “Isten kegyelméből való királyságot” hozott létre az emberek között és a gyülekezetvezetők egy fehér lapot kaptak volna, hogy arra azt írjanak, amit akarnak? Ellentétben azzal, amit magunk körül látunk, Jézus a hatalmát nem trónörökösök dinasztiájának adta, akik azután meghalnak, mint valamiféle emberi tanítók, hanem ezzel szemben Ő akar a gyülekezet Feje maradni (a görög ekklesia kihívott gyülekezetet jelent), és azok között tartózkodni, akiket kihívott a világi rendszerből a Maga számára. Mielőtt a keresztre ment a következőkről biztosította a tanítványait:

„Nem hagylak titeket árvákul; eljövök ti hozzátok. Még egy kevés idő és a világ nem lát engem többé; de ti megláttok engem: mert én élek, ti is élni fogtok. Azon a napon megtudjátok majd ti, hogy én az én Atyámban vagyok, és ti én bennem, és én ti bennetek.”    (János 14:18-20)

Jézus azokban él, akik az Övéi! A földi királyok átörökítik a hatalmat, meghatározva azt, hogy a haláluk után ki lépjen a helyükbe. Jézus azonban még mindig az egyház Feje és Ő sosem adja át a helyét senkinek. Még mindig Jézus a Főpásztor a nyája és a testének tagjai felett, akik Neki és az Ő Szellemének engedelmeskednek. (Lásd Ap.csel. 5:29-32; valamint 1 Kor. 3). Amikor olyan emberek, mint Diotrefesz megpróbálják a gyülekezetben az elsőséget megszerezni – azt a helyet, ami egyedül Jézust illeti meg – akkor ők valójában antikrisztusok a maguk természetét illetően. Krisztust próbálják meg elmozdítani az Őt megillető helyéről Isten szentjei között. János a következőt írta a gyülekezetnek:

“Szeretett barátom, híven cselekszel mindenben, amit az atyafiakért, és pedig az idegenekért teszel, akik bizonyságot tettek a te szeretetedről a gyülekezet előtt; akiket jól teszed, ha Istenhez méltóan bocsátasz útjukra. Mert az ő nevéért mentek ki, semmit sem fogadván el a pogányoktól; Nékünk azért be kell fogadnunk az ilyeneket, hogy munkatársaikká lehessünk az igazságban. Írtam a gyülekezetnek; de Diotrefesz, aki elsőséget kíván közöttük, nem fogad el minket. Ezért, ha odamegyek, felemlítem az ő dolgait, amelyeket cselekszik, gonosz szavakkal csácsogván ellenünk; sőt nem elégedvén meg ezzel, maga sem fogadja be az atyafiakat, és akik ezt akarnák, azokat is akadályozza, és az egyházból kiveti. Szeretett barátom, ne a rosszat kövesd, hanem a jót. Aki jót cselekszik, az Istentől van; aki pedig rosszat cselekszik, nem látta az Istent.”    (3 János 1:5-11)

Figyeljünk János szavaira, ki hiszi, hogy ez az uralkodni akaró ember gonosz dolgot cselekedett, mert ellene állt azoknak, akiket János küldött ehhez a hívő közösséghez, ami az ő munkája során jött létre. Figyeljük meg azt is, hogy ez a néhány kiküldött semmit sem vett el a hívőktől, hanem valóban Krisztusban való hit szerint jártak. Itt vannak ezek az emberek, akiket mint Jézus istenfélő példaképeit János támogatott, szemben olyan valakivel, aki elsőséget akart magának a szentek között.

Az igazi szellemi vezetőség sosem helyezi magát Krisztus és az Ő nyája közé, hanem inkább megmutatja nekik, mit jelent Jézust valóban követni. Alázatos szolgaként ők a példamutatás alapján vezetnek. Ezért az 1 Korintus 10 és 11 fejezetéből vett fenti idézet alapján látjuk, hogy Pál azt bizonygatja, hogy nem a maga hasznát keresi, nem erőlteti rá saját akaratát másokra, és maga sem él másképpen, mint amit másoknak is ajánl. Ezzel szemben egyedül Jézus Krisztust követi. Azt követően és csakis azt követően várható el valakitől, hogy kövesse őt, mint egy istenfélő példaképet. Erről az üzenetről Albert Barnes a következőt írja: “Jó, ha egy szolgáló hivalkodás nélkül tud apellálni a saját példájára, és a saját életmódjával arra buzdítani másokat, hogy önmegtagadó és szent életet éljenek, amit a maga mindennapi cselekedeteiben és beszédében is megél.”

Pál a gyülekezetnek és a vezetőségnek példát mutatott az által, hogy a saját kezével munkálkodva tartotta el magát és nem rakott terhet a gyülekezetre. Pál nem csak igét hirdetett vasárnap (visszaadva ez által valamit), és a begyűjtött adományokból élt, mint az ma általában szokás. Valójában egyetlen alkalommal szólított fel adománygyűjtésre a jeruzsálemi szegények részére. (lásd Róma 15:25-28), sohasem magáért vagy azokért, akik vele szolgáltak.

Ezt írta a thesszalonikaiaknak:

“A mi Urunk Jézus Krisztus nevében pedig, rendeljük néktek, atyámfiai, hogy vonjátok el magatokat minden atyafitól, aki rendetlenül él, és nem ama utasítás szerint, amelyet mi tőlünk kapott. Magatok is tudjátok, mimódon kell minket követni; mert nem viseltük magunkat közöttetek rendetlenül. Sem ingyen kenyeret nem ettünk senkinél, hanem munkával és fáradsággal, éjjel-nappal dolgozva, hogy közületek senkinek se legyünk terhére. Nem azért, mintha nem volna rá jogunk, hanem hogy magunkat például adjuk néktek, hogy minket kövessetek. Mert amikor nálatok voltunk is, azt rendeltük néktek, hogy ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék. Mert halljuk, hogy némelyek rendetlenül élnek közületek, akik semmit nem dolgoznak, hanem nyughatatlankodnak. Az ilyeneknek azonban rendeljük és kérjük őket a mi Urunk Jézus Krisztusra, hogy csendesen munkálkodva, a magok kenyerét egyék.”     (2 Thessz. 3:6-12)

Sok ember úgy vállal fel ma egy szolgálatot, hogy abból akar megélni. Úgy tekintenek arra, mint egy jó foglalkozásra, ami korlátlan lehetőségeket nyújt a híressé és gazdaggá váláshoz. Ez sosem volt Pál és a többi apostol szívének gondolata; valójában ő Jézus követése miatt minden tekintetben veszteségeket szenvedett, amiket „kárnak és szemétnek” minősített. Olyan pásztorokra és gyülekezet vezetőkre van szükség ma, akik olyan életmódot folytatnak, hogy a mások javát keresik, elsősorban a szegényekre és a szükségben lévőkre gondolva, és a saját kezükkel munkálkodnak, hogy eltartsák magukat és másokat. Milyen példa az egy szkeptikus világ számára, ha állandóan csak több pénzért kolduló magas jövedelmű szolgálókat lát, akik felélik a bevétel nagyobb részét, és csak jelképes adományokat adnak a szegényeknek, hogy lássák az emberek.

Pál példamutatással vezetett. De honnan vette azt az elképzelést, hogy neki nem szabad a gyülekezet terhére lenni, hanem helyette szolgálni minden embert, sőt betölteni a szükségeiket is, amikor az szükséges? Ezt Jézustól látta. Amikor több ezer ember követte Jézust ki a pusztába és nem voltak felkészülve, hogy ellássák őket, mit tett Jézus? Leültette őket ötvenes csoportokba és kiküldte a tanítványokat tizenkét kosárral, hogy beszedjenek egy óriási adományt, ahogyan azt ma gyakorolják? Egyáltalán nem! Megetette mindnyájukat, amíg jól nem laktak és tizenkét kosár étel még meg is maradt! Jézus azt mondta a tanítványoknak, hogy az Ő példáját követve nekik kellene megetetni őket.

Jézus később a tanítványoknak arról beszélt, hogy mit tesznek az istenfélő vezetők Isten családjáért, amikor szükségben vannak, és mi történik azokkal, akik nem gondoskodnak a szentek szükségeiről.

„Kicsoda hát a hű és bölcs szolga, akit az ő ura gondviselővé tőn az ő háza népén, hogy a maga idejében adjon azoknak eledelt? Boldog az a szolga, akit az ő ura, mikor haza jő, ily munkában talál. Bizony mondom néktek, hogy minden jószága fölött gondviselővé teszi őt. Ha pedig ama gonosz szolga így szólna az ő szívében: Halogatja még az én uram a hazajövetelt; És az ő szolgatársait verni kezdené, a részegesekkel pedig enni és inni kezdene: Megjön annak a szolgának az ura, amely napon nem várja, és amely órában nem gondolja, és kettévágatja őt, és a képmutatók sorsára juttatja; ott lesz sírás és fogcsikorgatás.”  (Máté 24:45-51)

A befedezés tanáról

Érdekes, hogy az emberi alávetettségről és befedezésről szóló egész tanítás Pál apostolnak a korintusi gyülekezethez írt első levelére épül. A 11. fejezetben Pál azt magyarázza, hogy“minden férfi, amikor imádkozik vagy prófétál befedett fejjel, megcsúfolja az ő fejét.” A továbbiakban azt mondja: “a férfinak azonban nem kell befednie a fejét, mert ő Isten képe és dicsősége.” 

A leghatározottabb kijelentés Pál részéről a befedezés hamis tanítása ellen a 3. versben található, ahol a következőt mondja:

“Akarom pedig, hogy tudjátok, hogy minden férfiúnak feje a Krisztus. és Krisztusnak feje pedig az Isten.”

Amikor a gyülekezetünkben inkább embereknek engedelmeskedünk, mint Istennek és a gyülekezetben mindent először a vezetőinknek mondunk el, akkor valójában fejünket befedve “Krisztust megcsúfolva prófétálunk”. Krisztus a mi befedezésünk, nekünk azt kell mondani, amit Ő ültetett a szívünkbe, mert EGY a Közbenjáró Isten és ember között, Jézus Krisztus.

A vallásos vezetők “lázadásnak” minősíti azt, hogy közvetlen kapcsolatunk legyen Krisztussal. Emberi vélemény szerint egyszerűen nem cselekedhetsz semmit egy téged befedező gyülekezetvezető nélkül. Ha te, mint Krisztusban örököstárs még nem csatlakoztál az “eretnekek előkelő társaságához”, akik mernek közvetlenül Krisztussal kapcsolatot tartani, akkor mélyen a Krisztustól kapott felhatalmazásod alatt élsz.

Sem Jézus sem az apostolok nem tanították azt, hogy bárki emberfia legyen a mi befedezésünk. Pál és az őt követő munkatársak erre egyáltalán nem tartottak igényt, ehelyett inkább “minden ember lelkiismeretére apelláltak Isten előtt.” Ezzel azt is bemutatja, hogy nem bontja meg a hívők és az Ő Uruk között lévő egységet és szövetséget. A lelkiismeret kérdését illetően Pál arról is ír, hogy minden embernek a “saját értelme felől kell meggyőződnie.” A hit lényege az, hogy minden ember Istennel legyen kapcsolatban bármiféle emberi közbeavatkozás nélkül. Jézus a következőkre figyelmeztet: “eljövök hamar: tartsd meg, ami nálad van, hogy senki el ne vegye a te koronádat.”   (Jel. 3:11)

Mi a helyzet a gyülekezeti tanítókkal?

Ma sokan Jézus nyájának tanítói akarnak lenni. A korai gyülekezet tele volt hamis tanítókkal. Először a júdaisták mentek el a pogány gyülekezetekbe megpróbálkozva behozni őket az Ószövetség törvénye alá. Azután az Egyiptomban lévő Alexandria gnosztikusai mentek el a kiskorú gyülekezetekhez azt állítva, hogy ők minden igazság birtokosai. Ezeknek az embereknek ugyanaz volt a céljuk, hogy elszakítsák a szenteket Jézustól és a saját tanítványaikká és vallásuk gyakorlóivá tegyék. Pál erre figyelmeztette az efézusi gyülekezet véneit.

“Mert én tudom azt, hogy az én eltávozásom után jönnek ti közétek gonosz farkasok, kik nem kedveznek a nyájnak. Sőt ti magatok közül is támadnak férfiak, kik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat magok után vonják. Azért vigyázzatok, megemlékezvén arról, hogy én három esztendeig éjjel és nappal meg nem szűntem könnyhullatással inteni mindenkit.”  (Ap.csel. 20:29-31).

János a közöttük lévő antikrisztus szelleméről, valamint gnosztikus eretnekekről beszél azokra az emberi tanítókra figyelmeztetve, akik a hívők közül emelkednek ki.

“Fiacskáim, itt az utolsó óra; és amint hallottátok, hogy az antikrisztus eljön, így most sok antikrisztus támadt; ahonnan tudjuk, hogy itt az utolsó óra. Közülünk váltak ki, de nem voltak közülünk valók; mert ha közülünk valók lettek volna, velünk maradtak volna; de hogy nyilvánvalóvá legyen felőlük, hogy nem mindnyájan közülünk valók. És néktek kenetetek van a Szenttől, és mindent tudtok. Nem azért írtam néktek, mivel nem ismeritek az igazságot, hanem mivel ismeritek azt, és mivel semmi sincsen az igazságból, ami hazugság. Ki a hazug, ha nem az, aki tagadja, hogy a Jézus a Krisztus? Ez az antikrisztus, aki tagadja az Atyát és a Fiút. Senkiben nincs meg az Atya, aki tagadja a Fiút. Aki vallást tesz a Fiúról, abban az Atya is megvan. Amit azért ti kezdettől hallottatok, az maradjon meg bennetek. Ha bennetek marad az, amit kezdettől fogva hallottatok, ti is az Atyában és a Fiúban maradtok. És az az ígéret, amelyet ő ígért nékünk: az örök élet. Ezeket írtam néktek azok felől, akik elhitetnek titeket. És az a kenet, amelyet ti kaptatok tőle, bennetek marad, és így nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; hanem amint az a kenet megtanít titeket mindenre, úgy igaz is az és nem hazugság, és amiként megtanított titeket, úgy maradjatok ő benne. És most, fiacskáim, maradjatok ő benne; hogy mikor megjelenik, bizodalmunk legyen, és meg ne szégyenüljünk előtte az ő eljövetelekor.”     (1 János 2:18-28)

Ezek a hamis tanítók az ő Krisztusban lévő közösségeikből jöttek ki, a szentek közösségétől elkülönítve és fölé helyezve magukat, maguk után – a saját befolyásuk és uralmuk alá – vonva olyan sok hívőt, amennyit csak lehet. Ahogyan Pálnak az Ap.cselben lévő figyelmeztetéséből látjuk, ezek az antikriszusi tanítók Isten nyájából jönnek elő és azután föléjük emelkednek. Péter ilyen módon figyelmeztette a gyülekezet véneit:

“A köztetek lévő presbitereket kérem én, a presbitertárs, és a Krisztus szenvedésének tanúja, és a megjelenendő dicsőségnek részese; Legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyáját, gondot viselvén arra nem kényszerítésből, hanem örömest; sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal; Sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken, hanem mint példányképei a nyájnak. És mikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőségnek hervadatlan koronáját.” (1 Péter 5:1-4)

Mi, akik vének vagyunk – idősebbek – a gyülekezetben, nem uralkodhatunk Jézus nyája felett. Nekünk az istenfélő példaképként kell vezetnünk és úgy cselekedni, hogy még a gondolata sem merüljön fel bennünk, hogy a szolgálatunkért pénzt kapjunk. Figyeljük meg, hogy Péter úgy azonosítja magát, aki maga is vén, akinek része volt Krisztus szenvedésében, nem, mint egy apostol, sőt legkevésbé, mint az ő pápájuk! Világossá teszi, hogy sosem lehetünk olyanok, akik uralkodnak Isten népe felett. Jézus is nagyon világossá tette ezt a tanítványai számára, amikor közöttük járt.

“Jézus pedig magához szólítván őket, monda nékik: Tudjátok, hogy azok, akik a pogányok között fejedelmeknek tartatnak, uralkodnak felettük, és az ő nagyjaik hatalmaskodnak rajtok. De nem így lesz közöttetek; hanem, aki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok; És aki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen:”   (Márk 10:42-44)

Figyeljük meg az 1 János 2. fejezetének a következő részét és értsük meg jól:

“És néktek kenetetek van a Szenttől, és mindent tudtok. Nem azért írtam néktek, mivel nem ismeritek az igazságot, hanem mivel ismeritek azt, és mivel semmi sincsen az igazságból, ami hazugság. Ki a hazug, ha nem az, aki tagadja, hogy a Jézus a Krisztus? Ez az antikrisztus, aki tagadja az Atyát és a Fiút.”   (1 János 2:20-22)

A hazug a gonosz maga, aki a hazugság atyja. Hogyan tagadja meg az Atyát és a Fiút? Minden bizonnyal tudja, hogy ők léteznek! Jézus győzött a gonosz felett, minden erejét megtörve, kivéve a megtévesztés hazugságának erejét. Ezt a gondolatot követve tehát, kiket használ a gonosz arra, hogy megtagadják Jézus elsőségét a gyülekezetben és a gyülekezet felett? A hamis tanítókat használja fel, akik az antikrisztus szellemében élnek és mozognak. Ezek a tanítók megtagadják Jézus jogos helyét, aki a Fej minden hívő és a gyülekezet fölött. Emberi vezetők és hamis tanítók e szellem által jönnek elő a hívők testéből, felemelkednek és megpróbálják a szenteket Jézustól saját magukhoz vonzani.

Mi volt János megoldása erre a problémára? Mit mondott a gyülekezetnek, hogy cselekedjen annak érdekében, hogy távol tartsa magát ebben a világban lévő sok antikrisztusi szellem csábításától? Azt mondta nekik, hogy tanuljanak meg a Kenetre, a bennük lévő Szent Szellemre hallgatni, amit Isten adott nekik, amikor Krisztushoz jöttek. A görög “antichristo” szó nem csak jelenti, hogy “Krisztus ellenes”, hanem azt is, hogy “Krisztus helyébe lép”, és ez az, amit ma mindenhol látunk. Emberek megpróbálják elmozdítani Jézust és a saját hangjukkal, tanításaikkal és a többiek fölé való emelkedésükkel elnyomva a Szellem hangját.

“Az én juhaim hallják az én szómat”

Mi a jele annak, hogy Jézus nyájához tartozunk? Ő azt mondta, hogy ilyen módon tudhatjuk meg azt:

“Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem: és én örök életet adok nékik; és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből. Az én Atyám, aki azokat adta nékem, nagyobb mindeneknél; és senki sem ragadhatja ki azokat az én Atyámnak kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.”    (János 10:27-30).

Az Ő nyája hallja az Ő hangját, a Szent Szellem hangját! Annak a hangnak az ismerete és hallása nélkül, nem tudjuk követni Őt és az Ő akaratát cselekedeni.

Milyenek azok a más hangok, amik megpróbálják eltéríteni és magukhoz vonni az Ő nyáját? Ezekről a következőt mondja Jézus:

“És mikor kiereszti az ő juhait, előttük megy; és a juhok követik őt, mert ismerik az ő hangját. Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak attól: mert nem ismerik az idegenek hangját. Ezt a példázatot mondta nékik Jézus; de ők nem értették, mi az, amit szólt nékik”.    (János 10:4-6).

Krisztus nyájának évszázadokon keresztül tartó “idegenek” – gazemberek, hamis krisztusok, hamis tanítók, hamis apostolok és hamis próféták – általi folyamatos támadása miatt, a gyülekezet valódi problémája ma az, hogy az Ő nyája, mivel nagyrészt nem ismeri az Ő hangját, hajlamos azokban az “idegen” hangokban bízni, akik Isten nyája fölé emelik magukat. Egyetlen védekezésük az antikrisztus szelleme ellen – Jézus hangjának a Szellem hangjának hallása – ami, majdnem kiveszett azokból, akik “keresztyénnek” hívják magukat.

Nem véletlen, hogy a János Jelenések könyvében a Szellem állandóan ezt az egy kifejezést ismétli: “Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek.”

Jézus így tanította a tanítványokat:

“Ti pedig ne hívassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok (Máté 23:8).”

Milyen messzire eltávolodtunk Krisztus testeként az Ő Szellemében való egységünktől! Már nem az Ő legelőjének a nyája vagyunk, olyan tagok, akik egymásért élnek Őbenne, egy közös Tanítóval. Helyette emberi vágyaink vannak a felemelkedésre és az egymás feletti uralkodásra olyan megtisztelő címekkel, ami egyedül Jézust illeti meg. Már Dávid is tisztában volt azzal az egyetlen egyesítő alapelvvel, amit Isten vágyik kiformálni, amikor ezt írta:

“az Úr az én Pásztorom…”

Tudnunk kell, hogy Jézus egyedül minden dologban teljesen elegendő.

“Kiki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai; Ha valaki szól, mintegy Isten igéit szólja: ha valaki szolgál, mintegy azzal az erővel szolgáljon, amelyet Isten ad: hogy mindenben dícsőíttessék a Jézus Krisztus által, akinek dicsőség és hatalom örökkön-örökké. Ámen.”     (1 Péter 4:10-11)

Idézetek az ébredésről

Idézetek az ébredésről  

Szerző: Sandor

„Az igazi ébredés nem kevesebbet jelent, mint forradalmat, a világiasság és az önzés szellemének kiűzését, Isten és az Ő szeretetének győzelemre vitelét a szívünkben és az életünkben.” Andrew Murray

“Az eljövendő ébredés az imádkozás nagy ébredésével kell, hogy elkezdődjön. A belső szobában, zárt ajtó mellett kezdődik, mint amikor először meghallod a zuhogó eső hangját. A szolgálók titkos imájának növekedése lesz az áldás biztos jele.”  Andrew Murray

“Mikor szükséges egy ébredés? Amikor a nemtörődömség és az érdektelenség a jellemző, amikor az emberek alszanak.”  Billy Sunday

“Megpróbálni egy gyülekezetet ébredések nélkül működtetni olyan lehet, mint egy benzinmotort vajas kenyérrel működtetni”  Billy Sunday

“Amikor a Szent Szellem elkezd munkálkodni egy igazi ébredésben, hatalmasan meggyőzi az embereket a bűneikről. A szellemi ébredés kiemelkedő jellemzője Isten jelenlétének és szentségének egy mély bizonyossága.”  Henry Blackaby

Fordította: Abonyi Sándor

A szeretet otthon kezdődik – David Wikerson

A szeretet otthon kezdődik – David Wikerson

Jézus megparancsolta a János 15:6-ban, hogy milyen legyen a kapcsolatom és hogyan viszonyuljak a feleségemhez és a gyermekeimhez. Az egyedülálló ember számára ez azt jelenti, hogy hogyan viszonyuljon szobatársaihoz, keresztyén testvéreihez és a hozzá legközelebb álló emberekhez.

Ehhez nem kell semmit hozzátenni. Ha olyan emberré és szolgálóvá válok, amire Isten elhívott engem, akkor a feleségemnek őszintén ki kell tudni mondani menny, pokol és világ előtt: „A férjem Krisztus szeretetével szeret engem. Elkövet ugyan hibákat, de növekszik a hosszú-tűrésben, hogy megértő legyen velem szemben. Igyekszik még gyöngédebb és gondoskodóbb lenni. Imádkozik velem. Nem képmutató, hanem olyan, amiről prédikál.”

Ha azonban a feleségem bizonyságtétele nem erről szól — ha neki a szíve gondolata egy titkos szenvedés: “A férjem nem Isten embere, csak olyannak mutatja magát, mintha az lenne” – akkor a feleségem élete számára nem teremtem gyümölcsöt.  Minden munkálkodásomnak — az igehirdetéseimnek, a fáradozásaimnak, jószívű adakozásaimnak, a sok utazásomnak — nincs semmi értéke.  Egy hervadó, gyümölcstelen ág vagyok, ami nem termi meg a Krisztushoz illő gyümölcsöt.. Jézus ezért másokat indítani fog arra, hogy meglássák a szellemileg halott állapotomat, hogy az Ő királysága számára kevés értéket képviselő tulajdonsággal rendelkezem.

Egy középkorú pásztor a feleségével együtt összetört szívvel és sírva jöttek hozzám. A pásztor könnyek között mondta nekem: “David testvér! Vétkeztem Isten ellen és a feleségem ellen. Házasságtörést követtem el.” Remegett az Isten szerinti szomorúságtól, amikor bevallotta nekem bűnét. Ekkor a felesége odafordult hozzám és lágyan azt mondta: “Megbocsátottam neki. Őszintének látom a bűnbánatát és reménykedem az Úrban, hogy helyre fog állítani bennünket.”

Abban a kiváltságos helyzetben volt részem, hogy egy csodálatos gyógyulás kezdetének lehettem tanúja. A múltban elkövetett hibáinkat sosem tudjuk semmissé tenni, de amikor őszinte a bűnbánat, Isten megígérte, hogy helyreállít mindent, amit a kártevők elpusztítottak.

Kérek minden Krisztust követő házaspárt, hogy álljanak fel és vallják be őszintén:  “Nem könnyű.” A házasság egy naponkénti erőfeszítés, a keresztyén élet közös útján; hasonlóan a kereszt útjához, ahol a saját akaratod naponkénti feladása szükséges. Természetesen a Sátán ismeri a szívedet, hogy még inkább Krisztushoz hasonlóvá akarsz válni az otthonodban, ezért gondoskodni fog az állandó kísértésekről.

Nincs egyetlen más olyan nehéz és intenzív iskola sem, mint a ’házasság iskolája’ és sosem jutsz el odáig, hogy kiérdemeld az ’oklevelet’. Isten nyilvánvalóvá teszi ezt számunkra: a szeretteinkkel való életünk a hegycsúcs, minden próbánk legmagasabb csúcsa. Ha itt rosszul vizsgázunk, akkor minden más is rossz lesz az életünkben.

Párválasztás, házasság – Abonyiné Mária

Párválasztás, házasság – Abonyiné Mária

Szerző: Sandor

Párválasztás, házasság

Ez a téma emberöltők óta mindig izgalmas kérdés volt az emberek életében. Hogyan találok jó feleséget? Hogyan találok olyan férjet, aki mellett boldog lehetek egész életemben? A Bibliában mindig minden kérdésünkre megtaláljuk a választ.

„Derék asszonyt kicsoda találhat? Értéke sokkal drágább az igazgyöngynél.” Példabeszédek 3.10.

„Aki jó feleséget talált, kincset talált, és elnyerte az Úr jóakaratát.” Péld. 18.22.

„A derék asszony urának koronája, de mint a csontszú, olyan a szégyentelen.”  Példabeszédek 12.4.

Ki az, aki gondoskodhat arról, hogy mindenki megtalálja a maga derék asszonyát, akit szimbolikusan „ékes koronaként” viselhet a fején? Ezt a gondoskodást maga Isten ígérte meg az embereknek a Teremtéskor.

„És fogta az Úristen az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze.”  1 Móz. 2.15.

„Azután ezt mondta az Úristen: nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat.”  1 Móz. 2.18.

Ugyanezt máshol is megerősíti a Biblia:

„A ház és a vagyon apai örökség, de az Úrtól van az okos feleség.”  Példabeszédek 19.14.

Az ígéret mindenkinek szól, hívőnek és nem hívőnek egyaránt. Csak az a kérdés, meghallja-e az egyén, amikor szól hozzá Isten, megmutatva azt, akit neki szánt.

Hogyan találhatunk „hozzánk illő” társat?

Sokszor a párválasztásban már ezen a ponton félrecsúszunk. Miért? Mert nem engedünk teret az Úrnak, hanem a mi elgondolásunkat akarjuk megvalósítani, és e szerint keressük a társunkat. Milyen a mi elgondolásunk? Feltételekhez szabottak és a mi egyéni ízlésünknek megfelelő. Egy példa, mint elvárás egy leendő férj felé:

–         legyen 180-186 cm magasságú

–         kisportolt testalkatú

–         a haja legyen szőke

–         a szeme kék színű

–         legyen minimum 1diplomája

–         két idegen nyelven beszéljen

–         legyen háza, de minimum autója

–         jó fizetése legyen

–         kedvelje a társaságot, a szórakozást, az utazást, stb.

Ez tehát a mi elképzelésünk egy ideális férjről. Hasonlóan megalkotható egy idea a leendő feleségekről is. Gondolom, aki szeretne megházasodni, mindenkinek van egy képe a leendő párjáról. Érdekes viszont elgondolkozni azon, hogy velünk ellentétben, hogyan gondolja Isten a hozzáillőség kérdését?

Isten a feleséget segítő társként adja a férfinak. Ez nem jelent alacsonyabb rendűséget és nem jelenti azt, hogy a férfi uralkodhat a feleségén. Jó házasság akkor alakulhat ki, ha egy Isten szerinti vezetési rend alakul ki a családban: az asszony feje a férj, a férj feje pedig Krisztus. Amikor Isten hozzánk illő társat keres a sok millió emberből, Ő nem szemrevételezéssel választ, nem a külsőségeket nézi (magasság, haja, szeme színe, testsúlya, vagyona, stb.) Isten a belső tulajdonságokat, az ember jellemét vizsgálja, és a szerint választ.

Mi egy leendő, vagy már házas férjnek a dolga (szerepköre) a családban?

–  Ő a „fej” a családban, aki vezet, irányít, döntéseket hoz. Természetesen meghallgatja a felesége tanácsait is, teret ad annak, mérlegelve azt melyik megoldásnak lesz jobb eredménye a jövőt tekintve. A férfi a felelős a meghozott döntésekért.

–  A férj feladata a család anyagi szükségleteinek az előteremtése. A feleség, majd a születendő gyermekek eltartása, felnevelése, taníttatása szintén a férj kötelessége. Mindketten kötelesek a gyerekek részére anyagi javakat gyűjteni „szárnyra bocsátásuk” előtt. Természetesen jó dolog, ha a feleség is tud dolgozni, így nem csak a mindennapi szükségek betöltésére lesz elegendő a keresetük, hanem tudnak segíteni másoknak és gondolhatnak autóvásárlásra, – cserére vagy utazásra is.

–  A férj feladata a család védelmezése is. A férjnek biztonságérzetet kell nyújtania a feleség, majd a születendő gyermekek számára. Meg kell védenie őket mindenféle külső behatástól, fizikai erőszaktól. Ugyanakkor minden kialakuló családi konfliktust, erőszakot lehetőleg kiteljesedése előtt meg kell akadályozni, vagy ha már kialakult, rendezni. A házasság sohasem lesz konfliktusmentes. Tartóssága attól függ, hogy a nehéz helyzetekben milyen döntések születnek.

–  Az apa felelős elsődlegesen a családban kialakult erkölcsért, a családtagok hitre jutásáért és az ahhoz párosuló jó cselekedetek végzéséért. A gyermekek nevelése nem világi szokások, hanem a bibliai igazságok, parancsolatok szellemében kell, hogy történjen. A gyermekeknek a szülő a példakép, ezért példamutatásuk a legjobb nevelő eszköz.

Mi a leendő, vagy már anyaként funkcionáló asszony feladata a házasságban?

– Legyen engedelmes társa a férjének. Tisztelje és szeresse őt, legyen hozzá hűséges és a férj viszont.

– Lássa el a háztartási teendőket: főzés, mosás, takarítás, stb. Természetesen ebben a férj is segíthet, megosztva a munkát napi, heti rendszerességgel.

– Nevelje a gyermekeket a nekik megfelelő módon. Ne kényeztesse el, tanítsa őket engedelmességre, a szülők és emberek szeretetére, tiszteletére.

A gyermeknevelés elveit közösen kell, hogy meghatározzák, és ahhoz következetesen kell tartaniuk magukat. Nem engedhető meg, hogy az egyik szülő mindig enged, a másik pedig mindig fegyelmez.

Isten két ember kapcsolatát házasság formájában áldja meg. Az Ő jelenlétében elmondott fogadalomtételt  – miszerint kölcsönösen szeretik egymást, és jóban- rosszban, egészségben, betegségben kitartanak egymás mellett, amíg a halál el nem választja őket – Isten nagyon is komolyan veszi. A házasság egy Isten előtt megkötött szövetség, melyet a tanúk jelenléte és mindnyájuk aláírása hitelesít. Ezen túl parancsba adja, hogy ami Isten előtt megköttetett, azt ember szét ne válassza. Az alábbiakat parancsolja a házasoknak:

„A házasoknak pedig nem én parancsolom, hanem az Úr, hogy az asszony ne váljon el a férjétől. Ha azonban elválik, maradjon házasság nélkül, vagy béküljön ki a férjével. A férfi se bocsássa el a feleségét.”  1 Kor. 7.10-11.

A választás Isten szerint tehát egyszeri lehetőség, ezért jól meg kell gondolnunk. A házasságnak fontos szerepe van Isten tevében, mert „parancsba adta” az első emberpárnak, hogy szaporodjanak és sokasodjanak, töltsék be az egész Földet. A szaporodás, gyermekek nemzése szexuális kapcsolat révén jön létre, melyet Isten a házasság keretében tervezett el.

„Jó a férfinak asszonyt nem érinteni. A paráznaság miatt azonban mindenkinek legyen saját felesége, és minden asszonynak saját férje. A férj teljesítse kötelességét a felesége iránt. A feleség nem ura a maga testének, hanem a férje, s ugyanúgy a férj sem ura a maga testének, hanem a felesége. Ne fosszátok meg egymást magatoktól…”  1 Kor. 7.1-5.

Tehát a házasság előtti, vagy azon kívüli szexuális élet Isten szemében paráznaság, olyan bűn, ami megfoszt az örök élet reménységétől.

„…..akik ilyeneket cselekszenek, nem öröklik Isten országát.”  Galata 5. 10-11.

Mire ajánlatos tehát figyelnünk a párválasztáskor?

Nem arra, amit előre elképzeltünk, amit a szemünk lát, hanem a másik nem szívét, jellemét igyekezzünk mielőbb megismerni. Bízzunk Istenben, hiszen amikor hozzánk illő társat ígért, azzal már előre kifejezte azt, hogy a társunk magasságban, súlyban, kinézetben stb. is illeni fog hozzánk. Amikor a leendő társ jellemét akarjuk megismerni, akkor a gondolkodás módját, érdeklődési körét, érzés-világát érintő kérdéseket kell megvitatni. Ez sok időt, továbbá nyíltságot, őszinteséget, bizalmat igényel egymástól. Ne mondjanak el egymásnak intim, bizalmas belső dolgokat mindaddig, míg nem derül ki, hogy Isten egymásnak szánta-e őket, vagy nem. Ez ugyanis zavarni fogja későbbi kapcsolatukat, ha nem alakul ki házastársi kapcsolat közöttük. Mindenki adja a maga természetes formáját, legyen olyan, amilyen valójában. A képmutatás, a megjátszás később visszaüt és sok csalódás, veszekedés forrásává válhat. Amennyiben úgy látják a párjukat keresők, hogy egymáshoz illők, ajánlatos a szülők véleményét is kikérni. Ha nekik nincs békességük, a szülők áldása nélkül nem érdemes „csak azért is” házasodni.

“Amikor házasság jön létre, „ketten egy testté lesznek”.   1 Móz. 2.24.

Ezért fontos, hogy a férfi és nő jelleme ne ütközzön, hanem mint két fogaskerék, mely egy szerkezet meghajtását végzi, egymásba simuljon. Ha pl. a lány gyors, temperamentumos, talán kissé elhamarkodott a döntésekben, akkor jó, ha a férj lassúbb, megfontoltabb, előrelátóbb, a döntéseket jól meggondoló típus. Jó, ha mindketten szeretik a zenét, a sportot, a kirándulást, szeretnek dolgozni, szeretik a gyerekeket, stb. Azt, hogy szeretnének-e gyereket (gyerekeket), jó előre tisztázni. Sok fiatal házaspár előbbre veszi az anyagi gyarapodást, a karriert, a nyaralásokat és egyéb élvezeteket, aztán a végére hagyják a gyermekáldást, ami nem mindig sikerül úgy, ahogy előre eltervezték. Miért? Mert a gyermek Isten ajándéka, ez egy mennyből származó jutalom, amit nem szabhatunk meg, mikor akarjuk átvenni. Ha sokáig ellene dolgozunk, mert egy ideig nem akarunk gyereket utána már nem biztos, hogy akkor kapjuk meg, amikor akarjuk, ha egyáltalán megkapjuk. Láthatjuk néhány igéből, hogy a gyermekáldás és annak időzítése Isten akaratában van:

„… az Úr erősen bezárta az Abimélek háza népének méhét, Sáráért az Ábrahám feleségéért.”  1Móz 20:18

„És meglátja az Úr Lea megvetett voltát, és megnyitja annak méhét. Rákhel pedig magtalan volt. Fogad azért Lea az ő méhében és szüle fiat, …” 1 Móz 29:31

A mentalitásunkat illetően nem jó, ha egyikük szeret szórakozni, kirándulni, a másik pedig mindig otthon, vagy a számítógép előtt ülne. A teljesen különböző érdeklődési körökből később konfliktushelyzetek alakulhatnak ki, mely külön utakhoz, külön szórakozásokhoz vezethet, ami elmérgesítheti a házastársi kapcsolatot.

Jó, ha mindketten hívők. Hívő hitetlenhez ne menjen hozzá, mivel teljesen más az erkölcsi mérce, más a gondolkodásmód, más az érdeklődési kör. Ne bízzon senki abban, hogy később a párja megtér, és az Úrhoz jön. Ez lehetséges, de ez Istenen múlik, mivel Ő munkálja ki a megtérést.

A házasság egy 24 órás együttlét és egy életre szól. Miről tudom meg, hogy Ő az igazi vagy nem?

Ha Ő az igazi, férjnek vagy feleségnek való, akit Isten ad, akkor a szívben kialakul egy nagyfokú békesség és bizonyosság: igen, vele le tudnám élni az egész életemet. Szeretem, szerelmes vagyok belé, és tudom, hogy ő is szeret engem. Ezt kimutatja a kedvességével, figyelmességével, tiszteletével, pontosságával. Ha nincs velem, hiányzik, és a vele töltött idő alatt repülnek az órák, mert jól érzem magam vele. Mindig rá gondolok, és ha vele vagyok, a világ megszűnik körülöttem.

Ha nem ő az  igazi, kétségesnek tartom, hogy le tudnám-e élni vele az életemet. Nincs belső békességem, néha úgy érzem igen, máskor nem. Vannak, amik nem tetszenek az életében, pl. elég sokat iszik, dohányzik, időnként akaratos, olykor erőszakos, időnként füllent vagy átejt, tiszteletlen, nem kedveskedik semmivel, stb. Van, amikor jól eltelik az együttlét, de olykor 1-2 óra elteltével már szeretnék egyedül maradni. Terhes a társasága.

Hol rontják el a párválasztást legtöbben?

Először is ott, hogy nem a másik megismerésére törekednek, és nem adnak egymásnak erre elegendő időt. Csak őszinte beszélgetés közben lehet megismerni a másikat. A moziban, diszkóban töltött órák erre nem alkalmasak. A séta, kirándulás és hasonló alkalmak viszont igen.

A másik rossz döntés az, hogy egymás megismerése helyett a szexre helyeződik a hangsúly. Pedig bízhatnának annyira Istenben, hogy az egymáshoz illőségben ez is benne foglaltatik. Nem kell azt előre „kipróbálni” (nem azzal szokott később probléma lenni). Nem beszélve az ehhez kapcsolódó bújócskáról, hazugságról, bűntudatról. Netán a nem kívánatos terhességről, ami sokszor emberek egész életét tönkreteheti.

A harmadik rossz döntés az, amikor látják mi az, ami nem felel meg a másikban, mégis összeházasodnak abban bízva, hogy majd az idő folyamán sikerül egymást megváltoztatniuk.

A negyedik rossz döntés pedig az, hogy egy élettársi – és nem házassági – kapcsolat mellett döntenek. Ekkor a férfi nem vállalja fel a felelősséget, nem tölti be azokat az elvárásokat, amiket Isten szán a férjnek és feleségnek a házasságban. Nyitva marad a kiskapu, amin bármikor ki lehet sétálni. Amíg nekem jó, addig együtt maradunk, aztán szétmegyünk. Az ilyen körülmények között született gyermekek nem látnak egy Isten szerinti jó házassági mintát maguk előtt. Szemükben a házasság nem egy szükséges, hanem fölösleges dolognak tűnik és így valószínűleg ők sem fognak majd házasodni. Ez nem jó, mert nemcsak Isten akarata a házasság, hanem köztudottan minden polgári társadalom alapja. Bebizonyított tény, hogy csak azok a társadalmak és kultúrák állták ki mindig az idő próbáját, amelyek a házasságra és az erős családokra építettek.

Isten vágya az, hogy mi bölcsek legyünk és vállaljuk a házassággal járó felelősséget, hogy tudjuk megtapasztalni a gyerekáldás sok örömét, sőt tudjunk felhőtlenül örülni az unokáknak is, ha eljön majdan annak is az ideje.

Jászberény, 2012.10.17.

Abonyiné Mária

A sajtó szabadság - Nagy Csaba

                                                                   A sajtó szabadság

A sajtó szabadság egy fogalom talán?Amíg a világban dúl a szabadság elleni intézkedések úgy nem marad el a eklézsiában ugyan ez sem.Megmondják miről írhatsz miről beszélhetsz.Ide tartunk igen sajnos a történelem ismétli önmagát újat nem hozz elő a Sátán mindig megfogja akadályozni az olyanokat akik tényleg hisznek Jézusnak és úgy ahogy Ő megmondta hogy cselekedjünk és beszéljünk.A nagy tanács elé hurcolás ellen nem kell védekeznünk.Igaz nem kell várnunk hogy megkorbácsolnakcsupán kirekesztenek megbélyegeznek mert hőst látnak és ez zavarja őket.Mert felszínre jön hogy ők nem teszik a Nagy Tanács Tagjai.De Jézus tanítványai mind hős az aki Megtagadja magát Felveszi a Keresztet és Követi Őt.Szentségre hajtja fejét és igazat mond.Cselekedetei Jézus szerint valók szíve nem ismer félelmet.Tudja mi az igaz és a hamis.Maga Izrael Istene vezeti őt.