Bartus László Fesz van

Bartus László Fesz van  ((letölhető akár))

A SZOLGÁLÓ TANÍTVÁNYSÁG ÚTJA - Juan Carlos Ortiz

           A SZOLGÁLÓ TANÍTVÁNYSÁG ÚTJA

Juan Carlos Ortiz


ELŐSZÓ

   Ez a könyv nem mindenkinek való. Csak azokhoz szól, akik
készek arra, hogy Isten országát befogadják életükbe, csa-
ládjukba és gyülekezetükbe.
   Nem szabad úgy tekintenünk ezt, mintha "Isten országa
üzemeltetési utasítása" lenne. Nem módszerekről van benne
szó, hanem elvekről. Hogy felfedezzük Isten módszerét, annak
egyetlen módja az, hogy használjuk fel ezeket az elveket,
ahogyan azt Ortiz lelkész átültette gyakorlatba, mégpedig:

    1. Ismerd fel, hogy szükség van változásra.
    2. Tarts bűnbánatot a régi módszereid és a tradíciókhoz
kötözöttséged miatt.
    3. Légy készen arra, hogy Isten dicsőségéért elveszíts
mindent.
    4. Rendeld alá magadat Isten más embereinek.
    5. Engedd magadat itt a földön Isten eszközeként hasz-
nálni.
    6. Rendeld alá magadat Jézus uralmának.
    7. Ha hibát vétesz, ismerd be, és kezdjed előlről.
    8. Várj legalább öt esztendeig, vagy még tovább is ezzel
a hitvallásoddal: "Ez a helyes út, ebben kövessetek."

   Szabadítson meg Isten bennünket olyanoktól, akik nem készek arra, hogy imádságban, böjtölésben és Isten előtti várakozásban levonják ezekből saját következtetéseiket.

Jamie Buckingham

                                   1.R é s z

                                 A z  Ú j  B o r

   Ki tanítvány? Tanítvány az, aki követi Jézus Krisztust.
De nem minden hívő keresztyén feltétlenül tanítványa már Jézusnak, még ha Isten országához tartozik is. Krisztust követni annyit jelent, mint őt Úrnak elismerni, úgy szolgálni Neki, mint rabszolgája, őt szeretni és imádni.
   Ezekről szól ennek a könyvnek az első része.

1.            A z  ö t ö d i k  e v a n g é l i u m

"Miért mondjátok nekem: Uram, Uram, ha nem cselekszitek, amiket mondok?"
Lukács 6,46
   A mi spanyol szavunk az "Úr"-ra érdekes problémát takar, "Úr" spanyolul "Senor", amit egyben megszólításként is használnak. így mondjuk pl. Senor Miller, Senor Schmidt és S e n o r J é z u s.
   Ezáltal spanyolban az "Úr szó jelentése megerőtlenült. Jézust spanyolul "Senor"-nak hívni, az ö Úr voltának mindent meghaladó valóságához képest, nem egészen helyes. /De így van ez a németben, és a magyarban is, probléma ez sok nyelvben. /
   Az első keresztyének korában a rabszolgák a görög urukat "kyrios"-nak szólították /kisbetűvel írva/. Ha ezt a szót azután nagy kezdőbetűvel Írták le, akkor az az egész római világbirodalomban csupán egyetlen személyre vonatkozott. A római császár volt "az Úr". Ha római hivatalnokok vagy katonák az utcán találkoztak, a köszönésük ez volt: "Caesár az Úr!"
   Ebből azután a keresztyének számára probléma keletkezett. Amikor "Caesár az Úr"-ral köszöntötték őket, azt felelték, úgy viszonozták: "Nem, hanem Jézus Krisztus az Úr!" És ez azonnal bajba hozta őket. Nem mintha a császár nevéről lett volna itt szó. Sokkal mélyebb oka volt annak. A császár tudta, hogy a keresztyének egy más tekintélyt sokkal többre becsülnek, mint őt, és hogy az ő életük számára Jézus Krisztus sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint a császár. A viszonyulásuk ez volt: "Császár, amíg a lelkiismeretünk megengedi, készek vagyunk neked szolgálni. De ha arra kényszerítenek, hogy válasszunk, akkor mi Jézus oldalára állunk, mert övé az életünk, ö a mi Urunk, számunkra a legfőbb tekintély." Nem csoda hát, ha a császár üldözte a keresztyéneket.
   Az evangélium, amit a Bibliában kaptunk, az Isten orszá-

                                                                              - 3 -
 
gáról szóló híradás. Az úgy mutatja be nekünk Jézust, mint Királyt, mint Urat, mint legfőbb Tekintélyt. Ő a középpont. Az Isten országa evangéliuma krisztocentrikus evangélium.
   Egy idő óta azonban hirdetnek egy másik evangéliumot, amelyben az ember áll a középpontban. Úgy felmagasztaljak:, mint valami slágerárut, amit nem lehet mellőzni. Úgy mondják: "Emberek, ha el akarjátok fogadni Jézust.,.". Látják, már itt találkozunk a problémával: hiszen mégiscsak Jézus az, Aki elfogad minket, és nem fordítva! Így aztán az embert állítják a középpontba.
   Sok evangélista ezt mondja: "Lásd meg, hogyan kopogtat Jézus a szíved ajtaján. Nyisd meg Neki, kérlek. Nem látod-e, amint ott kívül áll a szörnyű téli hidegben? Szegény Jézus, - nyiss ajtót Neki!" - Nem csoda hát, ha a hallgató úgy gondolja, hogy Jézus tetszésére teszi, ha megtér?
   Úgy mondtuk az embereknek: "Ha befogadjátok Jézust, akkor örömötök, békességetek lesz, egészségetek, jólétetek... Adjatok Jézusnak tíz forintot, húszat kaptok, vissza " Mindig
az emberi érdekekről beszéltünk. Jézus értem Megváltó, értem orvos, értem visszajövő Király. Az evangélium középpontjába az Én-t állítottuk.
   Összejöveteleink is nem a legmesszebbmenően az emberre irányulnak? Sok lelkész az istentisztelet kialakításakor nem többet gondol-e az emberre, mint Istenre? Az első ének alatt áll az egész gyülekezet, a másodiknál viszont már leül, hiszen az éneklés alatt kifáradna. Utána énekelnek egy kis duettet, hogy egy kis változatosságot vigyünk bele, majd mindig valami mást csinálunk - és mindezt beleszorítjuk egyetlen órába, nehogy kifáradjanak az emberek! Hol marad hát itt Jézus, az Úr?
   De ugyanígy van néhány énekünkben is: "Jézussal meg vagyok elégedve" - "Jézus Krisztus az enyém" - "Ő elégíti ki vágyamat." Imádságaink is embervonatkozásuak: "Áldd meg,
Uram, házam népét, rokonságomat, tehenemet. A Jézus nevében. Ámen." Egy ilyen imádságot sokkal inkább magunkért mondunk, mint Jézusért! Eközben helyes szavakat használunk, csakhogy ellenkező értelemben. Ezzel aztán magunkat csaljuk meg.
   A mi evangéliumunk hasonlít Aladdin csodalámpájához. Megrázzuk, és úgy gondoljuk, hogy megkapunk mindent, amit csak kivánunk. Nem csoda, hogy Marx Károly a vallást a népek ópiumának mondta. Lehet, hogy igaza is volt. Tudta, hogy a vallás sokszor a menekülés útja az emberek számára.
   Pedig Jézus nem kábítószer. Ő Úr! Ha Jézushoz mégy és kiszolgáltatod Neki magadat, akkor teljesítened kell a követeléseit is, ha Ő, mint Úr szól hozzád.
   Ha a rendőrség, vagy hatóság fenyegetné lelki vezetőinket, amint akkor az apostolokkal történt, kicsoda ne próbálna így imádkozni: "Ó, Atyánk, könyörülj rajtunk. Segíts meg bennünket, Urunk! Légy kegyelmes Péterhez és Jánoshoz. Ne
                                                                             - 4 -

engedd, hogy a katonák ártsanak nekik. Mutass nekünk valami kiutat. Kímélj meg a szenvedésektől. Lásd meg, hogyan bánnak ezek velünk, ó. Urunk, parancsolj megállást nekik, hogy ne árthassanak nekünk...!" Minekünk - minket - engem...!
   De ha az Ap. Csel. 4. részét olvassuk, láthatjuk, hogy ott egészen másképp imádkoztak. Figyeljük csak meg, hányszor mondták a tanítványok ezt "Te", a "Tiéd":
   "Ezt hallván mindnyájan egy szívvel-lélekkel felemeltek szavukat az Istenhez, és így imádkoztak: Urunk, Te teremtetted az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van. Te mondottad a mi atyánknak, Dávidnak, a Te szolgádnak szavával a Szentlélek által: Miért zúgolódnak a pogányok, és gondolnak hiábavalóságokat a népek? Felkeltek a föld királyai és a fejedelmek összefogtak az Úr ellen és az Ő Krisztusa ellen. Mert valóban összefogtak Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izrael népével e városban a Te szent Fiad, a Jézus ellen, Akit Te felkentél, hogy véghez vigyék mindazt, amiről a Te kezed és tanácsod eleve elvégezte, hogy - megtörténjék. Most azért, Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre, és add meg a Te szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék a Te Igédet. Nyújtsd ki kezedet, hogy gyógyítások, jelek és csodák történjenek a Te szent Fiadnak, a Jézusnak neve által. Amint így könyörögtek, megrendült az a hely, ahol összegyűltek, és megteltek mindnyájan Szentlélekkel, és az Isten Igéjét bátorsággal hirdették.” /Csel. 4,24-31./
   Nem csoda. Hogyan lehetett volna másként egy ilyen imára, amelyik teljesen Istent tette a középpontba?
   Nem a valóság ellen akarok itt beszélni, hanem sokkal inkább egy nagy problémáról szólni, amely a hívők közt mutatkozik: a belső beállítottságunkról. Nem elegendő, ha más szavakat és más kifejezéseket használunk. Istennek egész gondolkozásmódunkat alaposan meg kell tisztítania. Más mértéket kell kapnunk.
A középkor embereihez hasonlítunk, akik a földet tekintették a világmindenség középpontjának. Tévedtek. De tévedünk mi is, amikor úgy viselkedünk, mintha mi volnánk a mindenség középpontja, és Istennek, és Jézus Krisztusnak, és az angyaloknak kellene mi körülöttünk forogniuk, a mennyet értünk teremtették volna, és minden csak a mi hasznunkra lenne.
   Nekünk kell megtalálnunk a középpontot, különben magunkat csaljuk meg! Isten a középpont, ő a Nap, mi pedig körülötte forgunk, keringünk.
   De igen nehéz megváltozni. Hiszen az evangélizációknál is az ember áll törekvésünk középpontjában. Jól emlékszem még, hogyan mondták nekünk kiképzésünk során: "Testvérek, gondoljatok az elveszett lelkekre. Azok a romlásuk felé rohannak. Minden percben ennyi, meg ennyi ember megy a pokolba. Nem éreztek-e irántuk semmi irgalmat?" Mi pedig sírtunk. Azt mondtuk: "Szegény emberek! Menjünk és mentsük meg őket!"

                                                                               - 5 -

és így mentünk ki, nem Jézusért, hanem az elveszett lelkekért.
   Miközben pedig úgy látszik, mintha mégis ez lenne a helyes. Pedig ez így fonák dolog, ha az indítóoka nem mindenek előtt és első sorban Krisztus. Mi nem az elveszett lelkeknek prédikálunk, mivel azok el vannak veszve. Isten országa építésében segédkezünk, mivel Isten parancsolta azt így nekünk; már pedig Ő  a z  Ú r !
   Én ezt a mi modem evangéliumunkat nevezem az ötödik evangéliumnak. Meg volt eddig a Máté, Márk, és Lukács evangéliuma, valamint a Jánosé, azután pedig lett az "evangéliumok evangéliuma." Ez utóbbi olyan versekből tevődik össze, amiket a többi evangéliumokból veszünk ki innen-onnan. Azok a versek ezek, amelyek Ígérnek nekünk valamit - a János 3,16., a János 5,24 és hasonlóak. Ezzel egy szisztematikus teológiát építünk fel, miközben elfeledkezünk azokról a versekről, amelyek
Jézus Krisztus  k ö v e t e l m é n y e i v e l  állítanak szembe bennünket.
   Ki hatalmazott fel minket erre? Ki adott nekünk erre engedélyt, hogy Jézusnak csak az egyik oldalát fogadjuk el? Képzeljünk el egy esküvőt. Elérkezett a házassági Ígéret fontos pillanata, az "eskü." A vőlegény ezt mondja: "Igen, én nőül veszem X. Y.-t mint szakácsnőmet." Hogyan? a-menyasszony közbeszól: "Egy pillanatra: Igen, én leszek .a szakácsnőd. Tisztán tartom a házadat. De én nem cselédlányod vagyok - a feleséged leszek, és így a szeretetedet, a szívedet akarom - mindent!"
   Így van ez Jézussal is. Bizonyos, hogy Ő a Megváltónk, az orvosunk. De mi nem oszthatjuk fel Jézust, hogy csak azt vegyük el belőle, ami nekünk leginkább tetszik. Olyanok vagyunk, mint a gyerekek, akiknek lekváros kenyeret adnak. Lenyalják a lekvárt, a kenyeret pedig visszaadják. Akkor újra kennek rá lekvárt, ők megint csak az édességet nyalják le, a többit pedig visszaadják.
   Az Úr Jézus az élet kenyere, a mennyet pedig talán hasonlíthatnánk a kenyérre kent édességhez. Nekünk nemcsak a lekvárt kell akarnunk, hanem meg kell ennünk a kenyeret is.
   Érdekes volna egyszer látni, mi történne, ha egy nagy teológus tanácskozáson eldöntenék, hogy nincsen sem mennyország, sem pokol. Hányan maradnának meg akkor az egyházunkban? Úgy vélem, igen kevesen. "Mi keresni valónk van még itt, ha nincs se mennyország, se pokol?" Hiszen ők csak az édes ráadásért, a saját érdekükért jöttek ide - hogy üdvözüljenek, hogy megmeneküljenek a pokoltól, és a mennybe jussanak. Ezek az ötödik evangélium szerint élnek.
   Amikor Péter befejezte pünkösdi prédikációját, nyilvánvalóvá tette: "Tudja meg hát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, akit ti megfeszítettetek" /Csel. 2, 36./. Ez volt a
                                                                                   - 6 -

témája. Amikor világossá lett az emberek előtt, hogy Jézus valóban az Úr, "mintha szíven találták volna őket" /37 .vers/ és megrendültek. "Mit cselekedjünk, atyámfiai?" - kérdezték.
A felelet: "Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztus nevére, bűneitek bocsánatára, és veszitek a Szentlélek ajándékát" /38. vers/.
   Pál az evangéliumot a Róma 10,9-ben így foglalta össze: "Mert ha száddal Úrnak vallod Jézust, és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halottak közül, akkor üdvözülsz!" Ő több, mint üdvözítő, Ő az Úr.
   Szeretnék egy példát mondani erre az ötödik evangéliumra. A Lukács 12,32-ben ez áll: "Ne félj, te kicsiny nyáj, mert tetszett a ti Atyátoknak, hogy néktek adja az országot." Ki ne ismerné ezt a verset? Én is már sokszor prédikáltam róla.
   De hogyan állunk a következő verssel: "Adjátok el, amitek van, és osszátok szét alamizsnaként." Erről viszont még sohasem hallottam prédikálni. Hiszen nincs is benne az ötödik evangéliumban, - de mégis Jézus követelése ez.
   Jézus azt parancsolja nekünk, hogy ne öljünk.
   Jézus parancsa felénk, hogy szeressük felebarátainkat.
   Jézus parancsa, hogy ne csüngjünk a vagyonon, hanem legyünk adakozók.
   Kinek van joga arra, hogy eldöntse, melyik parancs kötelező és melyik nem kötelező érvényű? Látod,az ötödik evangélium különleges dolgot művelt: egy parancsolatot, aminek betartása tetszésünkre van bízva! Ha megfelel neked, betartod, de ha nem tartod be, akkor is jól van.
   Csakhogy ez nem az Isten országa evangéliuma!

2.                A z  e v a n g é l i u m  I s t e n  o r s z á g á r ó l

"Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok néktek. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én alázatos szívű vagyok, és megnyugvást találtok."
Máté 11,28-29.
   Az első két verset szívesen hallgatjuk. Ellenben Jézusnak az a felhívása, hogy "az én igámat vegyétek magatokra," nem népszerű.
   A megváltás nem csupán a terhektől és problémáktól való szabadulást jelenti. A bűn igájától megszabadultál. De helyébe egy másik iga lépett, a Jézus igája. Ő megszabadít téged a régi terhedtől, hogy bevigyen országába. Elveszi problémáidat, hogy megoszthasd ővele az ő problémáit. Most a Királynak élsz, és nem önmagadnak.
   Amit ötödik evangéliumnak neveztem, az azokból a versekből tevődik össze, amiket a Bibliánkban aláhúzkodtunk.
                                                                                 - 7 -

De ha az Isten országáról szóló teljes evangéliumot akarod olvasni, akkor kezdd el még egyszer elölről, és olvasd el mindazokat a bibliai verseket, amiket  n e m  húztál alá. Akkor megtalálod azokat az igazságokat, amiket nem vettél figyelembe. Én magam nem húzok többé alá semmit a Bibliámban, mert azáltal a bibliai verseket első és második osztályba soroltam. Azelőtt ehhez különböző színeket használtam, de most ugyanabban a színben hagyom mindegyiket. Minden bibliavers fontos.
   Az ószövetségben Jézus, mint eljövendő Megváltó és Úr van bemutatva. Nagyobb Ő, mint Mózes, Dávid, és az angyalok. Dávid így nevezte őt: "az én Uram” /Zsolt. 110,1/.
Amikor Jézus embereket hívott a maga követségébe, az nem kérés formájában történt, hanem felszólításként. Így volt ez Zákeusnál. Neki kellett most eldöntenie, mit tegyen ezzel a felszólítással: engedelmeskedjék-e neki, vagy nem. Az engedelmesség annak elismerését jelenti, hogy Jézus az Úr.
   Zákeus úgy döntött, hogy engedelmeskedik. Lejött a fáról, Jézust és az apostolokat bevezette házába, és megvendégelte őket. Senki sem tárta fel előtte Isten üdvtervét. És mégis üdvözült. Mikor történt ez? Amikor  e n g e d e l m e s k e d e t t  az Úrnak. Amikor a fáról lejött, alárendelte magát Jézus Uraságának.
   Ugyanez történt Máténál, az adószedőnél, a vámosnál. Jézus ezt mondta neki: "Kövess engem!" Ez nem hívás volt. Hanem parancs! Máténak kellett döntenie, akar-e engedelmeskedni, vagy nem. Az Isten országáról szóló evangéliumban arról van szó: "térj meg, és higgy!" Vagy teszed ezt, vagy nem teszed.
   A gazdag ifjúnál sem volt ez másként, ő azt kérdezte:
"Jó Mester, mit kell tennem, hogy az örök életet elnyerjem?" /Luk. 18,18/. Ő már mindent megpróbált.
Jézus azt felelte: "Még egy fogyatkozás van benned. Add el minden vagyonodat... és jöjj, kövess engem!" /22./
A fiatalember szomorúan ment haza.
   Mit tettünk volna mi most? Valószínűleg utána futottunk volna, és rábeszéltük volna: "Fiatalember, ne vedd ezt olyan tragikusan. Gyere csak nyugodtan velünk. Majd csak találunk valami..."
   Ez azt jelentette volna, hogy bár követte volna Jézust, de a saját feltételei mellett.
   Bár szerette őt Jézus, mégis hagyta elmenni. Ha megerőtlenítette volna a feltételeit, az ifjú valóban sohasem szabadult volna meg önmagától.
   Egy másik embert Jézus arra szólított fel, hogy kövesse Őt azonnal. Ez azt felelte: "Engedd meg nekem, hogy előbb elmenjek, és eltemessem atyámat" /Luk. 9,59/. Nem! - felelte Jézus, másoknak kell arról gondoskodniuk, Ő fontosabb volt, mint egy meghalt apa, vagy bárki más. Ez az ember beleegyezett ugyan, hogy kövesse Jézust, de "engedd meg nekem, hogy

                                                                                - 8 -

előbb..." Ez is olyan valaki volt, aki Jézust a saját elképzelése szerint akarta követni. És Jézus erre is nemet mondott. Természetesen elengedhette volna őt Jézus, hogy eltemesse apját. Viszont itt alapvető kérdésről volt szó.
   Nem azáltal vagyunk megmentve, ha kijelentjük, hogy bizonyos tanítással, vagy egy bibliai hitvallással egyetértünk. Akkor vagyunk megmentve üdvösségre, ha megtesszük, amit Jézus kíván. Jézus csak annyit mond: "Kövess engem!", nem pedig azt, hogyan fog bennünket azért megjutalmazni. Ő egyszerűen parancsol.
   A megtérésre felhívás parancs. Isten azt akarja, hogy mindnyájan üdvözöljünk, mert mindnyájan vétkeztünk. Ezért parancsolja nekünk, hogy térjünk meg. Ha ez nem történik meg, akkor Istennel szemben engedetlenek vagyunk. Ezért jutnak Ítéletre azok, akik nem bánták meg bűneiket. Nem így lenne ez akkor, ha csupán valami meghívásról lenne szó.
   "Térj meg!" nem hívogatás, hanem parancs.
Ha Jézus a gazdag ifjút vagyona eladása nélkül fogadta volna be követésébe, akkor egy elkényeztetett tanítványa lett volna kíséretében. Valahányszor Jézus azt parancsolta volna neki, hogy tegyen meg valamit, a fiatalember gondolkodott volna rajta: megtegyem, vagy ne? Gyülekezeteinkben vannak ilyen hívők, mert az ötödik evangéliumnál tartanak.
   Megtérni azt jelenti, hogy magunkat alárendeljük Krisztusnak. Lehet, hogy sok biblia-teológiai fogalom nem világos előtted. De az biztosan világos, mit jelent alárendelni magadat az Úrnak. Az Ő országa polgára leszel. Téged Ő a maga oltalmába vesz.
   De mit jelent, amikor a Miatyánkban ezt mondjuk: "Jöjjön el a Te országod; legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is?" Azt jelenti, hogy nekem le kell lépnem az életem trónjáról, hogy ezt a helyet Jézus foglalhassa el. Mielőtt Jézust ismertem volna, én határoztam az életem fölött. Mióta pedig ismerem őt, Ő határoz fölötte.
   "Legyen meg a Te akaratod a földön," ez itt és ma vonatkozik ránk, nem pedig holnap, vagy valamikor a jövendőben.
   Jézus mondja: "Keressétek először Isten országát, és az Ő igazságát, és ezek mind ráadásul megadatnak nékünk" /Máté 6,33/. Mit ért az "ezek mind" alatt? Az összefüggésből világosan kitűnik: élelem, ruházat, lakás, az élet nélkülözhetetlen feltételei. Sokszor imádkozunk így: "Uram, adj nekem egy jobb munkahelyet -, Uram, add meg nekem ezt, add meg nekem azt!" Miért kell ilyen dolgokért imádkoznunk? Mert nem Isten országát keressük először.
   A "mind ezeket" azoknak Ígérte az Úr, akik először az Ő országát keresik. Az én összes teendőm annyi, hogy az Ő országát tegyem az első helyre. Utána azután csodálkozom, és kérdem: "Honnan jött mindez az áldás életembe?" Mindezek a dolgok kell, hogy kijussanak nekem, mialatt Isten országát
                                                                                - 9 -
kerestem!
   Ha látjuk, hogyan él sok hívő, azt hihetnénk, hogy ezeknek azt mondta Jézus: "Keressétek először azt, mit egyetek, mibe öltözzetek, milyen házat és milyen autót vegyetek magatoknak, kivel házasodjatok össze, milyen munkát keressetek - és azután, ha még van egy kis szabad időtök, és nem esik túl nehezetekre, tegyetek, kérlek, valamit Isten országáért is."
   Megkérdeztem egyszer valakitől: "Miért dolgozik ön?" "Azért dolgozom, hogy legyen mit ennem. Ha nem dolgozom, nincs ennivalóm sem."
"És miért eszik?”, kérdeztem tovább.
"Hogy erőm legyen a munkához."
"És miért dolgozik aztán újra?"
"Hát azért kell tovább dolgoznom, hogy tovább is ehessek, hogy tudjak dolgozni, hogy megint ehessek..."
   Az ilyen életnek nem sok értelme van, öncélúvá lett.
   Egy napon megértettem: az én életcélom az, hogy terjedjen Isten országa. Jézus mondja: "Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön" /Máté 28,18/. Az Atya adta neki azt a feladatot, hogy minden ellenségét vesse lábai alá. És miként az Atya küldte a Fiút, úgy küldi most Jézus a tanítványait is, hogy legyen részük abban, hogy Isten országát felállítsák a földön: "Menjetek el azért, tegyetek tanítvánnyá minden népet; kereszteljétek meg őket az Atyának, és a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, és tanítsátok őket, hogy tartsák meg mindazt, amit én parancsoltam nektek" /Máté 28, 19-20/.
   Besegíthetek lépésről-lépésre, hogy építsük Isten országát. És hogy ezt tehessem, ennem kell; hogy ehessek, dolgoznom kell. De mindezek mögött ott van a szándék, hogy az én Uram országát kiterjesszük.
Nemcsak azért állok munkahelyemen, hogy fedezni tudjam kiadásaimat, hanem hogy ott Istenért helytálljak. Bár alá vagyok rendelve földi munkaadómnak, de az én igazi Uram, Jézus.
   Különben abba kellene hagynom, hogy az Ő nevét kimondjam. Hiszen Jézus kérdezi: "Miért mondjátok nekem, Uram, Uram, ha nem cselekszitek, amiket mondok?" /Lukács 6,46./

 3.                   I s t e n  o r s z á g a  s z o l g á i

"Kicsoda az közületek, akinek ha szolgája szánt, vagy legeltet, mihelyt a mezőről megjön, tüstént azt mondja neki: jöjj hamar, ülj az asztalhoz!? Sőt nem azt mondja-e neki: készíts nekem vacsorára valót és övezd fel magadat, szolgálj ki engem, amíg eszem és iszom, s azután egyél, igyál magad is? Vajon megköszöni-e annak a szolgának, hogy megtette, amit

                                                                               - 10 -

neki parancsolt?"
Lukács 17,7-9.
   Láttuk mit jelent az "Úr". De hát mi a szolga?
   Jézus olyan embereknek beszélt, akik előtt ismert volt a  r a b s z o l g a  szó tulajdonképpeni jelentése. Ma már nincsenek rabszolgák. Leginkább megközelíthetjük ezt a fogalmat, ha egy alkalmazotthoz hasonlítjuk, aki bérért dolgozik, munkaszerződése van, és hozzátartozik egy szakszervezethez.
   De az I. századbeli rabszolga még igazi rabszolga volt - olyan ember, aki mindenét elvesztette ezen a világon: szabadságát, döntési lehetőségét, sőt a nevét is. Mint valami barmot árusították a vásáron. Nyakán lógott az eladási ára, és az érdeklődő vevők alkudtak rá. Végül valaki megvette, hazavitte magával, a fülébe lyukat fúrt és abba egy karikát fűzött a gazdája nevével. Ezzel elveszítette a saját nevét. Ezután már nem János vagy Péter volt, hanem Müller úr rabszolgája.
   A munkájáért nem kapott bért. Minden szabadságát elveszítette. Ha a gazdája azt mondta neki: "Hat órakor kelj föl!", akkor azt tette. Ha pedig a tulajdonos azt parancsolta neki, hogy négy órakor keljen, akkor pont négykor kelt. Ha éjfélkor adott neki valami munkát, a rabszolgának teljesítenie kellett azt. Nem volt választása, nem volt szabadsága - hiszen rabszolga volt.
   A rabszolgának először mindig az urát kellett kiszolgálnia, és csak azután ehetett ő, ami megmaradt. Amikor Jézus megkérdezte: "Vajon megköszöni-e annak a szolgának, hogy megtette, amit neki parancsolt?", a hallgatók ezt felelték: "Természetes, hogy nem!" Jézus pedig így fejezte be: "Azért hát ti is, ha minden parancsot teljesítettetek, mondjátok ezt: haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, amivel tartoztunk" /Luk. 17,10/.
   Lehet, hogy ezt nem szívesen hallgatjuk, pedig az igazság az: a Jézus Krisztus szolgái vagyunk, ő fizetett meg értünk! Pál előtt ez világos volt, amikor ezt írta: "Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának. Mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Ezért akár élünk, akár meghalunk,  a z  Ú r é i  v a g y u n k. Mert azért halt meg és elevenedett meg Krisztus, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék /Úr legyen felettük/" /Róma 14,7-9/.
   Igen sokszor hallottuk, hogy Jézus a mi bűneinkért halt meg. Pedig ez csak az egyik oldala. Azért halt meg, és támadott föl, mondja Pál, hogy valamennyiünknek, mint rabszolgáinak, Ura legyen. Nyomatékosan magyarázza ezt a II. Kor. 5, 15-ben: "Azért halt meg /Jézus/ mindenkiért, hogy akik" élnék, ezután ne maguknak éljenek, hanem Annak, Aki érettünk meghalt

                                                                               - 11 -

és feltámadott."
   Áron vétettünk meg. Ezért van mindenütt az Újtestamentumban: "Pál, Jézus Krisztus szolgája..." - "Jakab, Istennek és az Úr Jézus Krisztusnak szolgája..." - "Simon Péter, Jézus Krisztus szolgája és apostola...". Sőt Mária is "az Úr szolgálóleányának" nevezte magát /Lukács 1,38/.
   Elveszettek voltunk, és úton a pokolra, mielőtt a tulajdonosunk megtalált minket. És mi most is elveszettek vagyunk! Csakhogy amíg azelőtt a bűnben és a Sátán karmaiban voltunk elveszettek, most Jézusban vagyunk elveszve!
   Sokan úgy hiszik, hogy a megváltás szabaddá tesz: "Dicsőség az Úrnak! Szabad vagyok, szabad, szabad...!" Na igen, szabadok vagyunk. De aztán megint csak nem vagyunk szabadok. "És miután megszabadultatok a bűntől, az igazság szolgáivá lettetek." /Róma 6,18/.
   Két uralkodó van a világon, és mindegyiknek meg van a maga országa. Azelőtt a sötétség országában éltünk. Az önzés országának polgárai voltunk, ahol mindenki azt teszi, amit akar. Ilyen módszerrel kormányozza a Sátán a maga birodalmát. “...egykor mi is mindnyájan ezek között forgolódtunk testünk kívánságaiban, és cselekedtük a testnek és indulatainknak akaratát" /Efézus 2,3/.
   Úgy éltünk, ahogy tetszett. Mi volt hát a különbség? A sötétség országa olyan, mint egy léket kapott hajó, amelynek kapitánya, minthogy tudja, hogy az gyorsan süllyed, és a hajója el van veszve, odamegy az utasokhoz és azt mondja nekik: "Aki a második osztályon utazik, nyugodtan átmehet az első osztályra. Tegyék azt, ami csak tetszik önöknek. Aki inni akar, a bárban kiszolgálhatja magát. Fizetni nem kell semmit. Ha arra van kedvük, hogy a játékteremben futballozzanak, ne feszélyezzék magukat, csinálják. Ne okozzon gondot, ha néhány lámpát összetörnek."
   Az utasok el vannak ragadtatva: "Príma ember ez a mi kapitányunk! Hiszen itt azt csinálhatunk, amit csak akarunk!"
De ez a kielégülésük nem tart sokáig!
   A sötétség országában elkábíthatod magadat kábítószerekkel, élvezetekkel, amennyi csak tetszik. De el vagy veszve. Úgy gondolod, hogy a magad ura vagy. Eközben pedig az önzés szelleme hajt, ami ott, a sötétség birodalmában uralkodik.
És csak idő kérdése ez.
   Miből áll hát akkor a megváltás? Ez a jelentése: "Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és vitt át az ő szeretett Fiának országába" /Kolossé 1,13/. Azelőtt a Sátán uralma alatt éltél. Most pedig a Jézus Krisztus uralma alatt élsz.
   Ebben az új országban nem teheted azt, ami neked tetszik. Most Isten királyságához tartozol. Ő a Király itt. Ő uralkodik. Mi pedig úgy élünk, amint Ő óhajtja és akarja.

                                                                               - 12 -

   Sok embernek az a felfogása, hogy az az ismertetőjele Isten országának, hogy például ott nem szabad sem dohányozni, sem inni. Pedig sokkal mélyebb az. Isten országában azt tesszük, amit Isten mond. Ő az Ura ennek a királyságnak.
   Sokaknak persze nem tetszik ez a világos egyértelműség.
Úgy élnek, és úgy gondolkodnak, mintha nem két, hanem három út volna. A széles út a bűnösöké, amelyen a pokolba jutnak.
A keskeny út, prédikátoroké és misszionáriusoké. Utána aztán van még egy harmadik út - nem annyira széles, de nem is túl keskeny, - egy középút a többi hívő számára! Persze a Bibliában erről egy szó sincs. A valóság mégis az, amiben sokan élnék.
   A középút emberi kitalálás. Vagy a sötétség országában élünk, és a saját akaratunk szerint cselekszünk, vagy pedig Isten országában élünk, és akkor az Isten akaratát cselekesszünk. Közbenső lehetőség nincs! Voltaképpen egyáltalán nem könnyű átmenni egyik országból a másikba. Itt nincs útlevél, vagy vízum. A saját bűneink  r a b s z o l g á i  vagyunk.
Nem egykönnyen tudunk attól megszabadulni, - erre egy rabszolga sem képes.
   Egyetlen lehetőség, hogy a rabszolgaságból szabadulhassunk, ha meghalunk. Miért énekeltek az amerikai rabszolgák olyan sokat a mennyek országáról? Mert csak ez volt egyetlen reménységük a szabadságra.Így a bűntől is csak a halálon át lehet megszabadulni.
   De van itt még egy másik nehézség is: Isten országában nem létezik honosítás, állampolgárság megszerzése. Isten országába bele kell születnünk.
   Hogyan lesz hát valaki Isten országa polgárává? A megoldást Jézus hozta. Ő meghalt a kereszten, majd feltámadt: ez azt jelenti, hogy minden rabszolga, aki felnéz a keresztre, hiheti, hogy az a halál a saját halála, ő meghal, és így a Sátán hatalmából megszabadul.
   Utána következik a feltámadás. Ez helyez át bennünket az új királyságba. A feltámadás éppen olyan fontos, mint a kereszt. A halál által feloldódott az egyik királyhoz való viszonyunk, a feltámadás vagy újjászületés által kerülök a másik uralma alá.
   Ez az értelme a keresztségnek is. Valahányszor embereket kereszteltem, számomra sokáig csak ceremónia volt, minden egyéb szép körülményével együtt.
   Ez volt addig, amíg Isten az ébredést nem adta nekünk. Most felismerjük, hogy a keresztségnek mély értelme van. A keresztségnek meg kell történnie, mihelyt valaki beleszületett Isten országába. Az alámerítés által jól érthető módon ábrázolódik ki Jézus halála és feltámadása. Mi belesüllyesztjük a megkeresztelendőt a vízbe. De nem hagyjuk ott. Újra a felszínre emeljük.
   Ez nem csupán a mi, vagy az apostolok ötlete volt. A keresztségnek "az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében" kell
                                                                                 - 13 -

végbemennie. Valójában Isten a keresztelő, akit egy ember képvisel, aki az Ő nevében cselekszik.
   A keresztség jelentését talán egy bankjeggyel illusztrálhatnám. Annak két értéke van. Az egyik az anyagi értéke, a papírnak, a színes nyomdafestékeknek, stb. értéke, ami igen kicsiny. Ezt az anyagot néhány fillérért megszerezhetnénk az üzletben.
   De van azután a bankjegynek egy másik értéke, amely az állami bankban levő aranytartalékra alapozódik. Ez az érték akkor kerül alkalmazásba, amikor a boltban sok mindent veszünk érte.
   Így vagyunk a keresztséggel is. A víznek és a cselekménynek, mint olyannak nincs különös értéke. De a keresztelés, mint eljárás, abból kapja nagy jelentőségét, amit Jézus Krisztus nagypénteken és húsvétkor cselekedett. A keresztség azt bizonyítja a keresztelendő számára, hogy átment a halálból az életre. Ezért a keresztelést időileg sohase válasszuk el a megtéréstől.
   Ez a felfogás nem tőlem származik. Az ősgyülekezet az új megtérteket nyilván gyakran a megtérés órájában megkeresztelte. Ha valaki éjszaka tért meg, mint a filippi-i börtönőr, /Csel. 16/ akkor azt az éjszaka meg is keresztelték.
   Ezért Argentinéban mi valakit csak akkor tekintünk válójában megtértnek, ha meg lett keresztelve. Nem mintha számunkra a keresztség jelentené, mint ilyen, a fontosságot, hanem az engedelmességért. Ha hisz valaki, de mégsem engedi megkeresztelni magát, kétségbe vonjuk a Krisztusnak átadott voltát. Mert a megtérés lényege az engedelmesség.
   A keresztség tehát igen fontos leckét tanít nekünk. Ha megfelelő időben elvégezzük, sokkal jobban megértik az új megtértek, hogy mit tesznek. Kimenekültek a sötétség országából, és beleszülettek az Isten országába.


4.               H o g y a n  é l ü n k  I s t e n  o r s z á g á -ban?


"Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét, és úgy kövessen engem. Mert aki meg akarja tartani az életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti az ő életét énérettem, az megtalálja azt."
Máté 16,24-25.
   Ki kell menekülnünk a sötétségből, és az önzés országából, ahol mindenki a saját hasznára, és a saját akarata szerint él. Keresnünk kell a bemenetelt Isten országába, ahol mindenki Istennek, és Isten akarata szerint él.
   Isten országában meg kell halnia a mi ÉN-életünknek. De vannak sokan megtértek, akik még nem értették meg, hogy ők rabszolgák.

                                                                             - 14 -

Szeretnének továbbra is a maguk akarata szerint élni. Ez nem megy!
   Ezért mondja Jézus, hogy el kell veszítened az életedet, hogy megnyerjed azt. Sokan azért jönnek a gyülekezetbe, mert meg akarják menteni az életüket. De ha csak ennél maradnak meg, akkor az azt jelenti, hogy nem ismerik Jézust. Pedig ebben az országban ő az Úr!
   A Máté 13-ban Jézus az Isten országát egy kereskedőhöz hasonlítja, aki gyöngyöket keresett. Amikor megtalált egy értékes gyöngyöt, eladta mindenét amije csak volt, hogy megvehesse azt.
   Sok hívő úgy hiszi, hogy ebben a példázatban mi vagyunk az értékes gyöngy, és Jézusnak kellett feladnia mindent, hogy minket megváltson. A valóság viszont az, hogy ő a drágagyöngy. Mi vagyunk a kereskedők, akik mindig keresésben vagyunk a boldogság, a biztonság és elismerés után.
   Ha megtaláljuk Jézust, megér nekünk mindent. Nála van boldogság, békesség, öröm, gyógyulás, elrejtettség, örök élet  minden. Ha Ő lesz Úr életünk fölött, akkor minden az Ővé, amink csak van. Igényt tart ő mindenre.
   Amikor Buenos Airesben elkezdtük a tanitványságnak ezekről a feltételeiről prédikálni, a gyülekezeteink készek voltak az engedelmességre. Gyülekezeteink tagjai közül sokan a gyülekezet rendelkezésére bocsátották lakásaikat, házaikat. /Országunkban az infláció olyan gyorsan növekszik, hogy nem éri meg pénzt takarékosságból a bankba tenni. Helyette dologi értékeket szereznek, amiknek ára az infláció arányában emelkedik. Ide tartoznak a lakások is.
   Most aztán nem tudtuk, mit kezdjünk ezekkel az ingatlanokkal és lakástulajdonokkal. A lelkészek összejöttek, hogy megtanácskozzák. Az egyik ajánlotta, hogy adjuk el, és a bevételből épitsünk a városban egy nagy templomot. Mások úgy vélték, hogy nem az lehet Isten akarata.
   Miután hat hónapon át imádkoztunk azért, megmutatta az Úr nekünk, mit tegyünk. Egybehívtuk a gyülekezeti tagokat, és tudomásukra hoztuk: "Mindegyikőtöknek visszaadjuk a saját tulajdonát. Az Úr azt mutatta nekünk, hogy ő nem akarja a ti üres házaitokat. Akar olyan házakat és otthonokat, amelyeket ti laktok és gondoztok. De ne felejtsétek el, hogy most mindenetek az övé. Az autótok is az övé, a sofőrötökkel  együtt."
   Most nálunk nyitva áll minden ház és minden család. Ha látogatók érkeznek gyülekezetünkbe, nem kell előbb megkérdeznünk őket: "Ki tudja befogadni ezeket a testvéreket?”
   Ehelyett odafordulunk valakihez, és ezt mondjuk neki: "Testvér, te ezeket a testvéreket hazaviszed magaddal." Többé nem kérjük őket, hanem egyszerűen utasítást adhatunk, mivel az a ház már Istené.                                                                      
                                                                             - 15 -

A hívők most Istennek azt köszönik meg, hogy lakhatnak az ő házában.
   Szokatlan, új út ez. De teljesen normális, ha egyszer világossá lett, hogy Isten országa rabszolgái vagyunk.
   Isten országát lehet egy menyegzőhöz hasonlítani. Amikor egy nő férjhez megy egy férfihez, az övé lesz; és amije csak van a férjének, az az övé is. A nevét viszont eközben elveszíti.
   Sokszor hangoztatjuk, hogy mindaz, ami Jézusé, a miénk is. De csak ritkán gondolunk arra, hogy mindaz, ami a miénk, az az Úré! Csak akkor lehet valósággá az Ő urasága fölöttünk.
   Jézus mondja: "Bár hideg volnál, vagy hév! Így, mivel langymeleg vagy, sem hideg, sem meleg: kiköplek a számból" /Jel.3.15-16/.
   Tudod, mit jelent ez? Bocsássák meg nekem ezt a példát, de hiszen Jézus használta. Mi mit köpünk ki? Amit nem tudunk megemészteni. Akiket Jézus kiköp a szájából, olyan emberek, akik nem akarnak Őbenne megemésztődni. Őbenne megemésztetni azt jelenti, hogy véget ér a tulajdon életünk. Eggyé leszel Ő vele.
   Amint az étel, amit megrágok és lenyelek, a gyomornedveim által megemésztetik, és testem alkotórészévé alakul át, úgy kell nekünk is, ha "Krisztusban akarunk lenni és maradni, őbenne megemésztetnünk. Rajtunk múlik, hogy ez megtörténhessék. Hogy Jézusban maradjunk, el kell vesztenünk mindent, és az ő részévé válnunk. Elveszítjük életünket. Mint annál a szolgánál, akiről a Lukács 17-ben olvasunk, a mi időnk is az Ővé; az a nyolc óra, amit dolgozunk, a nyolc óra, amit alszunk, valamint a többi nyolc óra is.
   Sok hívő mondja magának: "Na, mára megtettem a munkámat. Most hazamegyek, letussolok. Utána még egy kicsit tévézek, majd lefekszem. Na igen, igen, tudom, hogy ma este még bibliaóra is van. De elvégre nekem is jogom van arra, hogy egyszer kipihenjem magam!"
De mire föl, rabszolga úr? Semmire sincs jogod! Jézus Krisztus megszerzett téged, és az övé minden napod minden egyes órája, amit Isten neked ajándékozott!
   Amikor a szolga Jézus példázatában készen lett a szántással, ő sem gondolt arra: Na lássuk, mit csináljak magamnak enni. Hanem: mit tálaljak az uramnak? Rizst és babot? Nem, azt tegnap evett. Vagy marhabélszint hasábburgonyával? Nem, azt hiszem, jobban szereti a kifőtt tésztát...
   "Drágám, ma este elmegyek az összejövetelre. Ki prédikál tulajdonképpen?"
   "Úgy hiszem, X. Y. testvér fog beszélni."
   "Úgy? Na, akkor inkább itthon maradok."
   Ilyen fonákul megy ez nálunk. Mi határozzuk meg, ha nekünk megfelel. Jézust pedig úgy kezeljük, mint valami szolgát, akinek rendelkezésünkre kell állnia, kívánságaink teljesítésére. A rabszolgák nem mondják ezt; "Uram, tedd ezt, tedd azt."

                                                                               - 16 -

A szolgák így mondják "Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?”
A szolga megelégedett, ha urát megelégedettnek látja. Csoda hát ha a gyülekezet nem jut előbbre? Mi aztán igazán keveset gondolunk arra, hogy valóban Jézusnak szolgálunk. Ő csak akkor megelégedett, ha személyesen megkap bennünket. Pál a Róma 12,1-ben mondja, hogy a mi okos istentiszteletünk abban áll, hogy átadjuk őneki a mi testünket.
   Jézus a Lukács 17-beli példázatot ezekkel a szavakkal fejezi be: "Ha mindent teljesítettetek, ami nektek parancsolva volt, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, amivel tartoztunk."
   Mondhatod te azt valóban, hogy megtettél mindent, amit az Úr neked mondott? Ha igen, akkor nyerheted el a "haszontalan szolga" kitüntetést.
   Isten segítsen minket arra, hogy örömmel végezzük egy rabszolga munkáját Isten országában!

5.                  I s t e n  o r s z á g a  é l e t é n e k  l é g k ö r e

"Új parancsolatot adok nektek, hogy egymást szeressétek. Amint én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást. Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretitek."
János 13,34-35
   Hogy ne félj Jézus rabszolgája lenni, beszélgessünk most Isten országa légköréről, - a szeretetről."
   Hosszú ideig úgy tekintetem a szeretetet, mint a hívő élet erényét. Prédikációmban azt mondtam az embereknek, hogy ez egyike a legfontosabbaknak.
De azután megtapasztaltam, mi az igazi szeretet. A szeretet sokkal több, mint a hívő élet egyik erénye, - a szeretet maga a hívő élet. Tehát nemcsak az egyik legfontosabb, - mert anélkül az összes többi sem ér semmit.
   Amikor örök életről beszélünk, rendszerint időtartamban képzeljük el azt - éveket, éveket, és újra csak éveket. Eközben igen keveset gondolunk annak lényegére. Ha az örök élet csak egy soha meg nem szűnő élet lenne, akkor a pokol is csak az egyik formája lenne az örök életnek!
   De annak az örök életnek a lényege - amit Jézus ajándékoz - a szeretet. Ez az oxigénje annak. Nélküle nincsen élet. A szeretet az egyetlen örök elem. Az egyéb fontos elemek, mint az ismeret, a prófétálás, a nyelveken szólás /I.Kor.13/
- elmúlnak, megszűnnek. Az egyetlen, ami megmarad a halálon át is, a szeretet.
A szeretet Isten országának a világossága.

                                                                             - 17 -

A Biblia jól fogalmazza meg ezt, amikor azt mondja, hogy az Isten világosság és szeretet. János így írja: "Ha azonban világosságban járunk, amint ő maga is világosság, közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől." /I. Ján. 1,7/
   Nem tudom, hogy világosság alatt miért értünk mindig tudást és ismeretet. Talán azzal van összefüggésben, hogy szokták mondani, amikor valamit kezdünk megérteni: "Most már dereng valami..
   De a Biblia szerinti világosság, a szeretet. "Aki szereti az ő atyjafiát, az világosságban marad... Aki pedig gyűlöli az ő atyjafiát, sötétségben van és sötétségben jár, és nem tudja, hová megy, mert a sötétség megvakította a szemét", mondja az I. János 2,10-11.
   Mi a sötétség? Egészen egyszerűen: a világosság hiánya.
A sötétséget nem kell megvásárolni előbb, majd otthon, a szobában kirázni a zsákból. Csak kikapcsoljuk a világítást, és máris ott van. Így van ez a sötétség országával is. Az egyedüllét érzetét kelti. Hazánkban esténként sokszor van áramkimaradás. Igehirdetés közben egyszercsak kialszik a fény. És már súgják is az asszonyok a férjüknek: "Itt vagy, drágám? Add ide a kezedet!" - Pedig úgy van minden, mint azelőtt, a sötétséget kivéve. Mégis hirtelen egyedül érzik magukat az emberek, bár ott vannak a többiek is.
   Nappal járunk mindenhová, még a temetőbe is. De ki jár éjszaka a temetőbe? És miért nem? Hiszen a halottak éjjel is ugyanúgy halottak, mint nappal. Sötétben mégsem járunk ilyen helyre.
   A sötétség individualizmus, önzés. A világosság pedig: szeretet, közösség. Ha világosságban járunk, közösségünk van, mert megismerjük egymást testvérként.
   Az előbb idézett igei helyen van az is; "Aki szereti az ő atyjafiát, abban nincsen botránkoztató", nincsen harag. Mi hívők mindig botránkozunk másokon. De amikor jön a Szentlélek, és meggyőz bennünket, be kell ismernünk, hogy milyen sokszor megütköztünk másokon, és nem a szeretet világosságában jártunk. Amikor az egyik testvér világosságban jár, a másik pedig nem, nem szükséges összeütközniük, hiszen az egyik tudja vezetni a másikat! De még jobb, ha mindketten világosságban járnak!
   De menjünk tovább. A szeretet a bizonyítéka megváltott voltunknak. Vannak, akik ezt abból akarják látni, hogy hogyan öltözködünk, dohányzunk-e, teszünk, vagy nem teszünk-e egy csomó dolgot. Fontos mindez, de szeretet nélkül nem ér semmit. Ha a szeretetre tennénk olyan hangsúlyt, mint egyéb dolgokra, akkor minden másként lenne. A szeretet a bizonyítéka annak, hogy megváltottak vagyunk-e, vagy sem.
   Halljuk csak, mit mond János: "Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van; és mindenki, aki szereti testvérét, felebarátját, az Istentől született, és ismeri az Istent.

                                                                                - 18 -

Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet" /I. Ján. 4,7-8/. Ezt megelőzően így ír János: "Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életre, mert szeretjük a mi atyánkfiait; aki nem szereti az atyjafiát, a halálban marad" /I. János 3,14/.
   Sokszor jön valaki lelkigondozásra, és ezt mondja:
"Nincs üdvbizonyosságom. Kétségek kínoznak. Hogyan tudhatom, hogy valóban meg vagyok váltva?"
   Van ennek egy igen egyszerű próbaköve, még pedig ebben: szereted-e az atyádfiát? Ha nem szereted az atyádfiát, akkor a János apostol mértéke szerint nem vagy megváltva. Lehet helyes hitbeli látásod a nagy nyomorúságról és az ezeréves birodalomról, de hogy átmentél-e a halálból az életre, a sötétségből a világosságra, ebben nem a saját tudásod dönt, hanem az Istennek benned levő szeretete.
   Sőt, még egy lépéssel tovább kell mennünk. Remélem, nem értesz félre: ha úgy szeretnénk, amint Isten akarja, nem volnánk annyira ráutalva Istennek a Bibliában levő parancsolataira. "A törvény teljes betöltése a szeretet" /Róma 13, 10/. Ezért van így az újszövetségben: "Törvényemet az Ő belsejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be..." /Jer.31,33/.
Ha szeretet tölt be minket, az megold minden problémát. A lélek gyümölcse a szeretet, - ugyanúgy, mint az öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hit, szelídség, mértékletesség, /Gal. 5,22-23/. A szeretet maga az élet.
   Sokan becsapják magukat azzal, hogy a Lélek ajándékait keresik, nem pedig a Lélek gyümölcseit. Bár ismerjük a lelki ajándékok jelentőségét, ügyelnünk kell arra, hova tesszük a súlypontot. Jézus soha sem mondta: "Ajándékaikról ismeritek meg őket", hanem így:"gyümölcseikről ismeritek meg őket"
/Máté 7,20/. Maguk az ajándékok még nem igazolják lelki nagykorúságodat. Egy olyan népes városban, mint Buenos Aires, nem lehet sok fát látni. A legtöbb karácsonyfánk is mesterségesen, drótból és papírból készül. Ezt 2-3 dollárért meg lehet venni. Azután felállítják, teleaggasztják mindenféle dísszel, ajándékkal. Egészen jól néznek ki, pedig nem igazi fák. De ha karácsony után kilépünk az ajtón, ezeket a karácsonyfákat mindenfelé ott látjuk heverni a szeméttárolók mellett. Tegnap még drága ajándékokkal voltak teleaggatva, ma pedig már a szemétben hevernek. A fát ékesítő ajándékok minőségéből nem lehetett következtetni a fa minőségére.
Az ajándékok nem engedték, hogy felismerjük;, miféle fák azok.
   Csak a gyümölcséről lehet felismerni a fát. Ha jó az alma, akkor mondhatjuk a fát jó almafának.
   Azt meg lehet bocsátani, ha valakinek nincs ajándéka. De nem bocsátható meg az, ha a hívő életében nincsenek valakinek gyümölcsei. Nincs mentség számukra, ha nincs bennük szeretet. Ha viszont be vagyunk teljesedve Szentlélekkel, akkor

                                                                           - 19 -

a szeretet egészen természetessé lesz számunkra.
   Sok minden másként lett volna Isten országában, ha egyoldalúan nemcsak az Ap. csel. 2, 4-et hangsúlyozták volna, hanem legalább éppen annyira a Galata 5, 22-t is. Legalábbis nem lett volna annyi szakadás a hívők között.
   Nem mondta Jézus soha: "Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha új nyelveken beszéltek. Bár én magam szólok nyelveken, mégis ki kell mondanom, hogy a szeretetből, mint jelből ismeri fel a világ, hogy Jézus tanítványai vagyunk. Itt az ideje, hogy arra tegyük a hangsúlyt, ahová azt Isten akarja.
   Sámsonnak voltak ajándékai - és mégis egy testies, érzéki ember volt. Izráel első királya, Saul, karizmatikus volt - prófétált. De testi volt. Pál így mondja: ha embereknek, vagy angyaloknak nyelvén szólna is, de szeretet nem volna benne, nem lenne egyéb csengő ércnél. Még a hit ajándéka is semmi lenne szeretet nélkül.
   Ha valakit lelki ajándékkal látsz szolgálni, ne fuss gyorsan utána, még ha halottakat támaszt is fel! Lépj közelebb hozzá, és keresd az ajándékai mögött a gyümölcsöket.
A mostani zűrzavaros időkben Isten népének nagyon bölcsnek kell lenni. Mindkettőre szükség van, a lélek ajándékaira is, de gyümölcseire is.
   Tudatossá lett előtted valóban, hogy mennyire fontos a szeretet? Mert csak ha ebben világosan látsz, akkor tudsz valóban megnyílni Isten Lelke számára. Úgy van ez, mint a liszt a kalácsban. Kalácsot tudsz sütni tojás és só nélkül, de liszt nélkül nem! Kívánatos sok dolog, ilyenek az adományok és az áldások, de a szeretet nélkülözhetetlen. Mert az maga az élet!

6.                    S z e r e t e t  a  f e l e b a r á t  i r á n t

                                                  "Szeresd felebarátodat, mint magadat."
III. Mózes 19,18
   A szeretetnek ez az első foka az Ótestamentum szerint, a minimum. Ez nem a Jézus gyülekezete számára parancs, hanem egy általános parancsolat. Egy része ez az Isteni erkölcs- törvénynek.
   Mit jelent ez a törvény? Azt jelenti, hogy ugyanazt kívánom a szomszédomnak, amit magamnak.És azon kell fáradoznom, hogy a szomszédom is megkapja, amit magamnak akarok.
Ha van mit ennem, a szomszédomnak pedig nincs, akkor ugyanígy fáradozom azon, hogy ő is kapjon enni, mint ahogyan én fáradozom a táplálékomért. Ha erre nem vagyok képes, akkor az enyémnek felét neki adom. Ez a szeretet. Ha nekem két öltönyön van, neki meg egy sem, segítek neki, hogy kap-

                                                                               - 20 -

jon ő is kettőt. Ha az én gyermekeim jól tápláltak, és jól vannak öltöztetve, az övéi pedig nem, akkor törődöm azzal, hogy az ő gyermekei is úgy legyenek ellátva, mint az enyémek.
   Ezt jelenti, hogy szeressük a felebarátot úgy, mint önmagunkat. Tudod-e, hogy sok hívő közülünk még ezt az ótestamentumi parancsot sem teljesíti?
   Ismeretes, hogy Jézus nemcsak azt parancsolta nekünk, hogy úgy szeressük egymást, mint felebarátot, hanem mint testvért. Ha a gyülekezetben legalább helyesen szeretnénk egymást, mint felebarátot, már az is forradalmat okozna.
Vannak a gyülekezetben olyanok, akiknek többjük van, mint amire szükségük van. És vannak ott olyanok, akiknek nincs annyijuk, amire szükségük volna. Mindkettő közösen énekel arról, mennyire szeretik ők egymást! És amikor vége van az összejövetelnek, elbúcsúznak egymástól: "Isten áldjon meg téged, testvér!", és megy mindegyik a maga útján...
   Amikor Jézust megkérdezték: "Ki az én felebarátom?", az irgalmas samaritánus példázatával felelt rá /Lukács l0/.
Milyen sokszor prédikáltam én magam is erről, mégpedig, elszellemesitve! Jeruzsálem volt a gyülekezet. Jerikó volt a világ. Az ember, aki Jerikóba ment alá, volt a hívő, aki elhagyja gyülekezetét, és elmegy a világba. A rablók a Sátán és démonai voltak, az irgalmas samaritánus pedig volt az a testvér, aki visszavitte őt a gyülekezetbe. Vagy magyaráztam a példázatot úgy is: Jeruzsálem az Éden kertje, Jerikó a bűnbeesés, és Jézus az irgalmas samaritánus. A textus engedi, hogy ilyen sokféleképpen magyarázzuk! Jézus bevégezte a példázatot, és a kérdés feltevőjét felszólította: "Menj el és te is akképpen cselekedj!" /37.v./. Úgy értette ezt, hogy ha bajban látunk valakit, segítsünk rajta. Ez nyilvánvaló. Éppenséggel nem kell "elszellemesiteni" a textust.
   Ha szenvedni látunk valakit, bizonyára részvétet érzünk iránta. De a legtöbbször ez minden.
   A samaritánus semmi különöset sem cselekedett. Mi elneveztük őt "irgalmas" samaritánusnak - de Jézus ezt nem tette. Csak azt mondta: "Arra ment egy samaritánus, és hozzá ment..." /33 /. Ez az ember egyszerűen csak az ősi parancsot teljesítette. Elegendő pénzt hagyott a sérült további ápolására, és azután ment a maga dolga után.
   Egyszer ezt mondta nekem egy lelkész: "Gyere , Ortiz testvér, szeretném bemutatni neked egyik testvéremet. Nagyon jó diakónus". Miután megismertem, megkérdeztem a kollégát: "Miért mondtad, hogy nagyon jó diakónus ez?" - "Mert eljár minden összejövetelre és istentiszteletre. Hűségesen fizeti a tizedet, mindig kész arra, hogy tegyen valamit, ha megkérem rá."
   Ez a testvér azért nem egy  j ó  diakónus, - egyszerűen egy diakónus! Hát ha normálisan viselkedik valaki, akkor azt

                                                                               - 21 -

már "jónak" mondjuk? Isten már annak örülne, ha mi már kezdettől fogva mindnyájan normális samaritánusok lehetnénk.
   Jézus ezt mondja: "Úgy tündököljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó tetteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat" /Máté 5,16/. Mi a világosság?
Mi hozza elő a jó cselekedeteket? A szeretet? Már korábban láttuk, hogy Isten világossága a szeretet.
   Ennél a pontnál még konkrét és gyakorlati emberekké kell lennünk, mert különben csak beszélünk a szeretettől és egyéb bibliai dolgokról, és mégsem történik semmi, éppen úgy van ez, mintha varrni akarsz anélkül, hogy előbb csomót kötnél a cérna végére. Csinálhatsz öltést, öltés után, a végén azonban minden úgy marad, amint volt. A ruhán a szakadást így nem varród be, mert a fáradozásod eredményességét nem biztosítottad.
   Nem így mondja Isten: "Szeresd felebarátaidat" /többes- számban/. Gyakorlatilag nem tudod megmutatni szeretetedet az egész világnak. Hanem ezt mondja: "Szeresd a felebarátodat". Kezdd el egy személynél, egyetlen családnál. Kezdj el imádkozni ezért a családért. Nézd meg közelebbről a problémáikat és szükségleteit - a szellemieket, az anyagiakat és a lelkieket.
   Ne egy traktátust adj most nekik, mert akkor talán egy házaló benyomását kelted bennük. Add nekik magadat. Hadd érezzék meg, hogy szereted őket. Ajánld fel nekik a segítségedet.
   Van nálunk Argentínában egy idősebb hölgy, aki "soha egyetlen lelket sem tudott megnyerni Jézusnak", amint mondta. Már régóta járt a gyülekezetbe. De egy napon kijelentette neki az Úr a szeretetnek ezt a fajtáját. Felismerte, hogy Isten a mennyből nem egy traktátust küldött le, hanem a Fiát, aki ott élt az emberek között, és gyógyította a népet. Megosztotta velünk életünket, és segített rajtunk.
   Ez a nővérünk elhatározta, hogy hasonlóképpen cselekszik.
   A szomszédságában volt egy kiadó ház. Amikor az új bérlők beköltöztek, akkor lépett akcióba. Vette a kávét és a kalácsot, átvitte nekik és ezt mondta: "Hoztam önöknek valami ennivalót. Hiszen csak most költöztek be, és biztosan még nem tudtak főzni. Később még visszajövök, és elviszem az edényt, - nem kell, hogy önök elmossák, van most egyéb tennivalójuk! Egyébként pedig, ha tudni akarják, hol van a legközelebbi élelmiszerbolt, ott találják meg pont átellenben, a sarkon..." Nem húzott ki a táskájából egyetlen traktátust sem. Egyszerűen enni vitt nekik.
Kis idő múlva visszament, hogy elvigye az edényt. Azt mondta nekik: "Tehetek még önökért valamit? Ha bármiképpen segíteni tudnék, igen szívesen teszem."
Ezeknek az embereknek sohasem "prédikált" Jézusról. De egy hónap múlva az egész család megkeresztelkedett. Ez volt

                                                                              - 22 -

az a világosság, amit ez az idős nővér vitt oda nekik!
   Jézus nem mondta ezt: "A ti szájatok úgy szóljon az emberekhez, hogy azok hallják szép szavaitokat, és dicsőítsék mennyei Atyátokat." Hanem így mondta: "úgy tündököljék a ti világosságotok az emberek előtt" - a szeretetetek!
   Sokunknál fennáll ebben bizonyos nehézség, mert elutasítjuk a katolikus felfogást a "jó cselekedetekről." Nem a jó cselekedet által üdvözülünk, szoktuk mondani. Ez igaz, de ez csak az egyik oldala. Mert az is meg van írva, hogy mi a "Krisztus Jézusban jó cselekedetekre vagyunk teremtve" /Efézus 2,10/.
   A jó cselekedetek a bizonyítékai szeretetüknek. Sokszor túl "misztikusak" vagyunk: szeretetünk semmi másból nem áll, mint mosolyból, átölelésből, testvéri csókból.
   A jó cselekedetek alatt ténylegesen jó cselekedeteket ért a Szentírás, és nemcsak semmitmondó szimpátia megnyilvánulásokat. A jó cselekedetekhez tartozik, hogy megnyissuk a pénztárcánkat is.
   Természetesen különbség van abban, hogy a jó cselekedeteket valóságos szeretetből tettük-e, vagy csak a test erejéből. Ha minden vagyonom a szegényeknek adnám is, de szeretet nem volna bennem, semmit sem érek,írja Pál apostol. Ezért nem tud nekünk a marxizmus sem megoldást hozni, jóllehet felmutat bizonyos figyelemreméltó eredményeket. A kommunizmus sok okos dolgot mond a szociális igazságosságról, és mégis ellentéte annak, amit Jézus tanít nekünk.
   Ne felejtsük el: szeretnünk kell felebarátainkat - mégpedig ma!

7.     A  t e s t v é r i  s z e r e t e t

"Új parancsolatot adok nektek, hogy egymást szeressétek; amint én is szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást."
      János 13,34.
   A régi parancsolat, a szeretet első lépcsője, bizonyos megszorításokkal való szeretet volt. Azt jelenti, hogy szeretem a felebarátomat addig, amíg magam veszélybe nem kerülök. De ha szorongattatás ér, véget ér a szeretet a felebarátom iránt. Ez a minimum, bár sokaknak már túl sok ez is!
Hogy pontosabban értsük, számomra sértés az, ha valaki a gyülekezetben úgy szeret engem, mint felebarátot. Hiszen a testvére vagyok! Nem úgy élünk, mint két ajtószomszéd család - mi ugyanahhoz a családhoz tartozunk!
   A régi parancsolat így mondta ki: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat." Az újban viszont ez áll: "Úgy szeresd a testvéredet, amint én szerettelek titeket."

                                                                              - 23 -
Hogyan szeretett bennünket Jézus? Úgy szeretett minket, amint önmagát szereti? Nem! Jobban szeretett minket, mint magát. Az életét odaadta értünk.
A szeretetnek ezen a fokán feladja az ember önmagát. Meddig tart ez a szeretet? A szeretet soha el nem fogy, még ha életünkbe kerül is. Ez sokkal több, mintha a kenyérszeletünk felét odaadjuk. Ennél odaadunk mindent, és hozzá önmagunkat is.
A szeretetnek erre a fokára akarja Jézus állitani a gyülekezetet, Isten családját. Az ilyen szeretetet kell, hogy gyakoroljuk, ez irányítsa a keresztyén közösséget. De sokszor vannak nehézségeink, hogy ilyen fenntartás nélkül legyünk másokért. Az önzés keritése tart ettől távol bennünket. Pedig azt le kell rombolni, hogy másként legyen a gyülekezeteinkben. A gyülekezetek struktúrájának nemcsak a szószéktől kezdve kell megváltoznia. Sokkal inkább mindannyiónk saját élete struktúrájának kell megváltoznia, amely természettől fogva az "Én" alapjaira épült. Értem ezalatt családjaink belső kereteit, minden részét, amely el van rejtve a falak és a látható külsők mögé.
Jézus keresztje a halált jelenti a régi, az önzés által formált struktúránkra. A kereszt erejének olyan hatalmasan kell eltalálni bennünket, hogy az ne csak a bűn terhét törje szét, hanem összetörje életünk"Én"-struktúráját is. Jézus-struktúrával kell azt pótolni.
A kereszteléskor nemcsak a rossz szokásokat temetjük el, hanem azokon felül az Énünket is. Nem szabad, hogy a megke-resztelendőnek ebben ne legyen világossága. Amikor feljön a vízből, hitben maga mögött hagyja a régi lényét. Most új ember, amely most kezdi el az engedelmességben való életet.
Ha Jézus engedelmességet vár tőlünk az új parancsolattal szemben, hogy úgy szeressük, akkor az lehetséges is.
Gyülekezetünkhöz tartozott egy egyetemi hallgató, aki mindig igen elfoglaltnak látszott. Valahányszor csak kéréssel fordultunk hozzá, mindig kitért előle: "Igen sajnálom, de nincs időm. Tanulmányaim igen sok elfoglaltságot adnak, azonfelül dolgozom még naponta nyolc órát. Bizonyára megértitek, hogy nem tudok még más dolgokkal foglalkozni. Heti egy alkalommal jut időm egy istentiszteletre, de a többi i-dőmre egészen le vagyok terhelve."
Egy szép napon szerelmes lett, és ime, hirtelen lett ideje, hogy barátnőjét egy héten háromszor vagy négyszer meglátogassa.
Hogyan lett erre képes? Nem tudom. De a szeretet tette lehetővé.
Amikor azt állitjuk, hogy nincsen időnk, azzal az önzésünket bizonyítjuk. Úgy gondoljuk, hogy minden időnket a saját kicsi királyságunk épitésére fordíthatjúk. Jézus huszonnégy órán át másokért volt itt. Nem veszett el a személyes ügyeiben. Miért? Mert egy keresztet kellett hordoznia, és Ő
- 24 -
mondta, hogy a tanitványai ugyanazt tegyék.
Tudod, mit jelent, hogy felvedd a keresztet? Sokan azt képzelik ez alatt, hogy az anyósuk látogatja meg őket. Annak semmi köze a kereszthez. Ha egy zsidó kereszttel a hátán látott valakit az utcán, tudta, hogy az azt jelenti, valakinek meg kell halnia.
Jézus arra hiv fel, hogy vedd fel a keresztet, és úgy élj, mint aki meghalt. Kész vagy erre mindig? Ha igen, akkor nem lesz nehézséged az új parancsolattal.
Mindenki ismeri a János 3,16-ot. De figyeltél-e az I. János 3,16-ra is? Ez a bibliai vers nem tartozik az "evangéli-urmok evangéliumá"-ba. Így szól: "Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az életét adta érettünk; mi is tartozunk életünket adni atyánkfiaiért."
Egyre inkább szembe állit bennünket János apostol egy i-gen egyszerű teszttel. Tudjuk, mi a szeretet? Könnyen megál-lapitható. Nem szükséges hozzá a lelkek megkülönböztetésének ajándéka, vagy egyéb. Egyszerűen vizsgáld meg magadat, kész vagy-e életedet odaadni a testvéredért. Közben gondolj egy meghatározott testvéredre a gyülekezetből. Meghalnál-e érte?
Néhány barátom mondta nekem: "Juan, én odaadtam érted az életemet Istennek. Ha valami történnék veled, akkor az velem történik. Ha a véremre volna szükséged, akkor a tiéd az; u-gyanúgy az autóm, az otthonom, és mindenem, amim csak van."
Ez az a szeretet, ami megfelel az új parancsolatnak.
Isten cselekvésben van, hogy megújitsa gyülekezetét. A világ ugyan nem veszi még észre, de már láthatóak annak jele-i. Hegyen épített várossá leszünk, egy olyan közösség példaképévé, amit a szeretet alakit ki.
Hol kezdődik ez el? A szeretetnek azoknál kell elkezdődnie, akik a szeretetet prédikálják. Az igehirdetők sok véleményeltérés miatt, nézetkülönbségek folytán többet veszekednek, mint a gyülekezeteik. Ezért fáradozzunk azon, hogy minden helyen az Isten szolgái közötti közösséget keressük. Hogyan vezethetnénk el gyülekezeteinket a szeretetre, ha mi magunk nem állunk meg a szeretetben? Végül is mi pásztorok vagyunk!
A juhoknak egymás mellett kell lenniük. Kifárasztja őket az értelmetlen szétválasztás. Nekünk, felelős vezetőknek, új szeretet-keresztségre van szükségünk, mielőtt Jézus visszajön. A nyájért nekünk kell a szeretet előképeivé lennünk.
Érted-e, hogy a szeretet parancs? Most el kell kezdenünk engedelmeskedni Urunknak, aztán majd történik valami. Ha igazi közösségben élünk Jézussal, akkor az Ő szemével is látjuk juhait - mint egy egységet.
A szeretet hatalmas fegyver ezen a földön. Jézus a sziveket szeretetével hódoltatja meg. Tegyük ugyanazt mi is!8. Egy  a  szeretetben
"és én megismertettem velük a Te nevedet, és ezután is megismertetem, hogy az a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én is őbennük legyek."
János 17,26.
A szeretet harmadik foka meghaladja a régi és az új parancsolatot. Ez a isteni Szentháromság szeretete.
Vajon el tudod-e képzelni a Szentháromság belül uralkodó szeretetét? El tudod képzelni, hogyan szereti a mennyei Atya a Fiút? Hogyan szereti a Fiú az Atyát? Hogyan szereti a Szentlélek a Fiút? Hogyan szereti az Atya a Szentlelket? Hogyan szereti a Fiú a Szentlelket?
Itt van az örök szeretet, szeretet az érettkorú férfiak számára. Ez a szeretet nem ismer diszharmóniát. Az Ótesta-mentumban olvassuk, hogyan vitt végbe a mennyei Atya csodákat és jeleket, halottakat támasztott fel és betegeket gyó-gyitott. Azután eljött a Fiú a földre, és ugyanazokat végezte. Az irigység legcsekélyebb nyoma nélkül tett bizonyságot az Atya: "Ez az én szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm." /Máté 17,5/
Amikor később a Szentlélek jött el, Ő kezdte cselekedni ugyanazokat. Mindez abszolút egységben történt és történik. A Szentháromság szeretete olyan tökéletes, hogy semmi árnyék nem zavarja azt meg.
Ez a Szentháromság-szeretet teszi eggyé a hármat. Kettő plusz az örök szeretet tesz ki egyet! Három, plusz az örök szeretet, az egy! Négy, plusz az örök szeretet: egy! És száz istengyermeke, plusz az örök szeretet: ugyancsak egy!
Jézus azért imádkozott, hogy ilyen szeretet legyen "bennünk", vagyis mibennünk.
Amikor még vasárnapi iskolás voltam, megmagyarázta nekünk egyszer a tanitó, milyen módon vagyunk mi "Krisztusban." Megértettem. De amikor később arról beszélt, hogy Krisztus mibennünk van, jelentkeztem: "Ön bizonyára téved. Ha mi Krisztusban vagyunk, hogyan lehet Krisztus ugyanabban az időben mibennünk? Ha a kisebb a nagyobban van, akkor ugyancsak nem lehet egyidejűleg a nagyobb a kisebbikben!"
De most már nem okoz nehézséget, hogy megértsem. Ha én a testvérem szivében vagyok, és ő az enyémben van, akkor mi egyek vagyunk a szeretetben.
Ma nyilván nem vagyunk egyek, hanem sok csoportra vagyunk szétforgácsolódva. Metódisták, baptisták, pünkösdiek, reformátusok, lutheránusok, üdvhadseregesek, nyílt testvérek, szabadegyháziak vagyunk, és így tovább. De Isten ma elkezdi
- 26 -
hogy bennünket egy új módon összeillesszen, mindenesetre teljesen függetlenül a "mi" ismert kategóriáinktól. Ő csak két csoportot ismer, - azt, akik szeretik egymást, és azt, akik ezt nem teszik.
Ha megkérdezel, hogy én melyik csoporthoz tartozom, igy felelek: "Én ahhoz a csoporthoz tartozom, amelyikben szeretik egymást." Ebben van a különbség a Jézus által a Máté 25-ben említett juhok és kecskék között. Nálunk Argentinában sok juh van, és érdekes nézni, mi történik, ha egy juhnyájat mozgásba akarunk hozni. Mindnyájan egy irányba mozdulnak meg; olyanok, mint egyetlen test.
Ha ugyanezt a kecskékkel próbáljuk, akkor elkezdik egymást lökdösni és öklelni.
A juhokat tehát jól meg lehet különböztetni a kecskéktől, de az emberek között is. Ehhez nincs szükség a megkülönböztetés ajándékára. Csak néhány percre van szükség, hogy beszélj valakivel. Ha vitatkozik, akkor a kecskék közé számit. Ha lénye a szeretet ismérveit mutatja, akkor pedig a juhok közé.
 Isten akarja, hogy igy legyen közöttünk. Ezért kezdődik az Úri-ima a "Mi Atyánkkal", nem pedig igy: "Én Atyám..." Az Atya, a Fiú és a Szentlélek tökéletes egységet képeznek. Az Úr Jézus azután vágyik, hogy ezt az egységet lássa tanit-ványai között is. Ezért van munkában, hogy egy új, mélyreható alkotást hozzon létre gyülekezetében.
Ha egyszer elkezdtük ilyen módon szeretni egymást, voltaképpen ki is hagyhatnánk szókincsünkből a "testvér" szót. Azért nevezzük sokszor testvérnek egymást, mert nem úgy é-lünk, mint testvérek. Odahaza engem igy hívtak: Skinny. A testvéreim közül senkinek sem kellett előbb bizonyitanom, hogy a testvérük vagyok, amikor engem ők Juan Carlos testvérnek hívtak. Mindnyájan tudták, hogy a testvérük vagyok.
Meglátogattam egyszer egy istentiszteletet egy másik gyülekezetben, és hallottam, amint a lelkész mondja: "Braun úr, nem vezetné az imádkozást?" Csendben elcsodálkoztam azon, hogy itt úgy szólitják meg egymást, mint a világi emberek, -és egyszer sem mondott "testvér"-t!
Utána aztán rájöttem, hogy az urak ebben a gyülekezetben ugyanolyan kapcsolatban vannak egymással, mint a testvérek a mi gyülekezetünkben. Miért kell hát akkor ez a világi forma a kölcsönös megszólításban?
Amikor szeretetről beszélünk, gondoljunk arra, hogy annak két dimenziója van: a misztikus és a gyakorlati. A misztikus szeretet ezt mondja: "Ó, testvér, én nagy szeretetet érzek irántad". A gyakorlati szeretet viszont ezt: "Testvér, mire van szükséged?"
Nem régen egy hivő konferencián voltam az argentinai Car-dobában. Amikor az úrvacsorához készültek, a vezető testvérek kihirdették: "Most nem hallgatunk prédikációt, ehelyett for-
- 27 -
ditsunk időt az úrvacsora vételére. Húsz font kenyeret vettünk - elvégre is nem mondja ki a Biblia, hogy a porciók milyen nagyok, vagy milyen kicsinyek legyenek. Minden négy ember kap egy kenyeret, hogy azt megtörje és kiossza, amint akarjátok."
Megtörtük és ettük a kenyeret tovább, mint egy órát. Átöleltük egymást és sirtunk, utána pedig ez úrvacsorai idő alatt sok bankjegy cserélt gazdát. A gyakorlati szeretet sok szükségben levő baján segitett ebben az úrvacsorában.
A szeretet parancs. A szeretet Isten országának az oxigénje. A szeretet élet.
9 .  Isten országának nyelve
"Dicsérjétek Őt hatalmas tetteiért"
Zsoltárok 150,2
A Biblia összes alakjai közül senki sem tud nekünk a ma-gasztalásról és imádásról olyan jókat mondani, mint Dávid. Mindenkinél hatalmasabban tanít bennünket arra, hogy miként adhatunk kifejezést a bennünk lakozó szeretetnek.
Nem is olyan régen volt, hogy elhatároztam, hogy egyszer a Dávid összes zsoltárát egyfolytában végigolvasom. Eközben nem figyeltem a jellegzetes kijelentésekre és ígéretekre, hanem egyszerűen csak minél többet akartam tudni erről az emberről, hogy hasonlóbb lehessek hozzá.
Felfedeztem, hogy a zsoltárainak felépitése hasonlit egy szimfóniáéhoz, amelyik pianóval kezdődik, azután mezzoforté-vá-fejlődik, hogy azután végül minden hangszer megszólaltatásával elragadó fortissimóvá emelkedjék.
Ilyen fortissimo a Dávid 150. zsoltára, az ő nagy fináléja:
"Dicsérjétek Őt kürtzengéssel, Dicsérjétek hárfán és citerán! Dicsérjétek Őt dobbal és tánccal, Dicsérjétek hegedűkkel és fuvolával! Dicsérjétek Őt hangos cimbalommal, Dicsérjétek harsogó cimbalommal! Minden lélek dicsérje az Urat! Dicsérjétek az Urat! Halleluja!"
Miért van ez a nagy hangosság? Az Ő "hatalmas tetteiért!" Olyan gyülekezetben nőttem fel, amelyik az Úr dicsőitését erősen hangsúlyozta. És bár megfelelő helyet adtak az imá-dásra, a magasztalás titkát mégsem fogtam fel eléggé.
Mit jelent dicsérni? Az Értelmező-szótárban úgy olvassuk, hogy az erények elismerését jelenti. Közben persze többről van szó, mint a "dicsérlek" szó hangoztatásáról. Ha egy ösz-
- 28 -
szejövetelen hallom, hogy valaki szépen énekel, és a végén odamegyek hozzá, és ezt mondom neki: Ó, én dicsérlek téged, én dicsérlek téged...", akkor ez még nem jelent dicsérést. Valamiért kell dicsérnem, és körülbelül így mondanom: "Hallod, amint elkezdtél énekelni, engem egészen megragadott az ének üzenete. Amikor pedig a többiekre néztem, észrevettem, hogy őket is egészen magával ragadta éneked."
Vagy pedig látok egy hölgyet az utcán a gyermekeivel, odamegyek hozzá, kezet nyújtok neki és azt mondom: "Igen tisztelt asszonyom, én dicsérem Önt!" Valószínüleg ezt felelné: "Ön biztosan nem normális!" De ha ezt mondom neki: "Bocsánat, Ön ezeknek a gyermekeknek az anyja?", akkor ezt feleli: "I-gen az vagyok." Mire igy folytatom: "Nagyszerű gyermekek! Igen jól vannak nevelve, büszke lehet rájuk;" így megdicsértem, anélkül, hogy ezt a szót különösképpen használtam volna.
Imádkozás közben igen gyakran használjuk a "dicsérlek" szót, de mit mondunk ki ezzel tulajdonképpen? Nem üresek a szavaink legtöbbször?
Amikor a gyülekezetemben a testvérek ezt mondják: "Dicsőség az Úrnak", már sokszor megkérdeztem őket, hogy miért dicsérik az Urat. Bizony, sokan jutottak zavarba.
Dávid igy mondta: "Dicsérjétek Őt hatalmas tetteiért!" Nem mulasztottuk-e ezt el igen gyakran?
Tömegesen cipelünk szép csomagocskákat a gyülekezetbe, rájuk erősített kartonokon ilyen feliratokkal, mint "Dicsőség az Úrnak", "Halleluja" és "Ámen." A prédikátor tele van örömmel juhai láttán, és ezt mondja: "Csodálatos, hogy olyan sok dicsérettel jönnek az istentiszteletre!"
Azután ezeket a csomagocskákat odaviszik az oltárra. Amikor azonban Isten felnyitja a neki szánt ajándékcsomagokat, igen sokat üresnek talál!
Feltettem egyszer a kérdést magamban, hogy az istentiszteletre járásaim hosszú esztendei alatt voltaképpen mit tanultam meg az imádásról és magasztalásról. Meg kellett vallanom, hogy csak négy dolgot mondani tanultam meg: "Halleluja!', "Dicsőség Istennek", "Dicséret és hála" és "Ámen". És mindezt harminc év alatt!
Akkor azt mondtam: "Uram, ennyi az én egész dicséretem Számodra?"
Azután olvastam, amit Dávid irt: "Dicsérjétek Őt hatalmas tetteiért", és megértettem, hogy minden dicséretkor Istent valami egészen határozott dologért magasztaljam. Tudnunk kell, miért dicsérjük az Urat, mert különben önmagunkat csapjuk be, amikor azt hisszük, hogy az Urat dicsérjük, közben a valóságban csupán néhány szót mondunk ki, amik önmagukban jelentéktelenek.
Képzeljük el, hogy bevásárolni megyek. Hazaérkeztemkor megkérdez a feleségem: "Hol voltál?" - "Bevásárolni." - "Mit vettél?" - "Ó, semmit. Vásárolni voltam, de nem vettem semmit" .
- 29 -i
Így használhatom a "bevásárolni" szót anélkül, hogy bármit vettem volna. Csupán járkáltam.
Közülünk sokan igen gyakran használják a "dicsérlek" szót anélkül, hogy valóban imádták volna az Urat. Isten nem szavakat akar, hanem imádatot vár. Nem a csomagolás kell Neki, hanem a tartalom.
Néhány gyülekezeti tagunknál nemcsak a dicséretük oka után kérdezősködtem, hanem tovább is mentem egy lépéssel. "Hogy növekedjünk az imádásban", mondtam egy nap gyülekezetemnek, "felejtsük el egy egész hónapig a mi négy szokásos kifejezésünket istentiszteleteinken. Természetesen magasztaljuk továbbra is az Urat, de ahhoz használunk más szavakat."
De ez nem volt annyira egyszerű. A feleségem azt mondta: "Ha nem mondhatok halleluját, akkor, mondd meg nekem. Juan, mit mondjak? Elvégre az angyalok is halleluját kiáltanak!"
"Természetes, hogy mondanak halleluját", feleltem neki, "mert az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható, uralkodik", mondja a Jelenések 19,6. Az Ő hatalmas tetteiért dicsőítik. A di-csőítésnél nekünk is gondolnunk kell valamire, amit az Úr tett. Különben semmi mást nem mondunk, csak üres frázisokat."
Úgy jártunk e tekintetben, mint ahogyan az országunkba gyakran érkező teherautók, amelyek a rossz utakon a sárban megsüllyednek. Megrekednek, a kerekek pörögnek, a motor hatalmas lármát kelt, sok üzemanyagot elhasználnak - de a sárból nem jutnak ki. Ez volt a problémám nekem is. Nagy "lármát" keltettem és mégis kátyúba kerültem. Felismertem imádá-som szegény voltát, és bevallottam Istennek: "Uram, mennyire kevés mégis az Irántad való szeretetem. Ha nem a Dávid zsol— tárait, vagy az Énekeskönyv énekeit használom, tulajdonképpen igen kevés dicséretet viszek Elődbe."
Sok mindent tanultunk meg ennél a kísérletnél. Megláttuk, hogy összejöveteleinket eddig az imádás mennyisége alapján ítéltük meg, annak minősége helyett. Elkezdtem most, hogy az Úrnak az életemben levő egészen meghatározott dolgokért és megtapasztalásokért adjak hálát, és felfedeztem magamban nyomait az isteni behatásnak ott, ahol egyáltalán nem is sejtettem.
Lassanként felismertem, hogy a dicséret és magasztalás többet tartalmaz, mint ha az istentiszteleten sok szót mondunk. Az imádás egy külön nyelv. Az Isten országa nyelve. Miként a spanyol az Argentina nyelve, az angol Nagybritanniáé és a német Nemetországé, úgy a magasztalás az Isten országa nyelve. Annak a polgárai beszélik ezt a nyelvet, és ezek ismerik is annak hangsúlyát.
Dávid mondja: "Dicsérete mindig ajkamon van" /Zsolt. 34,2/ Magasztalta az Urat éjjel és nappal.
Isten előtt csak két nyelv van: az Ő országa nyelve, és a sötétség országának nyelve. Az előbbi a magasztalás nyelve. A második az elégedetlenség nyelve. Az ember vagy az egyiket,
- 30 -
vagy a másikat beszéli.
Hogyan hangzik ez a sötétség országának polgárai részéről? Amikor reggel cseng a vekker: "Szent ég! Csak azt szeretném tudni, ki találta ki a munkát!" Reggelizéskor: "Ez a kávé megint túl forró!" Szidják az időjárást, a kormányzatot, a forgalmat - mindent. Valóságos nyelv ez.
Nem valami szép felfedezés volt amikor rájöttem, hogy Isten országa sok polgára túlnyomórészt ezt a hamis nyelvet használja. Az istentiszteleten Halleluját éneklünk, és alig megyünk ki, már az esős időre panaszkodunk.
De hát ki csinálta ezt az időt? Az Úr. Nem jobb volna-e, ha az ilyen hivők változtatnának énekük szövegén, és igy énekelnék: "Ez az a nap, ez az a nap, mit az Úr szerzett; jertek morogni, elégedetlenkedni..."
Ha külföldiekkel találkozom, sokszor megkérdeznek: "Como esta usted?" Én felelem: "Muchas grácias, muy bien y usted?" Ök nevetnek és ezt mondják: "Sajnos,nem értek annyira spanyolul , hogy megértsem." Nem spanyol az anyanyelvük. Biztosan felcsiptek valahol néhány szót, a gyakorlatban aztán nem tudják mégsem kifejezni magukat.
Sok hívőnél sincs ez másként. Ezek a magasztalás nyelvében nincsenek különösen otthon, csupán utánoznak néhány szót, amit másoktól hallottak. Különben egész nap az elégedetlenség nyelvét használják. Hogy hideg van, vagy meleg van, esik, vagy havazik - számukra ez "szörnyű idő." Pedig semmi sem szörnyű, amit Isten cselekszik. Az eső egyik bizonyítéka az Ő hatalmas teremtő erejének: a hó és a jég, és a hőség ugyancsak. Azt szoktam mondani: "Milyen szép vasárnap" - "milyen szép esős nap" - "micsoda szép forró nap". Miért is ne? Nem szép-e mindegyik már azért is, mert Isten cselekedte? Ne dicsérjük-e Őt ezért, minden napon?
Pál irta Timotheusnak: "Amit Isten teremtett, mind jó, és semmi sem megvetendő, ha hálaadással élnek vele" /I.Tim.4,4./. Ha hálás a szivünk, akkor minden jó nekünk. Ha hiányzik a hála, akkor pedig éppen fordítva van minden.
Buenos Airesben a hőmérő sokszor felkúszik árnyékban 40 fok fölé. Ha valaki 35 foknál megkérdez: "Halló, Ortiz testvér, hogyan viseled el ezt a hőséget?", azt felelem: "Köszönöm, nagyon jól. És te? " - "Ah, szörnyű ez." - "De talán mégsem, testvérem! Mennyei Atyánk csak egy kissé feljebb ál-litotta be a termosztátot!"
Ha 40 fok körülire emelkedik a hőmérséklet, még többet panaszkodnak az emberek. De Isten gyermeke büszke lehet meny-nyei Atyjára. Micsoda hatalma van! Nagy és komplikált fűtési berendezésre van szükség, hogy például egy áruházat fütsenek. A mi mennyei Atyánk pedig az egész országot fel tudja fűteni 40 fok fölé, és még egy irodára sincs szüksége hozzá!
Tud persze metsző hideget is csinálni, és ezzel megölni minden káros csirát anélkül, hogy DDT-t használna hozzá.
- 31 -
l
Fantasztikus!
Minden évben ellátogat városunkba egy orosz műjégtánc-csoport, és láttam, micsoda hatalmas gépek szükségesek ahhoz, hogy sima jeget állithassanak elő.
De láttam azt is, hogyan fedte be Isten egész Kanadát hóval és jéggel - bármiféle masinák nélkül! Ha a hó és a jég Isten hatalmát mutatják be nekünk, akkor legyen dícséret és magasztalás Őneki a hóért és a jégért is!
Pál írta: "Intelek azért mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért" /I. Tim. 2,1/. Egyik istentiszteletünkön, amikor megpróbáltunk a már említett "szabványkifejezések" nélkül az imádásban boldogulni, olyan volt, mintha Isten Lelke szállt volna reám, és ezt mondtam: "Uram, egyszer minden tehetséges emberért hálát akarunk Neked adni. Úgy vesszük, mint adományt, hogy tudunk telefonálni, - pedig milyen sok technikus áll az egész berendezés mögött! Köszönjük Neked, Urunk, a telefontársaságot." És jött a visszhang rá a gyülekezet felől: "Köszönjük, Urunk, a telefontársaságot!"
"Uram, megnyitjuk a vizcsapot", folytattam, "és folyik a viz belőle, hideg és meleg. Ezt egészen magától értetődőnek tartjuk. Pedig milyen sok ember dolgozik azért, hogy ellássanak minket vizzel. Hálát adunk Neked, Uram, a Vízmüvek embereiért." A gyülekezet: "Hála Neked, Uram, ezekért az emberekért!"
Ebben az értelemben ment tovább, és hálát adtunk Istennek a tanítókért, a buszvezetőkért, az orvosokért, az ápolónőkért, a rendőrökért és a város polgármesteréért. Ilyesmit azelőtt soha nem tettünk. És miközben most új szavakat találtunk a hálaadásra és magasztalásra, a dicsőítésnek egy új dimenziója nyílt meg számunkra.
Valószínűleg elege van Istennek a panaszainkból és jajga-tásainkból. Ha valaki valami jóért ad Őneki hálát, lehet, hogy ezt gondolja: "Végre! Most belátta valaki, hogy csináltam valami jót is."
Ha a telefon egyszer nem működik, azonnal panaszkodunk, viszont elfelejtjük, hogy egyébként mindig hibátlanul funkcionált. Ha a lelkészünk egyszer nem olyan jól prédikált, kritizáltuk, és nem gondolunk azokra a jó prédikációkra, amiket tartott.
Különösen pedig ha meghalt valaki - miért hagyjuk, hogy a gyász vegyen erőt rajtunk, és elfelejtjük azokat az éveket, amelyet Isten kegyelméből megélt.
Én temettem egy hetvenéves asszonyt. Ez alkalommal nem akartam a sötétség nyelvén beszélni; igy hát ezt mondtam: "Az Úrnak legyen hála azért a hetven esztendőért, ami alatt ez a nővérünk velünk volt. Nem jóságos-e az Úr Isten? Olyan hosz-szú időn át magunk közt tudhattuk őt. Adjunk Őneki ezért hálát!"
- 32 -

Egy szempillantás alatt megváltozott az atmoszféra, sőt a hátramaradt férj igy imádkozott: "Uram, köszönöm Neked, hogy a feleségemet olyan sokáig nekem adtad." Kért bennünket, hogy énekeljük el azt az éneket, amelyik körülbelül igy hangzik: "Hozzád jövök, Uram, hogy elmondjam Neked, hogy szivemből szeretlek. Oly vidám vagyok, szivem örömmel van tele!" Ez ugyan nem temetési ének, de azzá lett, hogy ő kérte, hogy énekeljük el. Annyira hálás volt, hogy az Úr a feleségét hetven esztendővel megáldotta, és ezt kivánta kifejezésre juttatni.
De hát miért ne?
Vizsgáljuk meg magunkat, nem beszélünk-e hamis nyelven. Ha az Isten országa nyelvét használjuk, akkor egész éven át napról-napra magasztaljuk az Urat, teljes tudatában annak, amit mondunk!
10.    Megnyílt  szemek
"Amikor látom egeidet, a Te ujjaidnak munkáját, a holdat és a csillagokat, amelyeket teremtettél: Micsoda az ember - mondom -hogy megemlékezel róla? És az embernek fia, hogy gondod van reá?"
Zsoltárok 8,4-5
"Harsogjon a tenger és minden benne való, a világ és akik lakoznak benne. A folyóvizek tapsoljanak, a hegyek együttesen örvendezzenek az Úr előtt..."
Zsoltárok 98,7-9
Mindenhol ott vannak Istennek hatalmas tettei. Csak a mi nyomorúságunk, hogy nem látjuk azokat. Egyszer egy igazán gyermekies "megvilágosodást" nyertem: Talán az az oka, hogy Istent nem jobban dicsőítjük, hogy becsukott szemekkel próbáljuk Őt dicsérni. Hát ugyan mit tudunk csukott szemmel felismerni? De ha kinyitjuk, sok olyan dolgot látunk meg, ami méltó a hálára.
Gyülekezetembeli testvérek egy csoportjával együtt egy kisebb szabadságidőt töltöttünk Buenos Airesen kívül. Szép volt az a ház, és egy pompás parkban volt, erdők, virágok és madárdal között. Szeptember volt, tehát nálunk tavasz. Imaközösséggel kezdtük egy almafa alatt.
Imádkozott az első: "Uram, mi Hozzád jövünk ma...", és az egész imája ügy hangzott, mintha otthon, a templomban mondta volna el. A következőnél, aki utána imádkozott, ugyanúgy volt. Mikor aztán én imádkoztam, ezt mondtam: "Uram, hosszú utat tettünk meg ide. De ha mi most ugyanúgy imádkozunk, mint
- 33 -
otthon a templomunkban, akkor Buenos Airesben is maradhattunk volna."
Eközben kinyitottam a szememet. Az almafa a legszebb virágzásban volt, és fenn, az egyik ágán egy kis madár ült. Így folytattam: "Uram, milyen ostobák is vagyunk, hogy idejöttünk, és becsukott szemekkel ülünk itt. Pedig milyen csodaszép ez az almafa. Ezek a virágok egyenesen fantasztikusak, és ezt a kis madarat is Te teremtetted, óh Istenem!"
A többi testvér is kinyitotta most a szemét, hogy lássa, mi történt a prédikátorukkal. Az pedig tovább imádkozott: "És azok a rózsák ott, meg a fenyőfák... Most jövök csak rá, miért nem találtunk többé szavakat az imádásra. Most értem meg, miért volt Dávidnak olyan sok dicsérni valója. Uram, hol áll a Bibliában valóban, hogy csukott szemmel kell imádkoznunk?"
És miközben gondolatban átfutottam a Mózes I. könyvétől egészen a Jelenésekig, egyetlen ilyen hely sem jutott eszembe. Ehelyett viszont az van megírva: "Szemeimet a hegyekre emelem" /Zsolt. 121,1/. Jézus a főpapi imádságát úgy kezdte el, hogy "felemelte szemét az égre" /János 17,1/. A tradició egyre inkább olyan útra vezetett bennünket, amit a Biblia nem ismer.
A testvéreim tehát felnyitották szemeiket, és hamarosan hallottam őket, amint másodszor is imádkoztak. Az egyik ezt mondta: "Csodálatos a Nap! Nem Isten csodája-e? Mennyei A-tyám, hatalmas és nagy vagy Te! Mindent tökéletessé alkottál!"
Igen rendkívüli imádkozási idő következett ezután...
Közben a magasztalás új világát ismertük fel. Sok mindenért hálát adunk most Istennek, amit azelőtt magától értetődőnek fogadtunk. Mássá lett az imádatunk. Nincs benne semmi kényszeredett és görcsös. A hangunk eközben olyan természetes, mint egyéb beszédkor, a kifejezéseink ugyancsak. Igen sok hívő imádkozáskor egy más beszédmódot használ - választékosat, szóvirágosat. Ugyan miért? Mert a szemeik be vannak csukva, úgy gondolják, hogy egy másik világba léptek át.
Pedig nyitott szemekkel ismerjük föl, hogy a nap 24 óráján át csak egyféle életet élhetünk, nem pedig valamiféle kettős életet! Mindent Isten jelenlétében kell tennünk; Ő mindig ott van. Nem kell az Ő számára valami külön nyelvet használnunk. Még a templomunk padjait is másként rendeztük át. Azelőtt mindig a feje hátulját láttuk az előttünk ülőknek. Most igen szeretnénk egymás szemébe nézni. Ezért körben helyeztük el a padokat. Úgy érezzük, mintha most több közösségünk volna egymással. Most ránézhetünk a másikra, és mondhatjuk: "Hálát adok Neked, Uram, ezért...meg ezért a testvérért..." Igaz, hogy sokszor be is húnyjuk a szemünket, hogy az elkülönülés homályában keressük Őt. De amikor Istent magasztaljuk, akkor az nem értünk történik, és nyitott szemmel több mindent veszünk észre, amiért áldjuk Őt. Nem ezt tette
- 34 -
talán Dávid is? Lehet, hogy útközben látott egyszer egy júh-pásztort elmenni előtte a nyájával, és megkérdezte tőle :"Halló! Hova vezeted a nyájadat?" Jött a felelet: "Arra a zöld legelőre ott, és a friss vízhez a hegy másik oldalánál." Dávid, aki lelkileg érző ember volt, aki ismerte az Isten országa nyelvét, felismerte ebben a képben Isten gondoskodását és hűségét, és amíg egyedül tovább ment, lehet hogy magában mondta:
"Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem..."    /Zsoltárok 23,1-2/.
Ha mi, - akik olyan anyagias beállítottságúak vagyunk, -a Dávid helyében lettünk volna, aligha vettük volna észre ezt a szempontot. Inkább ezt mondtuk volna neki: "Halló, Juhász! Mondd csak meg nekem, mennyi gyapjút ad le egy-egy birkád egy szezonban!" - "Harminc fontot." - "És mennyit kapsz egy fontért?" - "Háromszáz forintot." "Az akkor birkánként kilenc ezer forint, ugye? Egész jó üzlet!"
6, ez az anyagias beállítottság! Közben pedig eljárunk az összejövetelekre, és énekeljük: "Halleluja" és"Dicsőség az Úrnak." Az Úr ezalatt gondolhatja: Mindig csak ez a régi nó-,-ta.
Dávid mondta: "Énekeljetek az Úrnak új éneket!" /Zsoltárok 98,1/. Ha Ő egy modern dalszerző lett volna, reklámot csinált volna a saját énekeskönyvének: "Énekeljétek az Úrnak az én énekeimet!" De Dávid úgy akarta, hogy mindenki a saját zsoltáraival énekeljen Urának. A zsoltárok nincsenek korlátozva, az Ótestamentumnak arra a bizonyos könyvére. Sokkal inkább egy lelkileg érző ember spontán reakciói a zsoltárok mindarra, ami éri őt. Ha valami kellemetlen ér /amint azt Dávid gyakran tapasztalta/, akkor erre dicsérő énekkel reagáljunk Urunk felé. Ha pedig jó hírt kapunk, tegyük ugyanezt.
Pál azt irja az efézusiaknak, hogy a Lélekkel beteljesedett hivők "egymás között zsoltárokban" beszélgessenek /Ef. 5,19/. Ehhez nem feltétlenül a Dávid zsoltárait kell használnunk; inkább a bennünk lakozó Szentlélek egészen spontán ösztönözhet bennünket egy űj zsoltárra.
Milyen sokszor énekelünk "kölcsönvett" dicséreteket! Használjuk a Dávid zsoltárait anélkül, hogy felvennénk az ő belső magatartását. Ha ő közöttünk lenne, bizony sokszor kivenné kezünkből az énekeskönyvet, és szidna minket: Micsoda, ezt nevezitek ti éneklésnek? Hiszen ezeket a zsoltárokat én nem kegyes sétálgatóknak irtam! Amikor ezt költöttem, a szivem pattanásig telve volt, - ti pedig képesek vagytok ilyen kényelmesen és unalmasán énekelni!"
Természetesen helyes, ha énekeskönyveinkből énekelünk, de ne hiányozzanak Isten dicsőségére az új dicséretek sem. Hogyan is volt Máriával, amikor meglátogatta Erzsébetet? Miről társalogna például gyülekezetünkben két asszony, akik
- 35 -várandósak? "Hányadik hónapban vagy?" - "Hogyan érzed magad?" "Fiút szeretnél inkább, vagy kislányt?" - "Megvetted már a babakelengyét?"
Amikor Mária és Erzsébet találkoztak, zsoltárigékkel üdvözölték egymást: "Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse!" /Lukács 1,42/. Ez volt Erzsébet köszönése, amire Mária ugyancsak egy zsoltárral felelt: "Magasztalja az én lelkem az Urat, és örvendez az én szívem megtartó Istenemben..." /46-47/.
Simeon is Lélekkel teljes ember volt. Amikor meglátta a gyermek Jézust, nem ezt mondta Máriának és Józsefnek: "Milyen szép gyerek! - Mennyi idős a gyermeketek?", hanem ezt: "Mostan bocsátod el, Uram, a Te szolgádat a Te beszéded szerint békességben, mert látták az én szemeim a Te üdvösségedet..." /Luk. 2,29-30/. Anna, a prófétaasszony ugyanezt tette.
A Lélekkel teljes Isten gyermekei ne dicsérjék hát az Urat egészen spontán kapott új zsoltárokkal?
Egy napon bezárkóztam dolgozószobámba, és imádkoztam: "Uram, ma szeretnék Neked egy új éneket énekelni." Vettem a gitáromat, elkezdtem azt pengetni, és énekeltem: "Hallelu-ja...halleluja...dicsőség az Úrnak..." Meglehetősen gyenge kisérlet volt, ami megmutatta egész szegénységemet. A Wesley Károlytól és másoktól kölcsönzött énekeskönyveken kívül más nem volt kezemügyében.
De nem hagytam abba, és azóta megtanultam zsoltárokat mondani az Úrnak, azokban azt, mennyit jelent Ő nekem. Tesz-szük ezt most már egészen szabadon a gyülekezetünkben, miközben nem ritkán egészen jó váltakozó éneklés jön ki belőle.
Már néhány éve annak, hogy feleségemmel egy hónapon át Európában voltunk. Amikor végül megérkeztünk Rómába, egész halom levelet kaptunk gyülekezeti titkáromtól, anyámtól és gyermekeinktől.
Természetes, hogy először a gyerekek postáját bontottuk fel. A hatéves fiunk a levelében felhasznált minden szót, amit már le tudott irni: mama, papa, bácsi, tehén, ló... Valóságos levélnek nehezen lehet ezt nevezni, de ő megtette a legjobbat, - mi pedig el voltunk tőle ragadtatva: "Nézd csak! Nem szép tőle!?" - örvendeztünk.
Az ötéves viszont még nem tudott imi. Ezért képet rajzolt, mégpedig egy menyegzői képet: menyasszonnyal, vőlegénnyel, és én is - mint lelkipásztor, - rajta voltam. El-bájoló volt, szívünkből nevettünk rajta, és nyomban honvágyat éreztünk utánuk.
De volt valami a háromévestől is - egy meglehetősen ösz-szefirkált papírlap nem definiálható kriksz-krakszokkal. "Nézd csak ezt itt!", kiáltott fel a feleségem, és már titokban törölgettük megnedvesedett szemeinket...
- 36 -
Az olasz lelkész, aki a postát elhozta nekünk, csak bámult ránk. A szeme elé tartottam a papírlapokat, és mondtam neki: "Nem nagyszerűek?"
Hogy miért reagált erre olyan tartózkodóan? Mert nem a saját gyerekeiről volt szó. De a feleségemnek és nekem is ezek voltak a legdrágább papírok a világon. Még ma is megvannak azok a lapok.
Nem akarod-e elkezdeni te is, hogy új éneket énekelj az Úrnak - még ha kriksz-kraksz is az? Az Úrnak sokkal jobban fog tetszeni, mintha a világhirű mormon Tabernákulum kórus a Handel "Hallelujá"-ját énekli. Kezdj el énekelni! Fejezd ki, amit csak érzel a szívedben, új szavakban és melódiákban, és egy megváltott bűnös dicsőítő éneke többet fog jelenteni Istennek, mint az angyalok tökéletes éneke. Dicsérd az Urat hatalmas tetteiért!
II. Rész AZ Ú J TÖMLŐK
Amit eddig mondtam, érzésem szerint hiányos volna, ha nem egy alapproblémával állnánk szemben, amit én úgy mondok, hogy a hívők "örök gyermeksége."
Mit segit, ha beszélünk arról, hogy ismerjük el Jézust Urunknak, szolgáljunk Neki rabszolgaként, vagy ültessük át a gyakorlatba a szeretetet és magasztalást, ha nem jutunk el arra, hogy mássá legyünk, hogy növekedjünk és kinőjünk a gyermekcipőkből, amelyekben bizony olyan sokáig jártunk?
Erről beszél ennek a könyvnek a második része.
11.   Maradjunk gyermekek?
"Erről nekünk sok mondanivalónk volna, de nehéz nektek megmagyarázni, mert restek lettetek a hallásra. Bár korotokhoz képest már régen tanítóknak kellene lennetek, megint arra van szükségetek, hogy Isten beszédének kezdő elemeire tanítsanak titeket; és odajutottatok, hogy tejre van szükségetek, és nem kemény eledelre. Mert mindaz, aki tejen él, csecsemő létére járatlan az igazság beszédeiben. Viszont a kemény eledel az érett korúak-nak való, akiknek gyakorlat által fejlettebb az érzékük a jó, és rossz megkülönböztetésére. Azért elhagyva a Krisztusról szóló elemi ta-nítást, törekedjünk érettkorúságra. Ne kezdjünk megint alapot vetni a holt cselekedetekből való megtérésről, az Istenbe vetett
- 37 -
hitről, a keresztségről, a kézrátételről, a halottak feltámadásáról és az örök életről szóló tanításoknak. Tegyük ezt máskor, amikor Isten megengedi."
Zsidók 5,11.- 6,3.
Mint valami sokk hatott rám, amikor az Úr először megmutatta nekem, hogy gyülekezetem és én, mennyire megakadtunk a gyermekcipőkben.
Amikor Buenos Airesbe mentem és ott átvettem a gyülekezetért a felelősséget, alig volt kétszáz tagja. Teljesen belevetettük magunkat, és két évi jól szervezett evangélista e-lőretörés után már hatszáz tagot számláltunk. Megháromszorozódtunk.
Részt vettem különféle, az evangélizációról tartott kongresszusokon, és az ott nyert tudásból gyülekezetemben sokat átültettem a gyakorlatba. Büszkék voltunk arra, hogy volt egy bibliatanitónk, aki befejezte főiskolai tanulmányait. Vasárnapi iskolánk virágzott. Az ifjúsági munka jól haladt, ugyan-így a fiúk és lányok ifjúsági csapatainál is. A férfióra is sok örömet hozott, de általában a gyülekezeti munka valameny-nyi ága.
Az utómunka - módszerünk jól bevált. Különböző előnyomtatott leveleket használtunk minden kategória számára - asz-szonyoknak, férfiaknak, gyermekeknek, zsidóknak, araboknak és másoknak. Feljegyzést vezettünk minden telefonhívásról és minden látogatásról. Biztattuk a gyülekezeti tagokat, hogy fizessenek elő jó keresztyén folyóiratokra. A tagok jegyzéke felvilágosítással szolgált az egyesek foglalkozására nézve, mikor keresztelkedett meg, és így tovább.
A baráti gyülekezeteket mindez olyan nagyon befolyásolta, hogy két konferenciára hívtak meg engem, mint főelőadót, hogy beszéljek a mi utómunka - módszerünkről, és osszak ki szemléltető anyagot a prédikátorok között.
Mégis az volt az érzésem, hogy valami nem stimmel. Minden jól ment, amig én napi tizenhat órát dolgoztam. Ha az én intenzitásom valamivel csökkent, visszaesés állt be. Ez nyugtalanított.
Valaminek történni kellene. Tájékoztattam a gyülekezeti tanácsot, hogy szeretnék két hétre imádkozás végett visszavonulni. Vidékre mentem, és semmi mást nem tettem, csak ott álltam az Úr előtt, Bibliát olvastam, és imádkoztam.
A Szentlélek elkezdett engem bensőmben összetörni. Az első, ami világossá lett előttem, az volt: "Juan, a te nyájad odahaza inkább egy vállalkozás, mint egy gyülekezet."
Nem egészen volt világos előttem, hogy hogyan értsem ezt.
"Te az evangéliumnak olyan reklámot csinálsz, mint amikor valaki a Coca-colát dicséri, ahogyan a Bestseller könyveket
- 38 -
és a Magazinokat árulják. Felhasználsz mindenféle emberi ügyességet. De hol van mindezekben az Én kezem?"
Mit válaszoljak? Végül be kellett látnom, hogy a gyülekezetem inkább hasonlított egy üzleti vállalkozáshoz, mint egy szellemi testhez.
Azután mutatott nekem az Úr egy második dolgot: "Úgy hiszed, hogy növekedtetek, csak azért, mert megháromszorozódott a tagok száma. Valóban szaporodtatok, - de nem növekedtetek." Mit jelent ez?
"Igaz, hogy most több tagotok van, de nem érettebbek lelkileg. Azelőtt sokkal mélyebb hitű kétszáz gyermeketek volt, most meg hatszáz a létszám, de hitben gyengébbek!
Ezt megértettem. Én sem mondhattam volna mást.
Én tovább hallottam az Úr hangját: "Ennek az lett a következménye, hogy inkább egy óvodátok van, gyülekezet helyett. Hiányzik a lelki atya; mert te csak a túlfoglalkoztatott vezetője vagy ennek az óvodának. Arra van gondod, hogy funkcionáljon, fizeted a számlákat, töltögeted a tejes poharakat, de sem te, sem más, nem gondoskodik a kisgyermekekről atyai szeretettel."
Ebben is az Úrnak volt igaza.
Amikor visszatértem, sok mindent felfedeztem, ami a hiányos növekedést jelentette - nemcsak a saját gyülekezetemben, hanem Krisztus egyéb testében is.
Az imádságok például mindig ugyanúgy hangzottak.
Hiszen észre kellene vennünk, hogy valaki növekedő lelki érettséggel másként imádkozik, mint megtérése után.
Jól emlékszem még arra a napra, amikor feleségem kezét megkértem. Ő már akkor az én gyülekezetemhez tartozott. Odaléptem hozzá, és megkérdeztem: "Márta nővér, szeretnék Önnel négyszemközt pár szót szólni." És amikor egyedül voltunk, ezt mondtam neki: "Márta nővér, nem tudom, észrevette-e, hogy Ön iránt többet érzek, mint más nővérek iránt a gyülekezetben..."
Jól nézne ki, ha ma - tizenkét évi házasság után és négy gyermekkel - hazaérkeztemkor ezt mondanám neki: "Márta nővér szeretnék néhány szót beszélni Önnel... Nem tudom, észrevette-e, hogy Ön iránt többet érzek, mint más nővérek iránt a gyülekezetben..." Közben belenőttünk egy egészen másfajta beszélgetésbe, mint az első négyszemközti alkalommal.
A gyülekezetben mégis sokan állandóan ugyanúgy imádkoznak, és mindig ugyanazokat az énekeket éneklik. Az Istennel való párbeszéd nem mélyül.
A visszamaradott lelki növekedés másik jele az elválasz-tódás. Pál írja a korinthusiaknak, hogy a pártoskodásuk Péterhez, Apollóshoz, és hozzá magához, a lelki kiskorúságukat bizonyítja. Mindenkinek megvolt a maga kedvelt prédikátora. Mindamallett megmaradtak ugyanabban a gyülekezetben. Ma nem éppen ugyanigy van. Különböző egyházakhoz és közösségekhez tartozunk, különböző templomokban gyülekezünk össze, és beszé-
- 39 -
1
lünk egymásról. Ha a korinthusiak gyermekek voltak, akkor mi még újjá sem születtünk!
Közben nemhogy javulna, hanem egyre rosszabb lesz, egyre újabb csoportosulások keletkeznek. A Krisztus teste még sohasem volt ennyire szétforgácsolódva.
Egy harmadik jel az, hogy jobban szeretünk kapni, mint adni. Mint a kisgyerekek, kérjük állandóan az Urat, hogy adja meg ezt, majd azt, tegyen meg valamit értünk, tegyen boldoggá - sohasem hagyjuk abba a koldulást. Egy érettkorú férfi tud adni is. Adni tudni: ez a növekedés jele. Nem érdekes-e, hogy sok hívő csaknem csupán a Lélek ajándékaiért érdeklődik, de a Lélek gyümölcseiért alig. Soha nincsenek olyan sokan az istentiszteleten, mint amikor olyan valaki jön, aki a gyógyítás ajándékát kapta. A gyermekek az ugráló játékokat nézik szívesen. Az érettkorú férfiak viszont inkább a szeretetre, örömre, békességre, szívességre, jóságra, hitre, sze-lídségre és önmérsékletre tekintenek.
A gyermekek sokszor nem tudják megbecsülni a dolgok értékét. Ha egy gyermeknek választásra adnak lehetőséget egy nagyobb bankjegy és egy cukorkarúd között, biztosan a cukorkát választja.
Másként teszünk mi, amikor anyagiakról van szó? Nem többet ér-e nekünk a szép otthon, az új autó, a takarékbetét, mint a lelki dolgok? De csak azért, mert hiányzik az érettségünk az értékek helyes megbecsüléséhez.
Sokszor még azt is megpróbáljuk, hogy Istent ráhangoljuk: adjon meg nekünk bizonyos anyagiakat. Rá akarjuk beszélni, hogy adja meg azokat. Mi pedig nem vagyunk mások, mint önző gyerekek.
Egy másik jele: az aktív munkatársak hiánya a gyülekezetben. Én ugyan nem tudom ezt megérteni, pedig vannak nálunk olyanok, akik már tiz vagy tizenkét éve hívők, és még mindig nem tudtak senkit sem Krisztushoz vezetni. Már az is sok, ha valakit elhívnak az istentiszteletre. Ezzel aztán úgy hiszik, megtették kötelességüket. A magukkal hozottat bemutatják a prédikátornak, és így ráhagyják a prédikátorra. Most aztán ennek kell mondani neki az evangéliumot, Krisztushoz vezetni, megkeresztelni, és magáévá fogadni.
Nem érdekes, hogy Pál nem sokakat keresztelt meg? Ezt írta egyszer a korinthusiaknak: "Hála Istennek, senkit sem kereszteltem meg közületek, csak Kriszpuszt és Gájust... Megkereszteltem még Sztefanász házanépét is. Ezeken kívül nem tudom, hogy más valakit megkereszteltem volna." /I.Korinth. 1,14.16./
Hogyan vagyunk hát azzal, amit a Csel. 18,8 mond: "Krisz-pusz pedig, a zsinagóga elöljárója, hitt az Úrban egész házanépével együtt, a korinthusiak közül is sokan akik az Igét hallgatták, hittek és megkeresztelkedtek"? Valaki megkeresztelte ezeket az új megtérteket - de nem Pál volt az. Nem te-
- 40 -
hették-e ezt Kriszpusz, Gájüsz vagy más lelki atyák, akik késedelem nélkül elvállalták a lelki gyermekeket?
Ha az új megtértek nem kapják meg a szükséges lelki ápolást, akkor nem csoda, ha újra visszaesnek. Jó, hogy utasítják őket a hitben való növekedés szükségességére. De hogyan tudnak növekedni a hívők, ha mindig csak tejet kapnak inni? Biztos, hogy jó a tej-egy ideig, de utána valami másra van szüksége a gyermeknek. Alkatunknál fogva mindnyájan naggyá lettünk, és átgondolhatjuk cselekvéseinket. Mi leszünk végül vétkesek abban, ha a csupa tevékenységből nem csendesedünk el, és nem vizsgáljuk meg, hogy velünk van-e még az Úr.
Számomra éppen nem volt könnyű, hogy egy ilyen megállj-t tartsak. A telefon csengett nálam reggeltől estig. Állandóan olajoznom kellett a gyülekezetem masináját, különben megállt volna. Argentinában a prédikátorokat még mellékesen is igénybeveszik, mert a kevés autóból a gyülekezetben nekik van egy. Mindenkinek a sofőrje vagyunk. Ha például a kórházba kell bevinni egyik beteg tagot, akkor mi vagyunk, akik rendelkezésre állunk, és ezt tesszük minden egyéb feladatunkon túl. De hála Istennek sikerült végre mégis szünetet tartanunk. És ennek a gyülekezetemben forradalomhoz kellett vezetnie.
Először is: nem dolgoztam ki a magam programját, hogy aztán a szokásos módon kérjem arra az Úr áldását, amit elterveztem. Ehelyett igy imádkoztam: "Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?"
Milyen sok tervet csinálnak sokszor Isten szolgái, és azokból milyen keveset tudnak megvalósítani, mert nem áll rendelkezésükre a gyülekezetben elegendő érett és alkalmas munkatárs. Bizony, az volt az én hibám is. Be kellett látnom, hogy túl sok tejet adtam a hívöknek. Biztos, hogy voltak eredményeim. De a prédikációim igen nagyon kikötöttek azoknál, amiket a Zsidókhoz irt levél "kezdeti alapoknak" nevez: megtérés, hit, keresztség, kézrátevés, feltámadás, örök ítélet. Ezek voltak azok a témák, amikről húsz éven át prédikáltam! Amikor átnéztem a felnőttek vasárnapi iskolai tananyagát, megállapí-tottam, hogy ezeket a tanításokat vettük át újra, meg újra.
Zavarba jöttem, amikor felismertem, hogy amikor valaki az ősgyülekezetben megtért, mindezeket egyetlen nap átélte -megtérés, hit, vizkeresztség, lélekkeresztség és felkészülés a végső időkre. Ezek voltak a startvonal, és innen indultak tovább az érettkorúságra és tökéletességre.
Nemrégen egy másik egyház lelkésze ezt mondta nekem: "Ortiz testvér, most kerülök valójában a mély vizbe, és az evangélium egy új dimenzióját tapasztalom, amit egyáltalán nem tartottam volna lehetségesnek."
Érdeklődve megkérdeztem felőle.
"Most új nyelveken szólok!", jelentette ki.
"Hát ez az a különleges dolog?", mondtam rá. "Az apostoli gyülekezetben már a megtérésük napjától új nyelveken szóltak.
- 41 -
Te azt hiszed, hogy hittapasztalataid csúcspontját érted el. Közben pedig te is ott állsz még, mint oly sokan közülünk, csak a kezdetnél."
Jócskán volt elgondolkozni valóm, amikor gyülekezetünk-bő] az egyik fiatal testvér hozzám jött, és azt mondta: "Juan testvér, tudod mit? Megállapítottam, hogy az egy évvel ezelőtt történt megtérésem utáni első hat hónapban sokat tanultam. De azóta az a benyomásom, hogy már mindent tudok, amit mások is tudnak, és most valahogyan ugyanabban a helyben toporgok, és nem növekszem a hitben úgy, mint azelőtt." Ez a testvér nem elégedett meg többé a tejjel, kemény eledelre volt szüksége.
Meg akartam találni, mit jelent a kemény eledel. Pálnál olvastam, hogy a korinthusiaknak nem adhatott kemény eledelt, mivel mint hitben kiskorú gyermekeknek még mindig tejre volt szükségük. Mivel kellett neki az I. Korinthusi levélben alaposan foglalkoznia? Erkölcsi problémákkal a gyülekezetben, a testvérek közti viszalykodással, házassági nehézségekkel, étkezési előírásokkal, ellenszegüléssel, divatkérdésekkel, az úrvacsorával való visszaéléssel, a lelki ajándékok alkalmazásával, a halottak feltámadásával és a gyűjtéssel. Mindez nem más, csak tej, mondta Pál!
A 2. részben egy kis bepillantást enged nekünk a kemény eledelre:
"Bölcsességet hirdetünk mi is, de csak az éretteknek, a nem e világnak, sem e világ veszendő fejedelmeinek bölcsességét, hanem Isten titkos, elrejtett bölcsességét prédikáljuk, amelyet Isten öröktől fogva elrendelt a mi dicsőségünkre. Ezt a világ fejedelmei közül senki sem ismerte, mert ha ismerték volna, nem feszítették volna meg a dicsőség Urát. Hanem amint meg van irva: Amiket szem nem látott, fül nem hallottt, és emberi szív meg nem gondolt, amiket Isten készített az Öt szeretőknek. Nekünk azonban az Isten kinyilatkoztatta a Lélek által; mert a Lélek mindent megvizsgál, még az Isten mélységeit is. Mert ki ismeri az ember gondolatait, hacsak nem az ember lelke, amely őbenne lakik? Így az Isten gondolatait sem ismeri senki, csak az Isten Lelke. Mi pedig nem a világ lelkét vettük, hanem az Istenből való Lelket; hogy megismerjük azokat, amiket Isten ajándékozott nekünk. Ezeket prédikáljuk is, nem olyan beszédekkel, amelyekre emberi bölcsesség tanít, hanem amelyekre a Lélek tanít, lelki dolgokat, lelkiképpen /lelkiek számára/ magyarázva. Nem lelki ember nem fogadja el Isten Lelkének gondolatát, mert bolondság az neki; nem is értheti meg, mivel azt lelkiképpen kell megítélni. A lelki ember ellenben mindent megítél, de őt magát nem ítéli meg senki. Mert ki ismerte meg az Úr gondolatát, aki oktathatná Őt? Bennünk pedig Krisztus értelme van."
/I. Korinthus 2, 6-16/
- 42 -
Egy másik helyen beszél a paradicsomig történt elragadtatásról, ahol "kibeszélhetetlen beszédeket" hallott, "amelyeket nem szabad embernek kibeszélnie" /II. Korinthus 12,4/. Ki tudja miket közölt akkor ott Isten Pállal? Ő erről sohasem írt semmit az Újtestamentumban.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy az újtestamentomi levelek az apostoli tanításoknak inkább a korrektúráit tartalmazzák, és kevésbé egy feltárását. Nem ismerjük, mit tanított Pál, amikor Korinthusban, Antiochiában, Thesszalonikában és más városokban tartózkodott.
A Zsidókhoz írt levél is tulajdonképpen a keresztyén hit kezdeti tanitásait tartalmazza, és mégis sokszor úgy szemléljük azt, mint az Újtestamentum "mélyebb" írásait. Nem kellene-e, hogy elgondolkozásra késztessen bennünket, hogy sokan közülünk mégsem ittak meg minden rendelkezésükre álló tejet, még kevésbé emésztették azt meg? Mit kezdjünk hát akkor a "bölcsességgel, amely nem e világ bölcsessége?"
12.  Növekedés
"És Ő adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangé-listákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul, hogy a szenteket felkészítse a szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére, míg mindnyájan eljutnak a hitnek és az Isten megismerésének egységére, érett férfiúságra, arra a nagykorúságra, amelyben elérjük á Krisztus teljességét."
Efézus 4,11-13.
Amikor az Úr elkezdett velem a növekedési nehézségekről beszélni, foglalkoztam az Efézusi levélnek ezzel a helyével.
A feladatomnak abból kell állnia, hogy felkészítsem a szenteket, és érett férfiúságra vezessem. Teológiai képzésem alatt ilyent nem tanultam. Az értelme mindannak a sok dolognak, amit a gyülekezetben tettünk, abban merült ki, hogy a hívőket megtartsuk a hitben, és őket aktívakká tegyük.
Igen sok Isten szolgája mondta nekem, amikor a gyülekezetébe mentem: "Ortiz testvér, van valami új elképzelésed? Tudsz nekem valami új tippet adni a férfimunkához, az ifjúsági munkához?" Állandóan keresésben vagyunk új érdekes lehetőségek után, hogy a testvéreinket foglalkoztassuk. Ha őket meg tudjuk őrizni Isten kegyelmében, amíg meghalnak, úgy gondoljuk, hogy eredménnyel jártunk.
De nem ebből áll a pásztorok szolgálata. Nem csoda, hogy
- 43 -
az apostol ezt írja a zsidókhoz: "Bár már régen tanítóknak kellene lennetek, megint arra van szükségetek, hogy Isten beszédének kezdő elemeire tanítsanak titeket" /Zsidók 3,12/. Valami mást várhatott volna el tőlük, azt, hogy a "laikusok" közben "mesterekké", vagyis tanítókká legyenek.
Az Efézus 4. nem azt mondja, hogy az apostoloknak, prófétáknak és pásztoroknak kell végezniük a szolgálat munkáját, hanem hogy abból áll az ő feladatuk, hogy a szenteket felké-szítsék erre a szolgálatra. Nem ő az építész, aki felépiti a házat; ő megtervezi, hogyan csinálják azt meg mások. Ha neki magának kellene a köveket is elhelyezni, és a falat felhúzni, akkor egész életében csupán egyetlen ház készülne el.
Szükségünk van ma a gyülekezetben az apostoli szolgálatra.
Szükségünk van lelki vezetőkre, akik Isten terveit felvázolják, és útba igazítják a hívőket, hogyan építhetik fel a lelki házat.
Az építeszek azonkívül új építészeket is kiképeznek, vagy - hogy újra visszatérjünk a bibliai fogalmakhoz - Isten szolgái kiképzik Isten újabb szolgáit. A juhok bárányokat ellenek, de azért nem kell-e, hogy a juhok tejet adjanak a saját bárányaiknak? Ez a természetes módja. Ez a kulcsa a szaporodásnak.
A nagy cél, amint Pál írja: "hogy mindnyájan eljussunk... érett férfiúságra, arra a nagykorúságra, amelyben elérjük a Krisztus teljességét." A mennyei Atya azt akarja, hogy mindnyájan felnőjjünk a Jézus testalkatára. Isten szolgáinak elől kell járniuk az érettségre való törekvésben, és akkor tudják majd juhaikat is ugyanabba a növekedésbe bevezetni.
A 14. és 15. versben folytatja az apostol: "Hogy ne legyünk többé kiskorúak, akiket ide s tova hány-vet a tanításnak akármi szele... Legyünk inkább hívek az igazsághoz szeretetben, és mindenestől növekedjünk Abban, Aki a Fej, a Krisztusban."
Miként halhatott volna meg már Pál, ha Timótheusból, Fi-lemonból, Epafrászból és másokból nem csinált volna tanítványokat? Maga Jézus gond nélkül és abban a tudatban ment visz-sza a mennybe, hogy tizenkét, a saját képmására kialakított tanítványt hagy vissza. Gyülekezete tizenkét tagjának nem kellett előbb megkeresést intézni valamiféle püspökhöz: "Küldjön nekünk, kérem, egy új lelkipásztort, mert a mi mostani Pásztorunkat éppen behívták a mennybe." Ők felnőttek, készek voltak arra, hogy nyomdokaiba lépjenek.
Tulajdonképpen miért is kell valakinek, aki lelki szolgálatra akarja kiképeztetni magát, elhagyni a gyülekezetet, és elmenni egy bibliaiskolába, vagy szemináriumba, teológiára? Nem nagyon kicsit teljesíti itt a gyülekezet a kötelességét? Ha a lelkipásztorok elvezetnék a szenteket arra, hogy úgy szolgáljanak, mint a Biblia mondja, akkor tulajdonképpen
- 44 -
fölöslegessé válnának a teológiai szemináriumok.
Szeretném hangsúlyozni: nincs szándékom a bibliaiskolák, szemináriumok és egyéb gyülekezeten kívüli intézmények ellen beszélni. A gyülekezet sokszor olyan gyenge, hogy mankókra van szüksége. Sőt, én köszönetet mondok Istennek a mankókért! De nem kellene az időnket azzal elfecsérelni, hogy egy mankó gyárat épitsünk; ehelyett imádkozzunk a gyülekezetek gyógyulásáért és megerősödéséért.
Hogyan történik ez a gyógyulás? Jézus gyülekezete képes lesz arra, hogy a Krisztusban növekedjék, ha a lelki vezetőség alkalmas lesz az Isten által akart funkciójára. Pál az I. Kor. 12. 28-ban egy lépcsőzetet ír le: "Rendelt az Isten a gyülekezetben némelyeket először apostolokul, másodszor prófétákul, harmadszor tanítókul, azután csodatevő erőket, azután a gyógyítás kegyelmi ajándékait, a szegények megsegí-tését, a kormányzást, a nyelvekenszólás különféle nemeit."
Azelőtt nem figyeltem erre az "először... másodszor... harmadszor" kifejezésekre, míg csak növekedni nem kezdtem. Inkább arra gondoltam, hogy egy érett szolgálatot végezzek, mert abban felléptek a kormányzás, a gyógyítás, és a nyelvek ajándékai. De azt nem láttam, hogy ezeket csak az utolsó helyen említette.
Amikor az Úr előtti csendességet kerestem, Ő azt kezdte megtanítani nekem, hogy ez a bibliai vers hasonlít egy piramishoz. Az apostol olyan valaki volt, aki prófétált is, taní-tott is, csodákat tett, gyógyított, segített, kormányozott, és más nyelveken szólt.
Felismertem, hogy a nyelvek adománya nem egy, a végén megadott diploma, hanem inkább a hitélet kezdetéhez tartozó valami.
Kezdtem világosabban látni az okát annak, miért nem vág össze Isten családjában oly sok minden. Sok családban az első gyerek már két, vagy három éves, amikor a második születik. Mikor pedig már a harmadik jön a világra, a második egy kis "botorkáló", mig az első már majdnem iskolás.
A gyülekezetben viszont az első gyermek még csecsemő, amikor a második jön, minél több gyermek születik bele a gyülekezetbe, annál több pelenkát kell váltani egyszerre.
Viszont ha mindannyian együtt növekednek, a gyülekezeti pásztor és a juhok, akkor harmónia is uralkodik. Nézzük csak Pált. Nem volt ő apostol kezdettől fogva. Először egyszerű tanítvány volt, aki bizonyságot tett a gyülekezetekben. Nyilván akkor szólt először más nyelveken, amikor Anániás rátette a kezét /Csel.9./. Növekedett a hitben. A Cselekedetek 11. és 12. részben úgy látjuk, mint Barnabás segítőjét. Azután gyógyulások és csodák történtek, és már a 13. részben az antio-chiai próféták és tanítók közé van sorolva. Azután küldték ki apostolként.
Minden szolgálatra való elhívás többé-kevésbé ezen az úton valósul meg.
- 45 -Ha egy prédikátor valóban atyja a gyülekezetének, akkor nehezen lehet őt minden pár évben rendszeresen kicserélni. Ugyan, melyik család tenne ilyent? Ha a családunk valóban család, akkor együtt maradunk. Az atya viszont egyre több felelősséget fog átruházni a felnövő fiaira, és ilyen módon felszabadulni más szolgálatokra.
Északamerikai tartózkodásom alatt gyakran kaptam leveleket a Buenos Airesben levő gyülekezetemtől. Ezekben ez állt: "Bár nem szívesen engedünk el, de most értjük meg, hogy számunkra jó ez, ha egyszer magunkra vagyunk utalva." Négy évvel ezelőtt aligha mondtak volna Áment erre, legfeljebb néhányan, ma azonban fontos pásztori szolgálatot teljesítenek a gyülekezetben. Most hetekre, hónapokra távol lehetek, mert betöltik a helyemet. Ha mindig otthon volnék, kevés alkalmuk volna arra, hogy ezt kifejlesszék. De ha prédikációs körúton vagyok, akkor nekik kell helytállniuk.
Jézus is elhagyta gyülekezetét, sőt a világot is. Most egyedül voltak a tanitványai, és ki kellett fejlődniük. Kit küldenek el a mai gyülekezeteink, hogy új gyülekezeteket építsenek? A bibliaiskolák és szemináriumok fiatal végzőseit! Ezt tettem én annak idején a magam húsz esztendejével. Alig tudtam, hogyan kezdjem el. Amit plántáltam, az nem olyan volt mint egy gyümölcsöskert, hanem inkább mint az a gyümölcsstand odaát a sarkon, amelyiknek mindig külső utánpótlásra van szüksége, de nem tud produkálni egyetlen saját gyümölcsöt sem. Ahányszor csak elutaztam, meg kellett kérnem egy másik lelkészt, hogy helyettesítsen.
Pál és Barnabás képesítve voltak az apostoli szolgálatra, és tudtak életképes, növekvő gyümölcsöket telepíteni. Néhány hónapig maradtak egy helyen, majd tovább vonultak. Néhány év múlva ezt mondta Pál: "Menjünk vissza, látogassuk meg atyánkfiait minden városban, amelyben hirdettük az Úr Igéjét, és lássuk, hogyan vannak" /Csel. 15,36/. Visszatértek, és úgy találták, hogy a gyümölcsök még megvannak és növekednek.
Miután Pál meglátogatta Thessalonikát, ezt irta az ottani gyülekezetnek: "...nemcsak Macedóniában és Akhájában, hanem minden helyen elterjedt a híre a ti Istenbe vetett hiteteknek, annyira, hogy szükségtelen arról bármit mondanunk. Mert ők maguk hirdetik felőlünk, milyen volt a mi hozzátok való menetelünk" /I. Thess. 1,8-9/.
Nyilvánvaló, miért mondta akkor a Szentlélek Antiochiában a gyülekezetbeli testvéreknek: "Válasszátok ki nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre én őket elhívtam" /Csel. 13,2/.
Az ősgyülekezetben az volt az eredményes pásztor, aki a nyájat gyorsabb és jobb növekedésbe tudta hozni, és azután más feladatra állhatott rendelkezésre. A gyülekezet gondozását fokozatosan a testvérei kezébe tehette, és ilyen módon képes volt arra, hogy részt vegyen más vidékeken való misszi-
- 46 -
ói utazásokon. Mint Pált, úgy őt is mindenkor szívesen köszöntötték odahaza.
Valamennyiünknek előhaladást kell tennünk. Ki kell nőnünk gyerekcipőinkből, és elfogadni a kemény eledelt, hogy magunk felkészíttessünk a szolgálatra, és azután másokat is odavezessünk, hogy együtt dolgozzanak Isten országa kiterjesztésében.
13. Tagtársak vagy tanítványok?
"És ti magatok is, mint élő kövek, épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá."
I. Péter 2,3.
Kívánom, hogy ez mindenütt valósággá legyen! Az egyik gyülekezetnél meg is történik, másiknál viszont a gyülekezet inkább egy rakás szabadon levő kő, mint lelki ház. Ebben lényeges különbség van. Az ilyen szabadon levő kövek Isten kövei, csak még nem hagyták magukat az épületbe, egy meghatározott helyre beilleszteni, hogy terhet hordozzanak, és hozzájáruljanak az épület erősítéséhez, különben tudnák, milyen kapcsolatuk van a többi kövekkel.
Ha a gyülekezet vezetősége bizonyos feladatot, meghatározott helyet jelöl ki számunkra, sokszor tiltakozunk. A gyülekezetet végül is demokratikus alapon kell vezetni, mondjuk. Nem szívesen rendeljük alá magunkat másoknak, hanem csak egy többségi határozatra tesszük meg /de azt sem mindig/. Isten sok gyermekét hallottam ezt mondani: "Én nem követek embert, Krisztust követem!" Ez igen kegyesen hangzik, de van egy nagy hibája. Azt jelenti ez, hogy a saját akarata szerint szeretne cselekedni, De hiányzik itt annak ismerete is, mit jelent voltaképpen a Jézus követése.
Pál irja: "Legyetek az én követőim, mint én is a Krisztusé" /I.Kor.11,1/. Nem kellett szégyenlenie, hogy magát példaképül állitsa. A filippibelieknek ezt irta: "Amint tanultátok is, el is fogadtátok, hallottátok és láttátok tőlem, úgy cselekedjetek, és a békesség Istene veletek lesz" /Filip. 4,9/. Bizonyos, hogy ennek nem sok köze van a demokráciához, mégis egy megsokszorozódás, megbízható ház építését szolgálja.
Gondolnunk kell itt a változatosság elvére. Egyszer Argen-tinában egy idős hölgy bemutatott nekem egy leányt. "Ez az unokám", mondta. "Valóban?", válaszoltam rá. - "Igen, vannak dédunokáim is", folytatta. "Közülük az egyik már tizenöt éves, és ha pár év múlva férjhez megy, akkor ükunokáim is lesznek".
"Hány gyermeke van hát tulajdonképpen?", akartam tudni.-"Hat." - "És hány unokája?" - "Harminchat." - "És hány dédunokája?" - "Nem tudom, még nem számoltam össze őket..."
E szerint a mérték szerint lehetne neki 216 dédunokája és
- 47 -
1296 ükunokája!
Igazán jól csinálta a családja: egyik fia orvos volt, a második jogász, ketten farmerek, egy pedig taxisofőr. Az unokái között vannak mérnökök és egyéb tisztes foglalkozásúak.
Ha megkérdeztem volna tőle: "Hogyan tudott boldogulni egy ilyen nagy rokonsággal - az ilyen jól ellátott, rendesen öltözött, jól nevelt személyekkel?", akkor bizonyára ezt válaszolta volna: "Nem valamennyiről nekem kellett gondoskodnom, hanem csak arról a hatról!"
Természetesen ebből a hatból mindegyik gondoskodott a saját hatjáról.
Sajnos, ez a megsokszorozódási rendszer nem általános jó sajátossága a gyülekezeteknek. Szegény prédikátornak kell minden egyesért bajlódni, és éppen ez a probléma.
A tanítványokból kellene lenni olyanoknak, akik másokat tanítvánnyá tegyenek. Jézus is ezt tartotta szem előtt. Nem Ő volt-e a legjobb pásztor az összes között? De csak tizenketten voltak, akiket intenziven magához vett. Ezt a kevés embert helyezte bele, mint élő köveket, a legjobb helyre, az isteni építménybe, és amikor itt hagyta a földet, tudták, mi a teendőjük: kimenni és tanítvánnyá tenni másokat, amint azt Jézus tette velük.
Így aztán kimentek, tanítottak és bizonyságot tettek Jézusról itt is, ott is, házanként. Amit ma már sok helyen nem teszünk. Meghívunk vasárnapra mindenkit az étterembe, és azt mondjuk nekik: "Tátsátok ki a szátokat - itt jön az ennivaló!" Tömegszerüen kiosztjuk, és az evőktől elbúcsúzunk a következő hétig. Így nem etetünk gyermekeket. Egyiket a másik után a karjainkra kell vennünk, és úgy adni neki az üveget. Ha nagyobb lesz, már maga tartja az üveget, és végül eljut annyira, hogy tud nekünk segíteni a fiatalabbak táplálékának elkészítésében. Mindinkább részt vesz a család felelősségében. A gyarapodó növekedéssel együtt jön a megsokasodott felelősség és gondoskodás is mások iránt. Ez az a szolgálat, amelyik épít.
Természetesen meg kell kérdeznünk, mire építünk. Egy felekezetre? A magam részéről ezt tettem sokáig. De azután megértettem Pál szavait, hogy "a Krisztus testének építésé-re" legyen /Ef.4,12/. Erre sokszor nem vagyunk figyelemmel. Az egész Krisztus-testet nem kielégítően tartjuk szem előtt és csak alig látunk túl a mi egyházunk határain.
A Krisztus testének minden tagja egybe tartozik. "Amint ugyanis egy testben sok tagunk van, de minden tagnak nem ugyanaz a rendeltetése, akképpen sokan egy test vagyunk a Krisztusban, egyenként pedig egymás tagjai vagyunk", írja a Róma 12,4-5.
Rámutattam már az Efézus 4, 11-15-re. A 16. vers Krisztusról mondja: "ö illeszti össze és szerkeszti egybe
- 48 -
az egész testet, egymást támogató minden ízével, és hatalmas erővel munkálja a test növekedését minden tag közös munkája útján, hogy önmagát építse szeretet által."
Igen erősen szeretném hangoztatni: ha a tagok nem "illeszkednek" össze, és nem "támogatják egymást", akkor az nem test. Csupán tagok sorozata, választéka.
Egy gyülekezeti tag több, mint egy klubtag. Volt egy bibliatanulmányozás a gyülekezetünkben, melynek során átdolgoztuk az evangéliumokat és az Apostolok cselekedeteit. Ez megmutatta nekünk, hogy az ősgyülekezet egyáltalán nem ismerte azt a szót, hogy "tag". Helyette találtunk egy másik szót, amelyik az életünket és gyülekezetünket szabályszerűen for-radalmasitotta - a "tanítvány" szót. Kérdeztük egymástól: "Ki a tanítvány?" Egy akkori tanítvány több volt, mint egy hűséges, jóhírü gyülekezet látogató. A tanítvány olyan ember, aki megtanul úgy élni, mint a tanítója, és lassanként másokat is megtanít, hogy úgy éljenek, mint ő.
A tanítványság tehát nem a tudás és információk továbbadásából áll. A tanítványság az élet továbbadása. Ezért mondta Jézus: "A beszédek, amelyeket én mondtam nektek, Lélek és élet" /János 6,63/.
A tanítványság többet jelent, mint a tanító, a mester tudásának az elsajátítását. Azt jelenti: Olyanná lenni, mint ő.
Ezért mondja a Biblia, hogy tanítványokká tegyünk. Ez több, mint másoknak beszélni, őket megnyerni, vagy őket oktatni. Tanítvánnyá tenni valakit, ez gyümölcstermést jelent: ugyanolyan további példányt.
Ennek nyilvánvaló feltétele, hogy a tanító maga is tanítvány legyen. Feleségeddel a reggelinél vitatkozhatsz, utána elmehetsz a templomba, és prédikálhatsz a szeretetről a családban. De ha tanítványt akarsz csinálni, akkor így nem megy. A tanítványaid megfigyelnek téged, látják, hogyan élsz, és ahhoz igazodnak.
Ha engem például egy hétig kísér valaki utazásom közben, és ezt mondja nekem: "Hallod-e Juan, hiszen te tanító vagy -légy olyan jó, és taníts engem!", akkor azt felelném neki: "Ha ez alatt a hét napi együttlétünk alatt nem tanultál tőlem semmit, akkor most sincs tanítani valóm feléd". A tanítványság inkább jelenti, hogy éljünk valamit, mint beszéljünk!
A tanításnál három dimenziót különböztetünk meg: a kijelentést, kialakítást és a tájékoztatást. Kijelentés csak Istentől jöhet. Ha Rio De Janeirot és annak atmoszféráját írnám le, a Guanabara-öblöt, a Cukorsüveg-hegyet, a strandokat, abból még mindig nem mondhatnád, hogy ismered Riót. Nyilván tudsz valamit valóban a városról, de igazán csak akkor fogod megismerni, amikor saját szemeiddel látod. Így kell Istennek is előbb személyesen kijelentenie saját magát, mielőtt elmondhatjuk, hogy ismerjük Őt.
A Rióról szóló leírásom a tanítás legkisebb dimenzióját
- 49 -
fejtené ki, az információt, tájékoztatást. Ilyen módon szoktuk oktatni gyülekezeteinket és a vasárnapi iskolásokat:
Kérdés: Hány könyvet tartalmaz a Biblia?
Felelet: Hatvanhatot.
Kérdés: Melyik zsoltár szól a jó Pásztorról?
Felelet: A 23. - És így tovább...
Adtunk információkat Ábrahámról és Mózesről, a mennyről, és a pokolról, az angyalokról és démonokról, a Sátán bukásáról, a gyülekezetről, Jézus visszajöveteléről. Az informálást egyáltalán nem kell negatív módon értékelnünk, de ez a tanítás legalsóbb lépcsője. A legjobb esetben felébreszti érdeklődésünket a dolgok személyes megtapasztalására, amikről informáltuk őket.
Sajnos, sokszor csinálunk végcélt abból, hogy bibliai verseket megismerjünk, és azokat kívülről megtanuljuk.
Mégiscsak feltűnő, hogy Jézus nem használta ezt a módszert, Nem látjuk sehol sem, hogy Jézus egy bibliai leckét adott volna ki a tanítványoknak. El tudnánk képzelni, hogy így szólt volna a tanítványaihoz: "Ne felejtsétek el, hogy holnap reggel nyolctól kilencig tartjuk áhítatunkat. Kilenctől tízig átvesszük a kis prófétákat. Majd tíztől tizenegyig megbeszéljük a tanítói könyveket, utána pedig tizenkettőig igehirdetést és bibliamagyarázatot tanulunk"? Hogyan felejthetett el Ő ilyen fontos tanítási szakkérdéseket? Mégis Ő képezte ki a legjobb prédikátorokat, amilyeneket valaha is látott a történelem.
Minálunk lehetőleg a sok bibliai információra törekszünk. Jézus pedig a kialakításra. Meg kell tanulnunk Őtőle, hogyan alakítja ki a tanítványokat!
14. A tanítványok kialakítása
"Menjetek Izrael házának elveszett juhaihoz. Menjetek és prédikáljátok: Elközelített a mennyek országa! Betegeket gyógyítsatok, halottakat támasszatok, poklosokat tisztítsatok, ördögöket űzzetek. Ingyen vettétek, ingyen adjátok. .. Amikor egy városba, vagy faluba bementek, tudakozzátok meg, ki méltó ottan, hogy megszánjatok nála, és maradjatok ott, amíg tovább mentek. Amikor pedig bementek a házba, kö-szöntsétek a ház népét."
Máté 10,6-8. 11,12.
Jézus tudta, hogyan kell tanítványokat kialakítani, képezni. Nem tanított nekik sok elméletet, hanem megparancsolta, hogy egészen határozott dolgokat tegyenek meg, azok pedig engedelmeskedtek Neki.
- 50 -
Nem tartott nekik inspiráló prédikációkat, hogy ösztönözze és "mozgósítsa" őket. Ilyesmire nem volt szüksége. Jók az ilyen prédikációk a lustáknak és engedetleneknek, akiket e-lőbb rá kell beszélni, és az érzelmeikre hatni kell, hogy belássák, hogy talán mégiscsak szép volna megtenni, amit Jézus parancsolt!
De ha valóban a Krisztus uralma alatt állunk, akkor elég Tőle egy szó, de mi megyünk, és aszerint cselekszünk - behí-zelgő orgonazene és a szószékről jövő rábeszélő szavak nélkül is. Jézus nem kérdezte meg a tanítványait: "Nem szeretnétek-e inkább kimenni egy kissé, és megtekinteni a környéket?" Éppen nem! Parancsolt, azok pedig engedelmeskedtek! Így képezte ki Jézus a tanítványokat.
Hogy a mások életét formáljuk, jó beszédek helyett jó atyákká kell lennünk. A szónokoknak csak hallgatóik vannak. Az atyáknak pedig gyermekei. Nem az odafigyelésből, hanem az engedelmességből lehet tanulni.
Milyen is a reakció egy jó prédikációra? A hallgatóink ezt mondják: "Köszönjük a jó prédikációt!" Ez minden?
Amikor visszatért a hetven tanítvány, miután Jézus parancsára kimentek, hírt hoztak démonokról, amelyeknek engedelmeskedniük kellett nekik. Jézus erre nem ezt mondta: "Köszönöm az engedelmességteket." Helyette új parancsot adott nekik: "Ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, hanem inkább azon örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben" /Lukács 10,20/.
Amikor Jakab és János tüzet akartak lehívni a mennyből az akadékoskodó samáriaiakra, a Biblia nyomatékosan mondja: "De Jézus feléjük fordult és megdorgálta őket" /Lukács 9,55/. Így formálta őket.
Amikor Péter kifogásolni akarta Jézus bejelentett szenvedéseit, ezt mondta Jézus: "Távozz tőlem, Sátán! Botránkozá-somra vagy" /Máté 16,23/. Hogyan mondhatná ezt ma egy prédikátor gyülekezete egyik tagjának? Akár tetszik nekünk, akár nem -a rendreutasítás a tanítvány kialakítási eljárásához tartozik.
A tanítványság első szabálya így hangzik: nincs tanítvány engedelmesség nélkül. Az egyesületi módon gondolkodó gyülekezeti tagok sokszor nem készek arra, hogy alárendeljék magukat. Sőt, ellenkezőleg: elvárják a gyülekezet vezetőjétől, hogy ő rendelje alá magát nekik, hiszen ők képviselik a többséget! Itt valami a feje tetején áll. Isten országában a kar ellenőrzi az ujjakat, nem megfordítva!
A Biblia világosan beszél az alárendelésről: "Egymás iránt engedelmesek legyetek, Krisztus iránt való tiszteletből", mondja az Efézus 5,21. "Engedelmeskedjetek tanítóitoknak, és hallgassatok rájuk; mert ők vigyáznak lelketekre, mint felelős számadók" /Zsidók 13,17/.
- 51 -
A négy gyermekem életét csak akkor tudom formálni, ha alám vannak rendelve. Szeretem őket. Azért is korrigálom őket, és tudom, hogy ezért nem futnak el tőlem, mert engedelmességre alám vannak rendelve.
Pál ezt irja Titusnak: "Ezeket hirdesd, ints és feddj, tekintélyednek egész súlyával. Senki téged meg ne vessen." /Titus 2,15/. Nekünk, lelkigondozóknak, először a saját gyermekeinkkel kell beszélnünk. Ha nem engedelmeskednek, intenünk kell őket. De ha ez sem használ, akkor tekintélyünk teljes súlyával kell őket megfeddnünk. Ha ez abbamarad, akkor egy napon tanácsvesztettek lesznek a gyermekeink.
A tanítványság második szabálya így szól: nincs engedelmesség engedelmesség nélkül. /Ne gondolják, hogy eltévesztettem a mondanivalómat!/ Aki a tanítványainak rendelkezéseket ad, kell hogy az is alá tudja vetni magát mások utasításainak. Ő rendreutasítja tanítványait, de őt magát ki utasítja rendre? Az alárendeltség minden fokon megkövetelendő.
Emlékezzünk rá, hogyan kérte a római százados Jézust, hogy gyógyítsa meg egyik alárendeltjét. Jézus így felelt rá: "Elmegyek, és meggyógyítom."
Erre mondta a százados: "Uram, nem vagyok én arra méltó, hogy átlépd a küszöbömet, hanem csak mondd szóval, és meggyógyul az én szolgám. Én is felsőbbség alá vetett ember vagyok, alattam is katonák szolgálnak. És ha ezt mondom az egyiknek: Menj!, elmegy. Ha a másiknak: Jöjj!, idejön. És ha a szolgámnak szólok: Tedd ezt!, megteszi." /Máté 8,7-9/.
Ez tudta, hogy a tekintély gyakorlása feltételezi azt, hogy én magam alá legyek rendelve valakinek. Én magam nem tudok valamire való tekintélyt adni az életemnek. Annak rajtam kívül állónak kell lenni. A Róma 13, l-ben van megírva: "Nincs felsőbbség, csak Istentől, ahol pedig felsőbbség van, azt mind Isten rendelte." Csak akkor tudok tekintélyt gyakorolni mások felett, ha én magam elismerek egy felettem álló tekintélyt.
Vegyünk példának egy altisztet. Parancsot ad egy katonának, az pedig teljesíti. Az altiszt egészen fellelkesül ezen, és ezt mondja magában: "Micsoda hatalmam van! Legjobb, ha búcsút veszek a hadseregtől, és magamnak építek ki egy privát hadsereget a szomszédságomban." Odahaza kiadja a parancsot az ismerősöknek és a szomszédoknak: "Ti ezt tegyétek, ti pedig azt csináljátok!" Nem lesz más eredménye, minthogy kinevetik. Miért? Mert a tekintélyét elveszítette abban a pillanatban, amikor kivonta magamagát az elöljárói tekintélye alól. A Jézus gyülekezete szamára sem jó, ha valaki tekintélyt akar gyakorolni, közben persze szeretne független lenni. Ez lehetetlen. Ha valaki igényli a jogot arra, hogy másokat vezessen, akkor hagynia kell, hogy őt magát is vezesse valaki. Isten rendelte ezt így.
- 52 -
Hogyan gyakoroltuk hát ezt mi a gyülekezetünkben, Buenos Airesben? Először is elismertem a városbeli más lelkészek tekintélyét. /Később még majd megmagyarázom ezt./ Elhatároztuk, hogy egyelőre elhagyjuk a "tag" szót, mivel az igen emlékeztet egy olyan klubtagságra, amivel nem jár engedelmességi kötelezettség. Helyette a "tanítvány" szót akartuk használni. Mindenki tudta, mi egy tanítvány, és hogy ő maga az-e már, vagy sem. Ha ezelőtt megkérdezték volna valakitől, hogy tagja-e a gyülekezetünknek, azt mondhatta volna rá: "Igen, az vagyok. Itt a tagsági igazolványom." Most pedig ha megkérdeznék, hogy tanítvány-e, akkor meg kellene gondolnia, hol áll az Úrhoz való viszonyában.
Másfél éven át prédikáltam a tanítványságról anélkül, hogy tulajdonképpen valóban tudtuk volna, hogyan kezdjük azt el a gyakorlatban. Megértettünk mindent, miről van szó, de azt nem láttuk, hogyan következzék be változás a dolgokban. Végül is zavaromban ezt mondtam a gyülekezetnek: "Lássátok, Jézus kiválasztott tizenkét tanítványt, és elvonult velük. Én, Juan Carlos Ortiz, a lelkészetek vagyok, és kötelességem szolgálni a gyülekezetnek. De ezt a szolgálatot most úgy fogom végezni, hogy tanítványokat teremjen."
Elkezdtem a gyülekezet véneinél, és megpróbáltam, hogy belőlük csináljak tanítványokat. Intenziven foglalkoztam velük, Szolgáltam nekik. Együttes hétvégi találkozókat rendeztünk. Együtt ettünk. Nálunk aludtak, én pedig náluk. Valóságos családdá lettünk.
Eltelt vagy hat hónap /tehát nem egyetlen éjszaka történt/, és a gyülekezet kezdte észrevenni, hogy a tanítványaim jobban érdeklődnek utánuk, jobban törődnek velük, jobban szeretik őket, és egyes tagokkal egyre jobban foglalkoznak. Most aztán megengedtem tanítványaimnak, hogy ők maguk keressenek fel néhány gyülekezeti tagot, és keressenek olyanokat, akiket tanítványokká tehetünk.
Így telt el három év, de ez idő alatt a "kegyes egyesület" lassanként egy 1500-nál több hozzátartozóból álló családdá változott.
Ez megkívánta természetesen, hogy sok sejtet alakítsunk ki. Itt emberek tértek meg. Ez a szisztéma a gyülekezet megújulásához vezetett.
De tovább mentünk azzal, hogy utánoztunk egy üldözést. Feltételeztük, hogy egy hónapra elvennék tőlünk a templomunkat. Itt is, ott is, házaknál gyűltünk össze, sőt közben egy másik gyülekezet templomába jártunk. Az öt tanítványom mindegyike a különböző városrészekben levő egy-egy csoportért volt felelős. Cacho például autószerelő, és a különböző sejtekben levő háromszáz fiatalt gondoz. Naponta kilenc órát dolgozik, és mégis több ember életét alakítja, mint sok, teljes időben tevékenykedő lelkész. Egyszer elment Cacho a háromszáz ifjújával egy baptista gyülekezet istentiszteletére,
- 53 -
amely gyülekezet száz főnyi volt.
Képzeljétek el: amikor bemasiroz háromszáz látogató hozzájuk.
"Honnan jöttök ti, mindnyájan?"
"Ortiz lelkész gyülekezetéből valók vagyunk."
"Miért jöttetek ide?"
"Szeretnénk egyszerűen csak meglátogatni benneteket."
"És mi van a ti istentiszteletetekkel?"
"Az elmarad, hogy hozzátok eljöjjünk."
Mozgékonyabbá lettünk, és ha szükség van rá, az egész gyülekezetet rövid idő alatt egybe tudjuk hivni.
De a templomunk sohasem fog többé egy kolostorhoz hason-litani, amelyben a hívők elrejtőzködnek a világ elől. Sohasem mondta Jézus: "Bűnösök, jöjjetek a templomba" Ő így mondta: "Hivők, menjetek ki a világba, és tegyétek tanítványokká az embereket."
A gyülekezet ott ül a templomában és énekli: "Jöjj be, jöjj be, tévelygő lélek!" Ehelyett azt kellene énekelni: "Föl, föl, szent küzdelemre, az Úrnak harca ez..." Ha mi hivők, akiknek életük kell, hogy legyen, nem mozgósítjuk magunkat, akkor hogyan remélhetnénk, hogy a megtéretleneket mozgósítsuk?
A mi sejtjeink viszont már ott vannak, kint. Összejönnek valahol - egy magánlakásban, egy parkban, egy étteremben vagy egy strandon, Sokan összegyűlnek reggel hat órára, mások viszont csak késő este. Mozgékonyak ezek.
Lassanként megint visszatérünk a "tag" szó használatára, de most már egészen más jelentést kapott - inkább a "testrész" értelmében. Egy testrész
- függőségben él. Sohasem fogsz látni egy orrot, amint szaladgál az utcán. Egy test kell, hogy testként összefüggjön. Egy testrész sohasem független más testrészektől. Ha független lenne, nem lenne része a testnek.
- összekötő testrész, amely más részeket kapcsol össze, Az-alkar összeköti a kezet a felsőkarral.
- tovább adja a táplálékot. Felveszi a táplálékot a maga számára, és egyben tovább vezeti a vele összefüggő testrészekbe.
- szilárdan beilleszkedik a testbe, Egy testrész nem ön-állósítja magát. Mondta már neked a feleséged: "Hol ve-szitetted el a jobb lábadat?" Ez lehetetlen. Nem ve-szitheted el a testrészeidet!
- továbbítja a parancsokat. A fej parancsot ad a kéznek, amit a közbenső tagoknak kell továbbítaniuk. A kéz nem lázad fel soha az alkar ellen, és nem mondja neki: "Úgy hiszem, jobb, ha elválok tőled, és egy közvetlen kábelt fektetek a fejhez." Ugye, nem? Ez a test!
- 54 -
- mozgékony. A test hajlékony. A szervezet mozgékonysága
inkább egy robotéhoz hasonlítható. Azelőtt sokan nem ta-•""    láltak a talentumuknak és új eszméiknek megvalósítási
lehetőséget, azért az ilyenek elmentek különféle mozgalmakba, missziókba, bárhová, hogy a látásuk realizálódhasson.
De ha a gyülekezet egy tanitványokból álló test, akkor az mozgékony is lesz. A Jézus gyülekezete szét van szórva az egész világra, hogy az életével, ami benne van, világosság és só legyen a világ számára.
15. A szent protestáns tradíciók
"Kicsoda vagyok én, hogy az Istent ebben megakadályozhattam volna?"
Ap.Csel. 11,17
Jól emlékszem még rá, mennyire büszke voltam, amikor a fiam először ment iskolába. Az argentinai iskolások mindnyájan fehér köpenyt viselnek, és mi elmentünk a legjobb üzletbe, hogy a található legszebbet vegyük meg. Tényleg jól nézett ki benne a fiunk.
Nem volt aztán már olyan nagy az örömünk, amikor fél évvel később megállapítottuk, hogy Dávid ezt a szép ruhadarabot már nem tudja tovább viselni; kinőtt belőle. Félre kellett tennünk, és nagyobbat vennünk. Közben tanultunk belőle. Most a négy gyermekünk számára többé nem a legdrágábbat vesz-szük meg, mert hiszen néhány nónap múlva már nem jó rájuk.
Körülbelül igy van ez a struktúrákkal, a belső formákkal is. Sokáig jó szolgálatot tesznek azok nekünk, amíg minden a régi marad. De ha növekedés áll be, akkor már tovább nem jók.
Így volt ez a mi gyülekezetünkben is. Minél inkább növekedtünk a tanítványságban, egyre inkább azt vettük észre, hogy a régi formák akadályul voltak a Szentlélek új munkálkodásának. Nem mintha hamisak lettek volna a belső formák. Egyáltalában nem becsültük le azokat, de beláttuk, hogy ma már nem megfelelő az, ami tegnapra készült.
Isten országa munkájának vezető személyiségei ne vegyék rossz néven, ha a struktúra változásáról beszélünk. Ez csupán azt jelenti, hogy növekedünk. Ha évről-évre megférünk ugyanazokkal a struktúrákkal, ez mindenképpen azt bizonyítja, hogy nem növekedtünk.
Az űj borhoz új tömlők szükségesek. A különbség nem a stílusban van. Nem arról van szó, hogy az egyik tömlő szebben, divatosabban néz ki, mint a másik. A régi tömlőket nem azért kell félretenni, mert öregek, hanem mert megkeményedtek. Az anyagának rugalmasnak kell lenni, hogy az új bort meg tudja tartani.
- 55 -A régi tömlők, amikről Jézus a Máté 9,17-ben beszél, a régi, tradicionális formákat jelentik, amelyek merevségben sokszor minden mást felülmúlnak. Sokan inkább hajlandók elállni néhány bibliai verstől, mint egy tradíciótól! Sőt talán még azt is inkább vállaljuk, hogy a Szentírással kerüljünk ellentétbe, csakhogy megtarthassuk a formákat.
Megkérdeztem egyszer egy katolikustól: "Figyeljen csak ide, hol találnak Önök a Bibliában valamit is a Mária megdicsőüléséről? " Valójában segíteni akartam rajta.
Igen alázatos volt, és ezt mondta: Igen, lehet talán, hogy a katolikus egyház Máriát tényleg nagyon hangsúlyozza, de hiszen Mária a Bibliában mégis csak benne van, nemde?" "Ez így van", feleltem,
"De most Ön mondja meg nekem, hol van szó a Bibliában a felekezetekről, amelyekért Önök annyira síkra szállnak?", kérdezte most ő tőlem.
Tényleg, a mi felekezeteink, egyházi csoportosulásaink a mi tradícióink, bármit mond is a Biblia. Jézusnak csak egy menyasszonya van - a gyülekezet. Ő nem poligámista. Mi viszont azt állítjuk, hogy az egyházaknak és közösségeknek a sokasága valamilyen misztikus módon mégis megfelel Isten akaratának! Istent tesszük felelőssé a mi megosztottságunkért és a szeretetben való fogyatékosságunkért. És akkor még a katolikusokat kritizáljuk tradícióik miatt. Az ő tradíció-ik legalább idősebbek, mint a mieink. Nem reánk tartozik, hogy a szálkát ki akarjuk húzni a katolikusok szeméből, mielőtt a saját szemeinkből a gerendákat eltávolítottuk volna.
Említettem már tradíciónkat a szemeink behúnyásáról. A Biblia többször is éppen az ellenkezőjéről szól nekünk.
Feltűnt nekem az is, hogyan mondja a Biblia: "Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül" /Márk 16,16/. A mi tradiciónk szerint mégis ha valaki megtért, csak néhány havi próbaidő után kereszteljük meg.
Jézus ezt parancsolta nekünk: "Menjetek el azért, tegyetek tanítványokká minden népet: kereszteljétek meg őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, és tanítsátok őket, hogy tartsák meg mindazt, amit én parancsoltam nektek" /Máté 28, 19-20/. A tradíciónk azt parancsolja nekünk, hogy menjünk ki és tegyük tanítványokká őket, és tanítsuk: tartsák meg mindazt, amit Jézus parancsolt, és azután kereszteljük meg őket, Sok helyen a gyülekezeti tagoknak előbb meg kell szavazniuk, hogy valakit megkeresztelhessenek.
Honnan szedtük ezt? Nem tudom. De ez a szent protestáns tradicióhoz tartozik. És hajlandók vagyunk arra, hogy eltá-volítsuk egyházunkból azokat, akik nem tartják magukat tiszteletteljesen a tradíciókhoz.
Mennyi tehetetlenségi erőt bizonyítanak mégis ezek a struktúrák és tradíciók. Sokszor megkérdezem magamban, nem valamiféle gonosz lélek rejtőzik-e mögöttük? Csodálatos, a
- 56 -
tradíció erejét már Péter apostolnál látni, amikor az Úr Kor-néliuszhoz küldte.
Péter ott volt, amikor ezt mondta Jézus: "Menjetek el, és tegyetek tanítványokká minden népeket" /Máté 28,19/. Vette Jézus kifejezett parancsát is: "Tanúim lesztek nekem mind Jeruzsálemben, mind az egész Júdeában és Samáriában, egészen a föld végső határáig" /Csel, 1,8/. De amikor valóban szó volt arról, hogy Kornéliusznál, egy pogány századosnál tegyen bizonyságot, a tradíció Péternek ezt nem akarta megengedni. Az Úr kitartott, hogy a lepedőben levő állatokról való látomásban rákényszerítse, és ezt mondta neki: "Amit az Isten tisztává tett, azt te ne tartsd tisztátalannak." Péter mégis vonakodott: "Semmiképpen sem, Uram..." /Csel. 10,14-15/. Titokzatos erejük van a tradícióknak. Sokszor erősebbnek bizonyulnak, mint Isten Igéje, így kisért bennünket ez a gondolat.
A tradició mondatja velünk: "Semmiképpen sem Uram!" A Bibliában a Krisztus teste egységéről olvasunk, és mégis ezt mondjuk: "Semmiképpen! A sok egyházat és közösséget Isten akarta így." A Biblia a hitünk és életünk zsinórmértéke, mondjuk - amíg az konfliktusba nem kerül a tradícióinkkal!
Végül ezt mondja az Úr Péternek: "Íme, három férfi keres téged, kelj fel azért, menj le és minden tétovázás nélkül menj el velük, mert én küldtem őket" /19-2O/./Nem mondta meg neki, hogy ez a három ember pogány, és hogy mi a megbízatá-suk./ Legalább most elszánta magát Péter arra, hogy engedelmeskedik.
Ezeknek az embereknek egy meglepő történetet kellett elmondaniuk Kornéliuszról - hogyan imádkozott, hogyan látogatta meg őt egy angyal és utasitotta, hogy kerestessen meg Jop-péban egy megjelölt utcában és házszám alatt egy Simon nevű embert. Mit szólhatott még Péter ezek ellen? Nem maradt számára más, mint hogy engedelmeskedjék.
De a benne levő idegenkedés még mindig nem múlt el teljesen. Elment Kornéliusz házába, és az első, amit mondott, ez volt: "Ti tudjátok, mennyire tilalmas zsidóknak más nemzetbe-livel barátkozni" /28/.
Ha ezzel menne valaki az ajtódhoz, bizonyára ezt mondanád neki: "Uram, ott az ajtó!"
El lehet képzelni Kornéliusz érzelmeit. Meghívta magához minden barátját és rokonságát. "Találkoztok Isten egy igazi emberével", mondta el nekik. "Egy angyal parancsolta nekem, hogy hívjam el, és ő majd elmond nekünk mindent Istenről".
Erre aztán jön Péter egy olyan bevezetéssel, amit a jelenlevők sértésnek tekinthettek volna!
Péter elmondja, miért jött el mégis ezek ellenére, majd folytatja: "Kérdem tehát, miért hívattatok engem" /29./.
Jézus Krisztusnak egy apostola - és nem tudja, mit kell tennie! Péter tudta már, milyen balga volt a kérdése, de még mindig nem kész arra, hogy itt Jézusról bizonyságot tegyen. És miért nem? Felelet: a tradícióhoz kötözöttsége miatt.
- 57 -
Elismétli tehát Kornéliusz az egész történést, amit emberei két nappal korábban már elmondtak Péternek. Végre elkezd Péter prédikálni. Beszél Jézusról, csodáiról, haláláról és feltámadásáról.
Legyőzötté lesz most Péter, és megtérésre hivja a pogá-nyokat? Kétlem. Még mindig vonakodik, mindaddig, amig Isten a maga Szentlelkével a hallgatókba nem száll, és az emberek elkezdik magasztalni az Urat, új nyelveken szólni, sirni, még talán táncolni is - ki tudja?
Péter egy szomszédos helyiségbe siet, és zsidó barátaival megbeszélést tart ott. "Mi történt odaát?", kérdezi valaki, "Péter, mit követtél el?"
"Egyáltalán semmit sem csináltam", felel rá Péter, "én nem imádkoztam velük a Szentlélekért - Isten azt magától tette. Én nem tehetek róla!"
"És most? Megkereszteljük őket?"
A pogányoknak mindez nem okoz problémát. Örülnek a Lélek kitöltetésének. A tradícionisták azok, akik most nagy probléma elé kerültek. Teljesen összezavarodott a struktúrájuk.
Erről diskurálnak, Végül ezt mondja Péter: "Úgy gondolom, kereszteljük meg őket. Mert ha Isten..."
"Péter! Aztán mit mondasz majd Jeruzsálemben a hatalmasoknak?"
"Nem tudom, de úgy látom, nincs semmi ok arra, hogy meg ne kereszteljem őket."
Amikor visszatértek Jeruzsálembe, a hír már megelőzte ő-ket. Belépett Péter. "Béke veletek, testvérek - hogy vagytok?" mondta nekik.
"Hat órakor ülést tartunk."
"Hogyan, kérlek?"
"Hát nem hallod? Hat órakor lesz az ülés."
"Milyen okból?"
"Majd meglátod."
Az ülés megkezdődik. "Tehát, Péter - hallottuk, hogy te bementél egy pogány házba, és ott ettél. Így van ez?"
Péter belekezd, hogy elmondja a történetét. "...Miközben elkezdtem beszélni, reájuk szállt a Szentlélek - "
"Nem! Az lehetetlen!"
" - amint mireánk is kezdetben - "
"Az hihetetlen!"
"Ha tehát az Isten ugyanazt az ajándékot adta nekik, mint nekünk, akik hívőkké lettünk, az Úr Jézus Krisztusban: ki vagyok én, hogy az Istent ebben megakadályozhattam volna?"
Figyeljük csak meg, mit mond a Biblia: "Mikor azok ezt hallották, elhallgattak, és dicsőítették az Istent és ezt mondták: Eszerint Isten a pogányoknak is..." /Csel.11,15-18/.
Bámulatos a tradíció hatalma. Az ehhez kötözöttségünk miatt nem tud Isten sok mindent megcselekedni. Mindig megbot-ránkozunk, ha Isten átállást vár tőlünk. Az egész elképzelé-
- 58 -
sünk zűrzavarba jut, amikor az Úr túlteszi magát a mi meghaladott formulánkon.
Jól emlékszem még, hogyan mentem először egy pünkösdi gyülekezetbe és láttam, hogy ott az emberek éneklés közben tapsolnak kezeikkel. "Na, köszönöm szépen! Ezek az emberek világiak!", gondoltam, majd meg is mondtam ezt nekik. Számomra egyenesen elképzelhetetlen volt, hogy egy templomban tapsoljanak.
Ők viszont emlékeztettek azokra a zsoltárokra, amelyek az Úr előtti tapsolásról szólnak.
Ugyanígy jártam, amikor először láttam embereket táncolni az Úr előtt. Szinte sokkot kaptam - valóságosan! Ez ellentmondott az egész tradíciómnak. És Újból figyelmeztetett az Úr arra, hogy Ő az ilyesmit is megtisztította, és ezért én ne mondjam azt tisztátalannak.
Hogyan is volt azzal az asszonnyal, aki odament, és az alabástrom szelencét a Jézus fejére töltötte. A tanítványok megdermedtek ennek láttára. "Mire való ez a pazarlás?, protestáltak /Máté 26,8/. Jézus pedig ezt mondta: "Jó dolgot cselekedett velem" /10/. Nagyszerű! Ő a legkevésbé sem ve-szítette el nyugalmát.
Kérjük Istent, adjon nekünk nagyobb lelki felfogókészséget, hogy megáldhasson bennünket mindazzal, amit készen tart számunkra. A mi napjainkban még nagyobbakat akar Ő cselekedni. Csakhogy mi készen vagyunk-e már arra?
Mit kell tennünk, hogy megtapasztaljuk az Ő akaratának teljességét rajtunk! A Róma 12,1-2-ben két dolgot látunk. Először is oda kell szánnunk a testünket élő és szent áldozatul. Egy élő áldozat jobb, mint a holt, mert annak jöven-dője van, Isten azt teheti vele, amit akar.
Másodszor pedig meg kell újulni értelmünknek. Készen kell lennünk az Isten által akart változásokra. Az Isten akaratában állni, azt jelenti, hogy legyünk állandóan nyitottak az Úr új munkájára. Sokszor imádkozunk így: "Uram, mutasd meg a Te akaratodat!" De ha azután megteszi, akkor meg éppen nem törődünk vele.
Úgy vagyunk, mint a gyermekek a mutatványos-téri körhintán, vagy az autó-játékeszközeikben.
16. Szabadulás a tradícióktól
"A közöttetek levő presbitereket intem...legeltessétek az Istennek rátok bizott nyáját Isten akarata szerint, nem kényszerítésből, hanem önként..."
I. Péter 5,12.
- 59 -
Amikor Isten ébredést kezdett ajándékozni nekünk, sok mindentől meg kellett szabadulnunk, ami tradícióvá lett számunkra. Ide tartozott a demokratikus formák ápolása, ami mindig sokat jelentett számunkra. De felismertük, hogy az ősgyülekezet nem demokratikus játékszabályokkal vezettette magát, hanem a vezetési formája theokratikus volt. Azt jelenti ez, hogy Isten adott utasításokat az apostoloknak, ezek viszont megmondták a gyülekezetnek, hogy mit akar Isten. Presbitereket is választottak a gyülekezetbe. Így éltek az egyes gyülekezeti tagok az engedelmesség és alárendeltség parancsában.
Olyan gyülekezet volt az, amelyiket nem a lábak vezettek, hanem a fej. A demokráciában éppen fordítva van ez. A tömegé a hatalom. A fej kénytelen engedelmeskedni a lábaknak.
Ilyesmit olvasunk-e Pál apostolnál: "Timótheus, nem volna-e esetleg kedved az Isten országában való önkéntes munkálkodáshoz? Szívesen fogadnánk együttmunkálkodásodat, ha egyetér-tesz azzal.?"
Ellenben ez áll a Csel. 16,3-ban: "Pál őt magával akarta vinni, és vette..." Nincs semmi más mondva róla.
Az apostoloknak joguk volt arra, hogy a tanításbeli felfogást definiálják. Az Újtestamentum gyakran nem "Jézus tanításáról" beszél, hanem inkább az "apostolok tanításáról." Tanításuk kötelező erejű volt.
A problémák akkor keletkeztek, amikor a theokratikus gyülekezet elveszítette karizmáját, szellemi erőit. Vezetőik egyre inkább a világi hatalomhoz igazodtak, ahelyett, ami felülről jött. Megtartották ugyan a gyülekezet vezetésének ugyanazt a formáját, de a Lélek elhagyta őket. Hasonlítottak egy olyan töltőtollhoz, amiben nincsen tinta. Külsőleg megfeleltek a hagyományos formának, de belülről üresek voltak. A pápa fenntartotta tandefinícióinak kötelező voltát /azaz tévedhetetlenségét/ - érthető okokból. Hiszen egy Péternek, egy Jánosnak és másoknak a levelei, mind igazságok voltak. Miért ne lehetne ezeknek folytatásuk? Talán lehetett is volna úgy. De a karizma nélkül, a mennyből jött isteni kijelentés nélkül, az egyház az isteni terv torzképévé lett.
Az egyház néhány fia, mint Savanarola, Husz, Luther és mások megpróbálták megújítani, de az nem akarta elfogani ezek szolgálatát. A katolikus egyháznak új életet közvetíthettek volna; ehelyett kitaszították őket. Ebben van a problémája egy isteni kijelentés nélküli hatalomnak.
Létrejöttek a protestáns /vallások/ egyházak - többnyire demokratikus alapon. Ez egy ideig bevált, mert ezáltal az u.n. laikusok az ajándékaikat és képességeiket az egyház javára felhasználhatták.
De egy általános átütő gyógyulás ezzel sem következett be. A sötét középkorban a pápa lépett az Isten Igéje helyébe. Most a többség döntése lett annak, a pótlása. Most sem tudta
- 60 -
a nép bizonyossággal, mit mondott Isten. Így mondták: "Szavazzunk felette, és ami a legtöbb szavazatot kapja, azt ismerjük el Isten akaratának."
A többségnek nincs mindig igaza. Ő volt az, amelyik a pusztában az aranyborjút akarta. Az is ő volt, aki Jézustól a János 6-ban leírt tanítás után elfordult.
És ma is, amikor Isten újra lelki szolgálatokat és ajándékokat ad, a demokratikus formákkal való találkozásból mindenféle nehézségek támadnak. Én nem állok ki sem egy püspöki, sem egy demokratikus egyházvezetés mellett. Isteni karizmák nélkül ez is, amaz is nem biblikus.
Talán a püspöki egyháztradíció emberei fogékonyabbak egy lelki megújulásra. Hiszen megszokták, hogy emberek rendelkezzenek velük, még ha ezek nem ismerik is a Lélek teljességét. Hát majd akkor hogyan reagálnak ezek, ha a püspökeiknek valóban szoros közösségük lesz Istennel?
Az egyházvezetés kérdéséről sokat és régóta vitatkoztak, és én azt hiszem, hogy az nem vezethet megoldáshoz egyetlen okból: bibliai gyülekezetvezetés nem gyakorolható egy nem bibliailag irányított gyülekezetben.
A Biblia két síkon nézi a gyülekezetet: egyetemes és helyi síkon. Egyetemes gyülekezet a Krisztus teste az egész földön. Lokális gyülekezet az egy meghatározott helyen levő gyülekezet.
De a reformáció óta van a gyülekezetnek egy új típusa -és ez sem egyetemes, sem helyi. Ez a felekezet, az egyházi vallás. A felekezetek az egyházvezetés minden elképzelhető játékmódját kipróbálták - a jobb szárnyon levő szigorúan vezetett püspöki egyháztól a középen elhelyezkedő presbiteri egyházi formán át a baloldali szabad, közösségi jelleget képviselő egyházig.
Mégsem találtunk semmiféle ideális megoldást. Miért? Mert egy Wolkswagen-alkatrészt nem lehet egy Fordba beépiteni. Ehhez Ford-alkatrész kell. Egy egyházi vallás nem ugyanaz, mint az újtestamentumi gyülekezet, és ezért is nem illeszkedik bele az újtestamentumi struktúrába.
Amikor Ecuadort meglátogattam, feltűnt nekem ott a nagy édes banán. Amikor érdeklődtem, nem vihetnék-e haza egy ilyen növényt, minthogy nálunk csak kicsiny banánok teremnek, ez volt a válaszuk: "Nincs semmi értelme, mert az ilyen banánoknak Argentina túl hideg. Akkor már a földünket és a klimánkat is magával kellene vinnie."
Így van ez velünk is. Bizonyos tekintetben látogatást tettünk az Ősgyülekezetben és felfedeztük a Szent Lélekben való keresztséget. Utána megpróbáltuk, hogy ezt a megtapasztalást átültessük a saját gyülekezeteinkbe, anélkül, azonban, hogy a szükséges klímát megteremtettük volna. Az eredménye: rövid, görbült-banánok. Mi ennek az oka? A Szentlélek az első évszázad óta nem változott meg. De úgy látszik, mintha "fel-
- 61 -
higítottuk" volna, annyira, hogy az erejét nem tudja kifejteni.
Nem fog sikerülni nekünk, hogy hatékony bibliai gyülekezetvezetést elérjünk, ha kitartunk a nem bibliai struktúrák mellett.
Mi a bibliai gyülekezet? Az egy helységben levő hívők összessége. Másként mondva: egy helységben csak egy gyülekezet van, nem pedig három vagy tíz gyülekezet. A gyülekezet egy, amint az Isten is csak Egy. Más valamit nem tudnak találni az Újtestamentumban.
Amikor Mózes az égő csipkebokornál átélte az Isten megjelenését, az Isten nevét akarta tudni, és Isten lényegében a következőket mondta neki: "Mózes, te Egyiptomból jössz, annak mindenféle sok isteneivel, és azokat csak a neveik alapján tudod megkülönböztetni. Pedig csak egy Isten van. Mellettem, rajtam kívül nincs más,"
Mózes ezt nem egészen értette meg. Még mindig egy nevet akart hallani. Ekkor ezt mondta neki Isten: "Nézd csak, ha mi sokan lennénk, akkor tényleg szükségünk volna nevekre. De nekem nincs rá szükségem - Vagyok, aki Vagyok. Én vagyok az Egyetlen.
"De amikor megint visszamegyek Egyiptomba, valamiképpen meg kell tudnom nevezni Téged. Mit mondjak nekik?"
"Mondd ezt Izrael fiainak: A "Vagyok" küldött engem."
Különös név ez!
Ugyanígy van ez a gyülekezetnél. Sokszor megkérdeztek: "Melyik egyházhoz tartozik Ön?"
"A gyülekezethez tartozom", feleltem rá.
"Melyik gyülekezethez?"
"Hát, a gyülekezethez."
"Ugyan! Tudja Ön, mire gondolok én. Melyik gyülekezetből jön tehát?"
A bibliai gyülekezet a Krisztus teste. Valójában csak egy gyülekezet van. Az Újtestamentumban nem kellett különféle egyházi megnevezéseket felvenni - hiszen csak egy gyülekezet volt. Amikor Charlotte-ban /USA, Észak-Karolina/ tartózkodtam, azt mondták nekem, hogy abban a városban mintegy négyszáz gyülekezet van. Másként kellett volna mondani ezt: Krisztusnak csak egy gyülekezete van, de az négyszáz darabra van széttörve! Isten szemében egy helységben csak egy gyülekezet létezik.
Meg kell kérdeznünk, hogy a Krisztus testének tagjait hogyan lehet újból összekapcsolni. Kell, hogy engedjük Istennek a Jézus gyülekezetét úgy megmutatni nekünk, amint azt Ő látja, mert mi rövidlátók vagyunk, és sokszor úgy gondoljuk, hogy Isten csak a mi gyülekezetünket látja. Isten szomorúsággal tekint a mi szétszakadozott voltunkra, és nekünk bizony a szemünk előtt kell tartanunk Jézusnak ama szavait, amiket
- 62 -
Jeruzsálemről mondott, amikor sírt a város felett: "Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, ahogyan a tyúk szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok! Ezért ime elhagyottá lesz a ti házatok" /Máté 23,37-38/.
Az ő szemében minden lelkipásztor és prédikátor az Ő gyülekezetének a munkatársa, tehát ezeknek egymással közösséget kellene tartaniuk és egymást szeretniük. Tehát tulajdonképpen annyi közösségüknek kellene lennie egymással, amennyi a tizenkét apostolnak Jeruzsálemben volt.
Jézus a gyülekezet Feje, amint Őt János a Jelenések 1-ben a gyertyatartók között járni látta. Az egyik helység gyülekezete különbözik a másik helységben levő gyülekezettől. Megtartja a maga jellegét: a jeruzsálemi gyülekezet másként fejlődött, mint az antiochiai. De ezek valamennyien a Jézus uralma alatt álltak, és az apostolok és vének vezetése alatt a hívők összessége Isten országának megnyilvánulását ábrázolta.
Idegen számunkra ez a felfogás? A tradícióink veszélyeztetését látjuk benne? Abban bizonyára helyes, hogy a különböző felekezetek tényét nem írhatjuk egyből a múlt rovására. A struktúrájuk megváltozása megkívánja, hogy előbb a funkcionáriusai változzanak meg. Ahol azok nem készek erre, megtörténhet, hogy a funkcionáriusok a struktúrájukkal együtt -amibe olyan vasmarokkal kapaszkodnak -, tovább mennek a tra-díciók ősrégi útján, miközben a Jézus gyülekezete egy másik, új úton megy.
De nem szabad, hogy ezáltal a Jézus Krisztus valóságos testére vonatkozó látásunkat elhomályosítsa az egyes helyi gyülekezetek látása. A szent protestáns tradíció nem állhat útjába a lelki növekedésünknek.
17.  Többek legyünk, mint vasárnapi keresztyének
"Menjetek el azért, és tegyetek tanítvánnyá..."
Máté 28,19.
Elérkezett az ideje, hogy mondjunk valamit a tanítvány-nyá tevés "hogyan"-járól. Kissé vonakodom ugyan ettől, mert attól tartok, hogy elmehetnél és megpróbálhatnád utánozni, amit mondok, anélkül, hogy előbb a Szentlélek megújított volna. Akkor aztán egyáltalán nem lesz semmi eredménye. A következménye legfeljebb a további szétforgácsolódás lenne.
Mielőtt egy gyülekezet hasonló változás útjára kiván, lépni, el kell jutnia a Krisztus uraságának és a rabszolga szerepének világos megértésére, amint azt a könyv első részében megírtuk. Amíg nincs itt az új bor, új tömlőkre sincs szükség. A legfontosabb, hogy megkapjuk az új bort. Utána aztán gondolhatunk a formára is, ami azt megőrizze.
- 63 -
A tanítvánnyá tétel "hogyanját" nem találjuk meg egyetlen könyvben vagy iskolapadban sem. Az új életből következik az, amit a Szentlélek által nyerünk. Mi sok mindent megkezdtünk csinálni anélkül, hogy időt vesztegettünk volna a sok fontolgatásra, és egyszerűen több teret akartunk készí-teni az új bor hatásához.
A tanítványság először Isten szolgáinál kezdődik el. Ha nekik nincs közösségük egymással, amint azt már korábban említettük, sohasem lesznek alkalmasak arra, hogy a tagjaikból tanítványokat csináljanak. A tanítványság nem alulról felfelé, hanem felülről lefelé keletkezik. Hogy tanítványokká tehessünk, előbb magunknak kell tanítvánnyá lennünk. A tanítványság nem valami tantétel, nem is valamiféle tanulószobai szituáció, hanem élethelyzet.
Amikor Isten szolgái együtt várnak az Úrra, imádkoznak és szeretik egymást, akkor fogja Isten kijelenteni nekik akaratát a városukra nézve. Hallgatniuk kell egymásra. Akkor majd a juhaik is felismerik bennük a tanítványokat, akik alá tudják rendelni magukat a városbeli vének tanácsának.
Lehet, hogy ehhez sok időre van szükség. Viszont bámulatosán sokat tanulhatunk meg eközben, például azt, hogy mi magunk és a saját gyülekezetünk, mégsem annyira tökéletes, mint azt korábban gondoltuk.
Nem minden lelkész próféta, vagy evangélista. De a szolgálataink különbözősége által kölcsönösen meggazdagíthatjuk egymást.
Buenos Airesben, a mi csoportunkban most huszonöten vagyunk lelkészek. Ez a városunk anyasejtjévé lett. Mihelyt funkcionált, legelőször arra mentünk, hogy kiválasszunk a vének közül egy pár további tanítványt, mindegyikünk számára. Eközben vigyáznunk kellett arra, hogy ne hagyjuk magunkat attól vezettetni, hogy szimpátiát érzünk-e valaki iránt, vagy pedig jómódú-e. Nem! A tanítványokat csak Isten vezetése a-latt szabad kiválasztani. Normális módon Pál is aligha Timót-heus mellett döntött volna, hogy tanítványa legyen, hiszen ez sokkal fiatalabb volt nála, azonfelül még bátortalan is, úgyhogy ezt kellett neki írnia: "Ne szégyeld azért a mi Urunkról való bizonyságtevést, sem engem, az Ő foglyát" /II.Tim. 1,8/. Ezenkívül még krónikus gyomorfájása is volt. Emberileg nézve tehát nem a legjobb előjelek!
Jézus egész éjjel imádkozott, mielőtt kiválasztotta a tizenkettőt /Lukács 6, 12-13/. Egy tanítvány kiválasztása komoly lelki döntést jelent.
A sejtünk kezdett megsokszorozódni. Minél messzebbre lépünk előre, annál fontosabb lett számunkra a Jézus uralma, ahogy még látni fogjuk.
Minden tanítványnak hetente hét este áll rendelkezésére. Egy estén a sejthez tartozik, ahol a tanítvány kap. Két este ő ad, vagyis egy sejtben ő alakítja az új megtértek
- 64 -
életét, a többi estén pedig a leendő sejtvezetők életét. Nem nehéz felismerni ennél a módszernél a megsokszorozódás elvét.
Ha valaki megtér, kezdetben csak egy sejtet látogat, ami a Krisztusban kisdedek számára van. Később átvált egy másikba, ahol kioktatják az együttmunkálkodásra. És végül már működni kezd, mint tanítvány, aki egyrészt felülről kap, ugyanakkor pedig az új megtérteknek, és még kevésbé tapasztalt tanítványoknak nyújt lelki táplálékot és irányítást. Senkinek sem kell belsőleg teljesen megüresednie, mivel ő maga mindig egyben elfogadó is. Viszont senki sem fog csak ott ülni és "hízni", mert a továbbadásra útbaigazítják.
A hét egy negyedik estéjén, rendszerint vasárnap, mindnyájan egybegyülünk. Az ötödik este a családé, ezt kötelességünkké tettük. A nem családos testvérektől viszont elvárjuk, hogy azt az estét a szülőkkel töltsék. Végre is a családi kapcsolatok fontosak az igazi tanítványsághoz. A tanítványság nem olyasmi, amiről beszélünk, hanem új módon élünk. A hatodik este - kötelezően - a nyugalomnak és kikapcsolódásnak van szentelve. Erre is szükségünk van, mert a többi "sejtestéken" gyakran csak későn kerülünk ágyba. Urunk akarja azt, hogy felfrissülve menjünk feladatainkra. Ezért adta Mózesnek is a negyedik parancsolatot.
Sok hívő mondja, hogy a vasárnap a nyugalom napja. Hogyan lehet ilyent még csak állítani is? Nem ritkán ez az a nap, amelyiken jobban elfáradnak, mint máskor. Reggel felkelnek, elmennek az istentiszteletre, délben kiosztják a traktátuso-kat, utána következik a szabad-összejövetel, és végül az esti alkalom. Mi a négy összejövetelünket elosztjuk az egész hétre - ők besürítenek mindent egyetlen napba! Ez hát a pihenőnap? Amikor ezt mondta Isten: "Semmi dolgot ne tégy azon" /II. Mózes 20,10/, akkor ezt úgy is gondolta. Az orvosok és a psychiáterek nem keresnének olyan sok pénzt, ha az emberek követnék Isten parancsait!
Azért mi is leállitottuk a vasárnap reggeli istentiszteletünket. Szükségünk van alvásra. Így azután tíz vagy tizenegy óráig kialusszuk magunkat. Másként van ez, mint ahogyan általában szokták, de nálunk bevált.
A hetedik este a személyes belső elrendeződésé. Ha valakinek a többi hat estén valamilyen problémája adódott, annak most megadatik minden kívánt lehetőség. A tanítvány odamegy a tanítójához, hogy a maga gyenge területén segítséget kapjon. Vagy elmegy meglátogatni valamely saját tanítványát. Vagy talán mégegyszer a családjának szenteli azt, esetleg kipiheni magát.
Havonta egyszer minden sejt közös hétvégi találkozóra megy, ami péntek estétől vasárnap délig tart. Együtt élünk, a személyes eszmecserét gyakoroljuk, megvalljuk bűneinket, imádkozunk egymásért, és igazi közösséget építünk ki magunk között.
- 65 -Most lesz világossá az is, hogy miért kell a testvéreinknek teljesen komolyan cselekedni Jézus parancsát: "Keressétek először Isten országát!" Már egész nap munka közben azt hányják-vetik magukban, mit tehetnének este az Isten országáért. A tanítványság számukra egy huszonnégy-órás ügy. /Nem kell aggódnom azon, hogy valaki teljes átadás nélkül utánozni fog bennünket. - Nem sokáig tenné./
Mi a sejt? A sejt: több, ugyanabból a célból motivált személy összejövetelére használatos megjelölés. Ez alatt sokan egy magánházban az összejövetelt énekléssel, igeolvasással, magyarázattal, imával képzelik el. Pedig nem ez egy sejtnek a teendője. Erre való az istentisztelet.
A sejt megnevezést körülbelül egy évig használtuk. Utána aztán áttértünk a "kisközösség" megjelölésre, hogy így hangsúlyozzuk ki az oly fontos felcserélést. Most erősen arra koncentráltunk, hogy gyülekezetünkben véget vessünk a szegénységnek. Végre is legyünk világosság a világban! Hogyan tudhatnánk megragadni a szociális problémákat a gyülekezeten kívül, ha azt magában a gyülekezetben nem oldottuk meg? Sok lelkész vehemensen belevetette magát a politikába a szociális igazságosságért, de sokszor a saját gyülekezetükben sem hajtották végre. Ott kezdjük el, ahol a saját szavunkat hallgatják és követik. Kezdjük el azoknál az embereknél, akik a hónuk alatt hordják a Bibliát. Ezek az elsők, akiknek a szociális igazságosságot meg kell élniük.
Egyszerűen hihetetlen az, hogy egy gyülekezetbeli testvérnek két televíziója van, míg egy másiknak sokszor még egy becsületes ágya sincs. Hihetetlen, hogy az egyik két vagy több autót mond a magáénak, a másik pedig minden nap kénytelen nagy utat megjárni, és napról-napra várakozni az autóbuszra. Pedig ez Argentinában újra- és újra előfordul. Gyülekezetünkben tudatosan ápolják a közösséget. Ha majd a saját gyülekezetünkben álljt parancsoltunk a szegénységnek, akkor mondhatunk valamit a világnak is a szociális igazságosságról. Jelenleg söpörjünk még a saját ajtónk előtt.
Egy sejt öt-nyolc személyből áll. Ha ennél nagyobb lesz, akkor már kezd egy kis gyülekezetté válni. Mi azonban azt akarjuk, hogy az egész gyülekezet egybetartozása megőriztessék, fennmaradjon, és mindenki tudatában legyen a Jézus testéért való felelősségének.
A sejt vezetőjének nincsen megnevezése. Amióta Isten újra megújított bennünket, a címekkel igen takarékosan bánunk. Korábban meglehetősen másként volt ez. Én voltam a lelkipásztor úr, egy felszentelt pap. Ma azonban belátom, hogy az ősgyülekezetben mégcsak diakónus sem lehettem volna. Hozzám hasonlítva, annak több lelki élete, több bölcsessége, több felhatalmazása, több ajándéka volt, több volt mindabból, amit ma a prominens papi tisztségviselők felmutatnak. Az én egyetlen rangom ez: "haszontalan szolga."
- 66 -
Tekintélyt nem cím által, hanem lelki magatartás által lehet szerezni. Ha valaki növekedik a lelki életben, azt cím nélkül is respektálni fogják. De ha hiányzik az isteni elhívása, akkor a legszebb cím sem segít semmit.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy fonák lenne megjelölni a vezetőt. Csak azt akarom hangsúlyozni, hogy bölcsebb várni addig, amíg Isten meg nem ismerteti az Ő elhívását.
A sejt valahol és valamely időben találkozhat. Ha a lakásban meleg van, akkor a strandon, vagy egy parkban jönnek össze, mivel csak öten, legfeljebb nyolcan vannak. A találkozási idő sem okoz semmi nehézséget. Nem úgy van, mint a templomoknál, amelyek csak meghatározott időben vannak nyitva, és ha azt elmulasztjuk, kívül maradunk.
A sejtnek két fontos célt kell szem előtt tartani: a csoportot és a feladatokat. Azelőtt én egy, a feladatait ismerő pásztor voltam. Célokat tűztem magam elé, amiket el akartam érni, és nem volt elég időm arra, hogy az emberekkel foglalkozzam, akiknek a célok elérésével szolgáltam. Inkább egy üzleti menedzserhez hasonlítottam, aki az alkalmazottakban csak egy gépet vagy egy szerszámot látott, ami nélkülözhetetlen a nyereség eléréséhez.
Ez a beállítottság annak a szisztémának volt az eredménye, amiben felnőttem. Mint fiatalember, egy kis városba mentem prédikálni. Ha elmentem az egyházi vezetőségemhez, alig vettek figyelembe. Amikor a teológiai szemináriumot látogattam meg, alig köszöntött valaki. Keresztüljártam a helyiségeket, üdvözöltem néhány hallgatót, ez volt az egész. Másként lett, amikor egy nagy gyülekezet lelkésze lettem. Ha ezután mentem el egyházi vezetőségünkhöz, köszöntöttek: "Jónapot, Ortiz testvér, szabad lesegítenem a kabátját? Kíván egy csésze teát?" Az ő rendszerükben most már fontossá lettem. Szegény lelkész, aki kiesik a kegyeikből! Hirtelen megint kicsivé lesz.
De a tanítványságról szerzett új megtapasztalásaink alapján szeretjük egymást, különbségre és funkcióra tekintet nélkül. Minden sejttag fontos. A vezetők tudják, hogy mindegyiknek megvan a maga látása és reménysége. Szem előtt tartja a sejt minden egyes tagjának szükségletét.
Ennek az lett a következménye, hogy senkit sem kell figyelmeztetni, hogy jöjjön el, nem kell rátelefonálni: "El ne felejts ám eljönni az összejövetelre! Ígérd meg, hogy eljössz!" Nem! Jönnek, mert nem is tudnak másként tenni. A sejtben kinyílhatnak, lerakhatják terheiket, segítséget is kapnak és megerősödnek annyira, hogy késszé lesznek magukra venni az Isten országa terheit is.
De a sejtnek nem szabad megelégednie önmagával, különben olyanná lenne, mint egy klub. A sejtnek van egy megbízatása is: a nagy kiküldetési megbízás az Úr Jézus Krisztustól. Tanítványokká kell tenni embereket, és építeni a gyülekeze-
- 67 -
teket. Másként nincs létjogosultsága.
18.
A sejt
"Amikor bement a zsinagógába, bátran beszélt, és három hónapon át igyekezett meggyőzni őket az Isten országára tartozó dolgokról... Így volt ez két esztendeig, úgyannyira, hogy Ázsia minden lakója, zsidók és görögök egyaránt hallgatták az Úr Igéjét."
Cselekedetek 19, 8.10.
Mi a különleges egy sejtben? Miben különbözik egy hagyományos házi bibliakörtől? Öt eleme van: építés, megvitatás, tervezés, mozgósítás és megszaporítás.
Természetesen nincs mindig az öt pontról szó. Egyszer é-pítő jellege van az összejövetelnek, máskor pedig egy bizonyos témáról cseréljük ki gondolatainkat. De egy sejt életében jelen kell lenni mind az öt elemnek. /Rábukkantunk ugyanis a Csel. 19-re, ahol Pál Efézusban tanítványokat nevelt, és az egész Ázsiát betöltötte az evangéliummal. Azok dicsőítették az Urat, kutatták a tanításokat, tervezgették, hogy hogyan és mit vállalhatnának tovább, evangélizáltak különböző helyeken, és életre hívtak sok gyülekezetet - ezek közül néhányat megemlít a Jelenések 2. és 3. része./
Nem szükséges magyaráznom, mit jelent az építés. Ima, imádás, hitvallás, összetörten odaállás az Úr elé - mindez beletartozik egy sejt életébe.
A megbeszélésnél Isten Igéje van a középpontban. Ez nálunk kissé másként van, mint az olvasó talán elképzeli. Nem veszünk át minden alkalommal egy új leckét. Egyetlen lecke, igerész, rendszerint két vagy három hónapig foglalkoztat bennünket. Miért? Mert alapjában véve egy új leckére nem megyünk át mindaddig, amíg a régit nem tudjuk a gyakorlatba átültetni. A Biblia azt tanítja, hogy az Igének cselekvői legyünk, ne csak hallgatói.
Mi ma a meghallgatás nemzedéke vagyunk. Ennek oka kézenfekvő: túl sok a szónokunk. Ha mi csak beszélünk, beszélünk és beszélünk, akkor az embereknek alig marad idejük arra, hogy a hallgatáson kívül még valami egyebet is tegyenek.
Tudományos tanulmányok kimutatták, hogy az ember csak húsz százalékát jegyzi meg annak, amit hallott, és még ebből is elvész tiz százalék, ha azt nem mélyítette el. Az istentiszteletről távozáskor tehát általában a prédikációnak már csak húsz százalékára emlékszünk, és még azt elveszítjük, ha nem aszerint cselekszünk, vagy nem hallunk mégegyszer prédikációt ugyanarról a témáról.
- 68 -
Mit tudsz még iskoláskorodból? Tudsz olvasni, irni összeadni, kivonni, szorozni és osztani, mert ezeket azóta is mindig gyakoroltad. De a földrajzból mi maradt meg még az emlékezetedben?
Az Isten Igéjének megbeszélése és a praxis tehát nálunk együvé tartozik. Azelőtt így csináltuk ezt a gyülekezetünkben: kedden imaóra volt. Az imádságról prédikáltunk: "Imádkozzatok, testvérek, imádkozzatok! Az imádkozás változásokat idéz elő. Az imádkozás a legfontosabb." A testvérek hazamentek, elhatározták, hogy többet imádkoznak, mint azelőtt.
Csütörtökön megint eljöttek bibliaórára. Megtárgyaltuk például a Nehémiás könyvét, beszéltünk Jeruzsálem lerombolt falairól, és hogy Nehémiás hogyan építette azokat fel újból. "Micsoda ember volt az a Nehémiás! Ma is szükségünk volna sok ilyen Nehémiásra." A testvérek elfelejtették, amit kedden az imádkozásról hallottak, és most Nehémiást igyekeztek utánozni.
Vasárnap a felnőtteknek volt vasárnapi iskola. Itt a szentsátort beszéltük meg a Jézusra való csodálatos utalásaival - mindez igen fontos volt. Utána azonban mindjárt átmentek a nagy istentiszteletre, ahol a megszentelődésről prédikáltam. "Szentség nélkül lehetetlen Istennek tetszenünk!",-kiáltottam oda nekik. "Isten szent népet akar magának." És így mentek haza, és elgondolkodtak a megszentelődésről, miközben elfelejtették nagyrészt azt, amit az imádkozásról, Ne-hémiásról és a szentsátorról hallottak.
Vasárnap este megint az összejövetelen voltak, hogy meghallják: "Az Úr eljön hamar! Legyünk készen a Krisztus visz-szajövetelére!"
Így ment ez évről évre. Mit tehettek még a meghallgatáson kívül? Öt prédikáció hetenként, évi ötvenkét héten, - az 260 prédikáció! Jobban jártak volna tulajdonképpen, ha ezt mondták volna maguknak: "Én meghallgatom ezt az egy prédikációt, és mindaddig nem jövök ide vissza, amíg ezt át nem ültettem a gyakorlatba."
Most nálunk évenként csak négy, vagy öt üzenet van. Amióta négy évvel ezelőtt elkezdtük magunkat a tanítványságban gyakorolni, húsznál nem több lekciót tárgyaltunk meg. De a gyülekezet megváltozott. És miért? Mert amit hallunk, azt sokkal inkább gyakoroljuk, mint azelőtt. Persze, azért Isten Igéjénél maradunk. Nem egy tömeg hitcikkely az, amire életünkben szükségünk van, hanem a tett, a praxis.
Pál írta Titusznak: "Te pedig azt hirdesd, ami az egészséges tanításnak megfelel." /És erre talán a Szentháromság teológiája következik? Éppen nem!/ "Az öregeknek mondd meg, hogy józanok legyenek, tisztességesek, higgadtak, a hitben, szeretetben és állhatatosságban épek. Az idős asszonyoknak parancsold meg, hogy úgy viselkedjenek, ahogy szentekhez illik, ne
- 69 -
legyenek pletykások, borivás rabjai, hanem jóra oktatók, ta-nítsák a fiatal asszonyokat arra, hogy szeressék a férjüket és gyermekeiket, legyenek szerények, tiszta életűek, háziasak, jóságosak, férjüknek engedelmesek, hogy az Isten beszédét miattuk ne káromolják. A fiatal embereket hasonlóképpen intsed, hogy fegyelmezzék magukat... A szolgákat intsed, hogy uraiknak engedelmeskedjenek, mindenben kedvüket keressék, ne ellenkezzenek... Emlékeztesd őket, hogy a felsőbbségnek vessék alá magukat és engedelmeskedjenek, minden jó cselekedetre készek legyenek" /Titus 2, 1-6. 9; 3,1/.
Milyen egészséges tanítás ez! Nem foglalkozik ez a nagy nyomorúsággal, vagy az ezeréves uralommal, hanem nagyszerű tanítás.
Mi egy hitvallás? Hitünk filozófiai definíciójának lefektetése.
Mi az egészséges tanítás? Egy alkalmazott, aki "nem ellenkezik."
Van sok gyülekezeti előljárósági tag, akik rendíthetetlenül ragaszkodnak az Apostoli Hitvalláshoz. Hisznek a szűztől születésben, és a többiben, de nem gyakorolják az egészséges tanítást. Mindig még tiz kilóméterrel is gyorsabban vezetnek, mint a sebességelőirás ezt megengedi. Nem gondolnak arra, hogy "engedelmeskedjenek a felsőbbségnek", ha az nem az előnyükre szolgál.
Péter intette a férfiakat, hogy "értelmes módon éljenek együtt feleségükkel, és adják meg az asszonyi nemnek, mint gyengébb félnek a kijáró tiszteletet, akik egyszersmind örököstársaik az élet kegyelmében" /I. Péter 3,7/. Sok hivő férfinek nem tetszik az egészséges tanításnák ez a formája. "Hasonlóképpen ti asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek", mondja Péter ugyane rész első versében. Vannak hívő nőtest-vérek, akik éppen az ellenkezőjét teszik.
Az ilyen dolgokról beszélünk sejtjeinkben. Tegyük föl, hogy a lecke a férjekről szól. Az első héten a lecke anyagáról beszélünk. A második héten elmélyítjük a lecke anyagát kérdések és feleletek útján, hogy biztos legyen, hogy mindenki megértette, mi egy férj, és hogyan kell viselkednie feleségével és gyermekeivel szemben.
A harmadik héten jutunk el a lecke első pontjához: "A férfi a család feje." Megbeszéljük, mit jelent ez a mindennapi életünkben. A vezető odafordul Róberthez, és megkérdi tőle: "Róbert, te vagy valóban a családod feje?"
"Na, meg kell mondanom, hogy ebben nem vagyok egészen biztos," feleli Róbert. "Ugyanis éppen legutóbb volt egy problémánk, és nem tudom, hogyan oldjam meg." "Mi történt?"
"Nemrégen meghalt az apósom. Volt neki egy nagy kutyája, szinte csüngött rajta. Most az anyósomat magunkhoz kellett vennünk, és természetesen hozta a kutyát is magával, mert az
- 70 -
a férjére emlékezteti. Csak az a nehézség, hogy a mi lakásunk túl kicsi egy kutyának. Már sokszor beszélgettünk róla. Én azt mondtam, hogy a kutyát el kell távolitani. Feleségem azt mondja: "Szegény mama, - hiszen olyan öreg. A kutya emlékezteti őt a papára. Kérlek,hagyd itt mégis!" Nem jutunk eredményre."
Az egyik sejttag ezt mondja: "Figyelj ide, Rébert, - én tudok rajtad segiteni. Kint lakom a város szélén, és van egy jó nagy földem. Add nekem a kutyát egy időre."
Ekkor közbeszól a sejt vezetője: "Nem, Róbert, talán Isten küldte a kutyát neked, hogy általa megtanulj valamit. Valószínüleg más ok miatt nem vagy a megillető helyen a családfő mivoltodban. Egy fej nemcsak olyan valaki, aki parancsokat osztogat. Egy fej megoldásokat is hoz, és átgondolja, mit kell tennie. Érdemes ez az egész izgalom egy kutya miatt? Megéri, hogy miatta kockára tegyük az egész család békességét?"
Egy másik igy vélekedik: "Lehet, hogy annak az állatnak valóban nem kellene ott lenni a háznál. Valóban azonban te is megtanulhatnád, hogy elfogadj egy ilyen teremtményt. Aztán pedig gondolj a feleségedre és idős anyósodra, mindkettőt boldogtalanná akarod tenni? Róbert, én úgy hiszem, hogy nem a kutya a probléma, hanem a probléma te vagy, magad."
Róbert tiltakozik: "De éppen azt nem tudom megoldani."
"Ne csinálj gondot magadnak", mondja a vezető. "Most imádkozunk érted, hogy Isten segíthessen neked elfogadni a kutyát. Gyere, és ülj ide a középre." Kört képezünk körülötte, reátesszük a kezeinket, és imádkozunk érte. "Uram, adj neki győzelmet ebben az ügyben. Segíts neki, hogy szeresse a feleségét és anyósát..." Róbertnek a könnyeivel kell küzdenie. Végül ezt mondja: "Rendben van, úgy hiszem, most már meg tudom tenni."
"Rendben van", mondjuk. "Hazafelé most menj egy üzletbe és vegyél a kutyának egy új takarót. Ha kevés a pénzed, a-dunk valamennyit hozzá. Meg kell tanulnod most, hogy szeresd a kutyát. Így majd megoldod a házi problémádat."
Róbert felesége ugyanebben az időben az én feleségemmel vesz részt egy másik összejövetelen. De nem tudja, hogy a felesége is a kutya történetével kapcsolatos baját mondja el, és a feleségem ezt mondja neki: "Lásd be, hogy ő a család feje, és neked alá kell rendelned magadat. Anyádnak is ugyanezt kell most tenni. Ha a férjed azt mondja, hogy a kutyát el kell távolitani, akkor el is kell. Miért nem próbálod meg valahol elhelyezni a kutyát, ahol hetenként egyszer-kétszer meglátogathatnátok?"
"Erre éppen nem is gondoltam", mondja. "Hiszen Róbert valóban a családfő, és nekünk tényleg őhozzá kellene igazodnunk. Majd beszélek anyámmal."
Hazamegy, és rá tudja venni anyját, hogy a kutyát kiadják. Röviddel utána érkezik haza Róbert az új takaróval a
- 71 -
kutya részére!
Ilyen ügyeket természetesen nem lehet elintézni egy vasárnap délelőtti istentiszteleten.
Miután a harmadik hétnek azon az estéjén Róbertért imádkoztunk, most Fülöphoz fordulunk. És ez így megy tovább. /Most lesz világossá az is, hogy egyes esetekben miért tartanak ezek az összejövetelek néhány óráig./
A következő héten elmondják, hogy mi történt odahaza. Róbert azt mondja: "Nem is tudjátok elképzelni, mi történt, amikor hazamentem...!" Mindnyájan örültünk vele együtt.
Az ötödik héten jutunk a lecke második pontjához: "Ti férfiak, szeressétek feleségeteket." Ekkor a házasság titkát beszéljük meg. Mindannyian viszünk vagy egy rózsát, vagy egy doboz pralinét haza, a feleségünknek, és otthon egy darab mennyországgal több van.
Lassanként elérkezünk a lecke harmadik pontjához: "A férfiaknak gondoskodniuk kell a családjukról." Mindnyájan nyögjük az inflációt. Ekkor elmondja valaki, hogy ő és a szomszédai a krumplit és a húst együtt veszik meg, és így pénzt takarítanak meg. Egy másik pedig azt mutatja be, hogyan lehet a pénzt jobban beosztani.
A sejtek tehát nem azért vannak, hogy ott a mennyről és az angyalokról beszéljünk. Beszélünk megélhetésről, politikáról és több másról, minthogy igazi közösséggé lettünk. Nem csupán "lelkek" vagyunk. Isten országában nincs egy lelki és egy szociális evangélium, hanem csak egy, az emberiség egészét átfogó evangélium az Isten országáról.
Mindezek a példák mutatják, milyen fontos, hogy az egyik alárendelje magát a másiknak. Ha Róbert makrancos magatartást tanusitott volna, nem kapott volna segítséget. Az ösz-szetört állapoton elsősorban nem a könnyekkel kell segiteni, hanem engedelmességgel. Láttam embereket, akik több zsebkendőt is nedvesre sírtak, és belsőleg mégis összetörtek maradtak. Kevesebbet kellett volna sírniuk, és többet engedelmeskedniük.
Az engedelmesség és alárendelés előfeltétele természetesen a szeretet és a bizalom.
Végre, két vagy három hónap után befejezzük a férfiakról szóló leckét. Most azonban a családok mintha megváltoztak volna. Az Igének cselekvőivé lettünk.
Bizonyos mértékig a sejtek alkotják a gyülekezet csontvázát és izomzatát. A vasárnapi összejövetel a bőr. A belső sejteknek kell egészségesnek és erősnek lenniük, különben a bőr lassanként elhal. De ha a sejtek tele vannak étellel, és a hívőkből igazi tanítványokat csinálnak, akkor az istentiszteletek is majd kicsattannak a lelki egészségtől. Így kell a sejteknek a gyülekezetet szolgálni.
Tegyük azt, amit Jézus parancsolt, és kezdjük el az igazi tanítványságot élni, és akkor nemsokára másként néznek majd ki a gyülekezeteink.
- 72 -
19. Az Atya í gérete: egy új szív
"Íme, én elküldöm nektek, akit Atyám ígért, ti pedig maradjatok a városban, amíg fel nem ruháztattok mennyei erővel."
Lukács 24,49.
Mindaz, amit eddig láttunk, alapvető a gyülekezet megújulásához. De mielőtt a megújulás valóban bekövetkezhetnék, meg kell ismernünk, és megértenünk az Atya ígéretét.
Amikor Jézus az Atya ígéretéről beszélt, nem így mondta: "Ímé, én elküldöm majd nektek Atyám egy ígéretét." A tanít-ványok megértették, mire gondolt Jézus, amikor ezt mondta: "Elküldöm majd nektek Atyám ígéretét."
Megérthetjük az Atya ígéretének a jelentését, mivel a Szentírás sok helyen, mind az Ó-, mind az Újtestamentumban beszél róla. Ahol efelől zűrzavar uralkodik, ott a saját doktrínáink a hibásak. Hogy megértsük az ígéretet, menjünk vissza Ádámhoz és Évához.
Sokan mondják, hogy másként nézne ki az életünk, ha Ádám és Éva nem buktak volna el. Más pedig így sóhajt fel: "Bárcsak én volnék olyan ártatlan, amilyen Ádám volt." Ádám valóban ártatlan volt, de csütörtököt mondott, és bűnössé lett. Az ártatlanság nem garantálja a sikert. Ha Ádám és Éva nem estek volna el, akkor Ábel, vagy Káin, vagy valaki más. Az ember a döntési szabadság adományával teremtetett, és ezért annak a lehetőségével is, hogy elessék.
Bűnbeesésünk előtt Isten megparancsolta Ádámnak és Évának, hogy egy meghatározott fa gyümölcséből ne egyenek. Ők ennek ellenére megtették. Az ember a jónak és a gonosznak tudójává lett, és ezért választania kellett, vagy az egyiket, vagy a másikat. De annyira gyenge volt, hogy nem tudta a jót tenni és a rosszat elhagyni. A lelkiismerete állandóan vádolta e-zért a csődjéért.
"De hát mit tehet az ember?", kiáltotta a bűnös ember. "Hogyan tetszhetek Istennek? Ismerem a helyes utat, és ismerem a rossz utat. Szeretném a jót tenni, de a rosszat cselekszem. Óh, Istenem, hát így néz ki az élet? Hogyan elégíthetem hát ki a Te igényeidet?"
Isten Mózes által adta a törvényt, az írott Igét. Ez világos és minden tilalmával hathatós volt. Az emberek odamentek, és olvasni akarták a kőtáblákat, vajon találnak-e azokon vigasztalást. Olvasták a törvénytáblákat, de azok mindig csak ugyanazok a parancsok voltak, ugyanazok a követelmények. Mindig csak az állandó csődöt tették tudatossá. Az emberek akarták Isten utasításait követni, és szentségben élni, de nem tudtak. Bármit próbáltak is, úgy látszott, hogy sohasem
- 73 -
tudnak eljutni egy Istennek tetsző életre.
Akkor adott Isten egy ígéretet, hogy segítsen népén. Ez az ígéret benne van a teljes Bibliában. Így mondja ezt Jeremiás 31,31-34:
"Eljön az idő - így szól az Úr -, amikor új szövetséget kötök Izrael és Júda házával. Nem olyan szövetséget, amilyent atyáikkal kötöttem, amikor kézenfogva vezettem ki őket Egyiptom földjéről. De ezt a szövetséget megszegték, pedig én voltam az Uruk - így szól az Úr. Hanem ilyen lesz az a szövetség, amelyet Izráel házával fogok kötni, ha eljön az ideje - így szól az Úr -: Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe irom be. Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek. Akkor nem tanítja többé egyik ember a másikat, ember az embertársát arra, hogy ismerje meg az Urat, mert mindenki ismerni fog engem, kicsinyek és nagyok - így szól az Úr -, mert megbocsátom bűneiket, és nem gondolok többé vétkeikre." Isten azt mondta, hogy ez a szövetség különbözni fog attól, amit a néppel az Egyiptomból kimentésekor kötött. Nem követelményekből áll az, amely kívülről van rájuk szabva, hanem űj gondolkodásmódban. Így Ígérte: "Törvényemet a szivükbe és az értelmükbe írom be..."
Rendszerint mi csak az utolsó részét prédikáljuk és ta-nitjuk ennek az új szövetségnek: "Megbocsátom bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem."
De az új szövetség ennél sokkal többet tartalmaz. Miben van a különbség az engedelmeskedni tartozás és az új gondolkodásmód között? Talán kisegit bennünket a következő példa, hogy jobban megérthessük. Amikor egy anya bizonyos munkákat rábiz a lányaira, nem mindig protestálás nélkül történik az; nem akarják azok, hogy kényszerítve legyenek valamire. De amikor a barátjukat először viszik haza magukkal, biztosan mindent megtesznek, amire anyjuk kéri őket. Most van rá belső ösztönzésük.
Azt várja Isten tőlünk is, - hogy önként szolgáljunk Neki! A tízparancsolat Isten akaratát csak kisegítésképpen tükrözheti. A hegyi beszédben mondja Jézus: "Hallottátok, hogy megmondatott: "Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségeidet" /Máté 5,43/. De Isten akarata messze túlhaladja ezt.
Isten törvényeinek a szigorú betartása sem tudná Istent eléggé megdicsőiteni, ha az a kötelezés nyomására történik. Aki azért szolgálja Istent, mert a törvény betűje arra kötelezi, az még az ó-szövetségben van. Ilyen értelemben véve még sok hivő él az ó-szövetségben. Ezek azt mondják: "Én megpróbáltam megtenni ezt is, azt is." Ezzel beismerik, hogy a jót nem tudj á k megtenni. Jóllehet az Úrhöz tartoznak és tisztelik Őt, még sok harcolni valójuk van jelentékeny kételkedésekkel, problémákkal és kísértésekkel. A gyülekezetben végig csináljak a dolgokat, de ha odahaza meglátogatjuk, akkor előkerülnek a nehézségek. Ezek még az
- 74 -
ó-szövetségben élnek.
Sokan vannak abban a felfogásban, hogy ez az ó-szövetség ugyanaz, mint az Ötestamentum, az új-szövetség pedig ugyanaz mint az Újtestamentum. Nincs igazuk, az új-szövetség egy új sziv:
"És adok nektek új szivet, és új lelket adok belétek, és elveszem a kőszivet testetekből, és adok nektek hússzivet. És az én Lelkemet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolatimban járjatok, és az én törvényeimet megőrizzétek és betöltsétek" /Ezékiel 36,26-27/.
Nem azt mondta Isten: "Adok nektek egy új erkölcsi kódexet, a parancsolatoknak egy új listáját", hanem egy új szívet, amelyik kész arra, hogy betartsa a parancsolatokat.
Nem olyasmi ez, amit mi magunk teszünk. Isten parancsolatait kívülről tudni még nem jelenti azt, hogy azok a szivünkben vannak. Az ó-szövetségben is foglalkoztak az emberek Isten parancsolataival, és mégsem voltak képesek megtartani. Ma még mindig sokan élnek a régi szívükkel, jóllehet a megtérésükkor kaptak egy újat.
Az új sziv viszont képessé tesz arra, hogy megfeleljünk Isten követelményeinek, persze Isten kegyelme által, amely nem elméleti, hanem gyakorlati kegyelem. Itt egy dinamikus kapcsolat jön létre Istennel, amiben Ő Lelke által az Ő akarata szerint járat minket.
Meg kell értenünk, hogy a régi szövetség írott törvényeken alapszik, amiknek engedelmeskednünk k e l l , az új szövetség ellenben a Szentlélek ajándékán alapul, hogy kövessük azt. Ha ez világossá lett számodra, akkor egészen új életben fogsz járni, és abban boldog leszel.
A Szentlélek megtestesíti Isten egész akaratát, és nemcsak egy részt abból, mint az ó-szövetségben a törvény. Az ó-szövetségben ez áll: ne lopj, ne paráználkodj, ne hazudj. Pünkösdkor Péter nem egy irástekercset kapott új bibliai versekkel és parancsolatokkal. Nem! A tanítványok az Atya ígéretét kapták, a Szentlelket - amint azt Jézus ígérte nekik.
Jézus ismételten beszélt erről az ígéretről. A János 14. 26-ban ezt mondta: "Ama Vigasztaló pedig a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanit majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam nektek." Amikor megkapták a Szentlelket, az egész életük megváltozott. Olyan életet kezdtek élni, amelyik túlment a törvény követelményein.
Elkezdték azzal, hogy mindenük közös volt, hogy szerették egymást, örvendeztek, amikor elkövetkezett az üldözés. Nem volt Bibliájuk, mint nekünk ma, nem volt vasárnapi iskolai anyaguk, magnójuk. Csak az volt, amit a Szentlélek adott nekik - a bensőjükben munkálkodó hitük, amely késszé tette őket arra, hogy az Úr útjain járjanak. Ezért tudtak még akkor
- 75 -
is dicséretet énekelni, amikor verték és bebörtönözték őket.
Hogy nézett ki az új szív gyümölcse az ősgyülekezetben?
"Nyilvánvalóan Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok ti is, nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével írva, - nem kőtáblára, hanem a szívek hústábláira. Ilyen bizodalmunk pedig Krisztus által van Isten iránt. Nem mintha magunktól képesek volnánk valamit kigondolni. Ellenkezőleg, a mi alkalmas voltunk az Istentől van, aki képessé tett minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké. Mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít." /II.Kor. 3,3-6/.
Te is, és én is, Krisztusnak a világhoz intézett levele vagyunk, a Szentlélekkel írva. Ez az Atya ígérete!
Csak úgy lehetünk a Lélek levelei, ha az új-szövetséget szolgáljuk. Minden teológiai iskola tud kiképezni szolgákat a betűnek, az ó-szövetségnek. De csak Isten tud szolgákat teremteni a Léleknek az űj-szövetségben. A Lélek szolgálata a Lelket közvetítse, és ne mondja: "Vigyázz a törvényre, és cselekedj aszerint."
Kérdezze meg magát minden hívő: "Mivel szolgálok én? A betűvel, ami megöl, vagy a Lélekkel, ami életet ad?" Be kell vallanom, hogy a korábbi éveimben a betű szerinti szolgálatommal a sziveket sokszor inkább megöltem. Jóllehet én azt becsületesen gondoltam, és megtettem a magam részéről a legjobbat, a szolgálatom messzemenően az ó-szövetség szerinti volt. A törvény betűje szerinti szolgálat elítéli az embereket. A Lélek szolgálata az embereknek életet közvetít, és képességet arra, hogy Isten akaratát cselekedjék.
Ez az Atya ígéretének a követelménye, a Szentléleké, az űj- szövetségben.
20. Az Atya ígérete: új erő
"Mert nem beszédben áll az Isten országa, hanem erőben."
I. Korinthus 4,20.
A látszat sokszor úgy mutatja, mintha az lenne a leglel-kibb munkatárs és a legszeretettebb igehirdető, aki a legtöbb igeverset ismeri, és azokat a legjobban tudja magyarázni. Ne így legyen ez.
Ezzel a legkevésbé sem mondok ellen az Isten ígéjének, hanem csak szeretném ennek a drága ígének azt a helyet megadni, ahol az a legvilágosabban fénylik. Ha egy gyertyát az asztal alá teszünk, senki sem látja. Ha valakinek a szemére tesszük, akkor megégeti annak szemét. Az asztal közepére való az, ott van az igazi helye.
- 76 -
A Biblia vezet el minket az igazságra. Minél többet olvasok belőle, annál nagyobb lesz a vágyakozásom olyan dolgokra, amikről beszél. De lehet visszaélni is a Szentírással, mégpedig a következő értelemben:
Vannak bibliakiadások, függelékükben "Segítség" résszel. Ebben ilyenek vannak pl.: "szomorúság" - olvasd a 23. zsoltárt, vagy "kísértés - olvasd a 46. zsoltárt". Ez az ó-szövetség szolgálata! Itt a valóságnak csak az árnyéka lesz láthatóvá, de nem maga a lényeg. Pál nem az árnyékkal szolgált, hanem magával a valósággal.
A mi feladatunk is ez. Ha egy bibliai verset, amely a békességről szól, tovább adunk, akkor az árnyékkal szolgálunk. De ha a Szentlélek által magát a békességet adjuk, akkor a valósággal szolgálunk. Ez a valóság a Szentlélek által lesz lehetségessé.
Jézus megparancsolta a 70 tanítványnak, mikor kiküldte őket: "Amikor pedig bementek egy házba, először ezt mondjátok: Békesség a háznak! És ha lakik ott békesség fia, a ti békességetek azon nyugszik meg; ha nem, visszaszáll reátok" /Luk. 10,5-6/. A tanítványok nem osztogattak a békességről szóló biblia-verseket, hanem adták magát a békességet.
Ahol valóban az új-szövetségben élnek, ott nem beszélnek a szeretetről, hanem cselekvésre váltják át! A Lélek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketürés, szelídség, jóság, hűség, önmérséklet -, mindez több, mint a törvény. Ez az újszövetség gyümölcse.
Amikor beszélünk a békességről és szeretetről, csak a békesség és szeretet árnyékát közöljük. Ha viszont adunk békességet és szeretetet, akkor a valóságot közvetítjük. Ebben van a különbség az ó-,és az új-szövetség között. A betű a valóságnak árnyéka, a Lélek pedig maga a valóság.
A valóság az ó-szövetségben el volt rejtve egy függöny mögött. Amögött állt a szövetség ládája. Áron vesszejével benne. Ez a vessző, amely kivirágzott és gyümölcsöt hozott, ábrázolja az új-szövetségben a teljhatalom visszaállítását, a Lélek új törvényét.
"Ne nyúlj hozzá - frissen mázolva!" Ez a törvény, de mi nem tudunk ellenállni neki, a kezünket mégis kinyújtjuk rá. A törvény ezt mondja: "Ne szemeteljünk!" Mi mégis elejtjük a szemetet. A törvény jó önmagában, de nem tud visszatartani bennünket attól, hogy ne tegyük.
A Szentlélek viszont felhatalmaz bennünket arra, hogy be-töltsük az új-szövetség törvényét:
"Nincs tehát immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak, - akik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint -, mert a Jézus Krisztusban való élet Lelkének törvénye megszabaditott engem a bűn és a halál törvényétől. Amire ugyanis képtelen volt a törvény, mivel erőtelen
- 77 -
volt a test miatt, azt megcselekedte az Isten, amikor a bűn miatt tulajdon Fiát küldte el a bűnös testhez hasonló formában, és a bűnt ebben a testben kárhoztatta, hogy a törvény igazsága beteljesüljön bennünk, akik immár nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint" /Róm. 8,1-4/.
Ez az új-szövetség. Rajtad áll, hogy te továbbra is az ó-szövetség mellett akarsz-e tartani. De mi most olyan időben élünk, amikor a Szentlélek munkában van, és helyreállít-ja az új-szövetség teljhatalmát. Ez mindig benned volt megtérésed óta, de te nem rendelted magadat alá az Ő teljes uralmának. Visszaállíttatott a magasztálás. A Lélek ajándékai visszaállíttatnak. De a legnagyobb, ami vissza lett ál-lítva, az Atya ígérete: az új-szövetség.
Szükséges, hogy ne csak az írott Igét tartsuk meg, hanem megismerjük a Lelket és az Életet, amik az Igében és az Ige által munkálkodnak. Az Ige bennünk az által az Élet által teljesedik be, amelyet az helyezett belénk Lelke által. Jézus így mondja: "Aki hisz énbennem - amint az írás mondja, - élő viznek folyamai áradnak ki annak belsejéből. Ezt pedig a Lélekről mondta..." /János 7,38-39/.
Ez az Atya ígérete, és ez többet jelent, mint az írást olvasni, és azon bajlódni, hogy aszerint éljünk. Itt az Ige és a Lélek bennünk egy élő forrássá lesznek. Biztos, hogy különbség van abban, ha valaki egy pohár vizet keres, vagy pedig élő viznek folyamait hordozza magában.
    Az Atya ígéretének a beteljesedése sokkal többet foglal magában, mint a Szentlélekkel való keresztség. Ez csupán bokáig való belegázolás a folyóba. Természetes, hogy olyanok, akik eddig lelki pusztaságban éltek, és évről-évre szomjuhoz-tak az élő vízre, úgy érzik ezt, mint a teljességet, amikor a vízbe belegázolnak.
De azután gyakran állva maradnak ott, ahelyett, hogy kiúsznának a folyóra, amint Isten akarata kívánja. Olyan mélyre kell kimennünk, amíg csak nincsen többé talaj a lábunk alatt, és Isten folyója oda vezethet bennünket, ahová az Úr akarja. Még igen gyakran megpróbáljuk, hogy mi rendelkezzünk a Lélekkel, mégpedig azért, mert még mindig érintjük a talajt, és tudunk járni, ahova mi akarunk. De ha kiúszunk a folyóra, és ráhagyjuk magunkat, odavezet, ahova Ő akarja. Ez a folyó az új-szövetség.
Ez a Biblia kiemelkedő ígérete - az Atya ígérete: a Szentlélek teljessége. Minden egyéb ígéretnek járulékos és kiegészítő jellege van ennek a hatalmas ígéretnek a teljes megvalósulásához. Ha mi hűek vagyunk ahhoz- amit az Úr az Ő Lelke által mostanig adhatott, akkor be fog vezetni mélyebbre is az Atya ígéretének mindent átfogó áldásábal
- 78 -
A szerzőről:
Juan Carlos Ortiz a lausannei Evangélizációs Világkongresszus résztvevői közül igen sokaknak van még élénk emlékezetében. Ott egy esti alkalmon Dr. W. Stanley Mooneyhammal folytatott interjú során tájékoztatott azokról a lelki állomásokról, amelyek az ő Buenos Aires-i gyülekezetének teljes megújulásához vezettek.
Dr. Mooneyham az előszavában többek között ezeket írja: "Juan Carlos Ortiz nem tart semmiféle papírt a szája elé. Úgy ír, ahogyan beszél, és úgy beszél, ahogyan ír. A példái gondolkodásra késztetnek. Mások viszont nevetésre. Mindegyikből lehet találni ezeken az oldalakon. De ha valaki egyszer beleolvasott, egyszerűen nem tud közömbös maradni. Lehet, hogy az olvasó a szerzőnek sok minden felfogásához és magyarázataihoz nem fog minden további nélkül csatlakozni. De a tovább olvasáskor a lehetséges kifogások jelentésüket vesztik, ha látják, hogy a szerző milyen nyíltan és őszintén mutatja be, amit Isten ma cselekszik az Ő latin-amerikai népe között.
Témája a szeretet: a testvérszeretet, a felebaráti szeretet és a szeretet más formái. Arra emlékeztet, hogy ez a szeretet kell hogy elvezessen minket a bibliai tanítványság tiszta, kompromisszum-nélküli megértésére. J.C.Ortiz szerint a gyülekezetek lényegbeli feladata az, hogy egyes férfiakat és nőket felkészítsen és kiképezzen Isten szolgálatára. És szó van kétségkívül ebben a könyvben a gyülekezetről. Kendőzetlen és félreérhetetlen üzenete megérdemli, hogy az országa határain kívül levő gyülekezetek is meghallgassák.
Jamie Buckingham
- 79 -
TARTALOMJEGYZÉK
I. Rész: Az új bor
Oldal
1. Az ötödik evangélium ........................ 3
2. Az evangélium Isten országáról ............... 7
3. Isten országa szolgái ........................   10
4. Hogyan élünk Isten országában ................   14
5. Isten országa életének légköre ...............   17
6. Szeretet a felebarát iránt ..................   20
7. A testvéri szeretet  ........................   23
8. Egyek a szeretetben  ........................   26
9. Isten országának nyelve ......................   28
10. Megnyílt szemek  ............................   33
II. Rész: Az új tömlők
11. Maradjunk gyermekek? ........................   37
12. Növekedés  ..................................   43
13. Tagtársak vagy tanítványok ...................   47
14. A tanítványok kialakítása....................   50
15. A szent protestáns tradíciók .................   55
16. Szabadulás a tradícióktól ...................   59
17. Többek legyünk, mint vasárnapi keresztyének ..   63
18. A sejt   ....................................   68
19.   Az Atya ígérete: Új szív .....................  73
20.  Az Atya ígérete: Új erő    ...................   76




Bármiféle felhasználás terjesztés  https://mennydorges.blogspot.hu/ cimkével ellátva szabadon teheti.Egyéb 
megkötés az  eredi szövegen és az író nevén sem változtathatsz. Isten Áldjon Meg.Előre is köszönöm.

Köszönet Antal Bányainak aki elküldte ide a Blogba.